Az írás miatt érzett bűntudat is az írás tárgya lett

2018. 01. 02. 22:23

A Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának tavalyi utolsó vendége Peer Krisztián költő volt, aki legújabb verseskötetével több év után tért vissza újra, méghozzá az irodalmi sikerlisták élére. Szilágyi Aladár interjúja választ ad mind az elhallgatás, mind a költői pályára való visszatérés miértjeire.

 

Peer Krisztián költő

 

Nagyapám akkurátus ember volt, íróasztalán az írószerszámok szép rendje mellett egy papírvágó késnek is helye volt. Gyerekkoromban játszottam is vele, még találtam a könyvtárában is néhány fölvágatlan könyvet. Nem gondoltam volna, hogy annyi év elteltével ismét szükségem lehet egy ilyen készségre. Nos, a Te új versköteted, a 42 is egy ilyen könyv, felében fölvágatlan lapokkal. Miért érezted szükségesnek egy efféle, napjainkban akár „paratextus”-nak is minősíthető megoldás alkalmazását?

 

Az alapötlet az enyém, de jóval régebbi a kötetnél. Fölkerestem egy könyvkiadó ismerősömet, előleget szerettem volna kicsikarni tőle, azzal az ajánlattal, hogy írok egy csomó hosszú verset és mindegyiknek valamilyen módon a kifordítottját, az árnyékát is megírom, amelyik mintegy kommentálja az előbbit, s az kerüljön mellé fölvágatlanul a kötetbe. Igazából mind a ketten tudtuk, hogy én se vettem komolyan a dolgot, csak pénzre volt szükségem, és egyik pillanatról a másikra találtam ki valamit. Reménybeli kiadóm meg tudta, valójában egy soha vissza nem térítendő kölcsönről van szó, „előleg” néven… Aztán el is felejtődött az ötlet. És évek múltán ezen a könyvön dolgoztam, tavaly télen a legintenzívebben, és már volt vagy harminc új versem, amit mutogattam irodalmi ismerősöknek, kollégáknak, azzal a szándékkal, hogy összehozok egy új kötetet, amihez elég anyag volt már a fejemben, meg a jegyzeteimben. Akkor történt, hogy a barátnőm – akivel öt és fél évig éltünk együtt, s aki nem is annyira szelíd erőszakkal rávett engem arra, hogy írjak újra, hogy büszke lehessen rám –, teljesen váratlanul meghalt egy agyhártya-gyulladásban, aminek semmilyen előjele nem volt. S egy idő múlva folytattam a versírást, igazából azért, hogy a gyászom valamelyest elviselhetőbbé váljon, és próbáltam elkapni azokat az érzéseket, amelyekről tudtam, hogy illékonyak lesznek, és akár egy-két hónap elteltével visszaemlékezni se tudok azokra az önvádakra, meg bűntudati hullámokra, amik ilyenkor keletkeznek az emberben. Lehet, ez most hülyén hangzik, de Zsófi volt az – így hívták: Mocsár Zsófi –, aki állandóan azt mondta, hogy folytassam a munkát, mert a munka, az megoldás mindenre. Legalábbis úgy tűnik… Mindegy, elkezdtem írni újabb verseket egy hónappal a halála után, és akkor azt láttam, hogy ezek a szövegek nagyon különböznek mindattól, amit korábban írtam. Ma már nem vagyok meggyőződve arról, hogy annyira különböznek, nyelvükben semmiképp, de témájukban igen. És akkor világossá vált számomra, hogy ebben a könyvben jelezni kell azt a törést, hogy miket írtam Zsófi halála előtt, és miket utána. Egyszerűen azért, mert egy csomó vers, amit a halála előtt írtam, voltaképpen afféle jósló szöveg volt, másrészt megváltozott a fókusza a halála után írt szövegeknek. Mondok egy egyszerű dolgot, amit a könyv szerkesztője vett észre: teljesen spontán történt, hogy a korai versekben az egyes szám második személy, tehát a TE, az mindig ilyen önmegszólító alakzat volt, mindig magamhoz beszéltem, magamat értettem a TE alatt, a halála után írt versekben pedig végig Zsófihoz beszéltem, tehát a TE rá vonatkozik. Több ilyen furcsa konzekvens változás történt, és világossá vált számomra, hogy ezt valamilyen módon jelezni kell! Akkoriban halt meg Esterházy, és újraolvastam A szív segédigéit. Az első ötletem az volt, hogy ellopom tőle a fekete oldalt, aztán eszembe jutott az a régi ötletem a fölvágatlan könyvről. Rájöttem, az pontosan tudná mutatni egyrészt a különbséget a két korszak versei között, másrészt az olvasót is rákényszeríteném valamilyen fizikai cselekvésre. Nem elmagyarázom azt, hogy ez a dolog milyen törést okozott az életemben, hanem fölmutatom, egy performatív gesztust teszek, ami nagyon rímel erre a radikális alanyiságra, ami az egész könyv egyik tétje. Ráadásul azt is jelzi, hogy itt valamilyen intim térbe engedem be az olvasót, ezek olyan versek, amiket nem feltétlenül volna szabad látni, nem feltétlenül nyilvánosságra hozni. Ugye, már az is tragédia, hogy egyáltalán megszülethettek, jobb lenne, ha nem kellett volna megszületniük. Azt éreztem, ez adekvát formája annak, amit a könyvben meg akartam mutatni, hogy ettől a halálesettől minden megváltozott az életemben.

 

Tehát a könyv struktúrája olyan, hogy minden nyitott, Zsófi halála előtt született verset, egy felvágatlanul bezárt, „posztmortem” vers követ?

 

Igen, a külső oldalakon vannak a Zsófi halála előtt írt versek, amennyit közülük beleraktam. 42 a könyv címe, azért 42, mert annyi idős voltam akkor, és ilyen lefokozó módon csak arról akartam beszélni, hogy ennyire futotta negyvenkét éves koromig, ilyennek látom a világot. Nem akartam egy nagy, jelentéses címet adni. Az már más kérdés, hogy a 42-es az egy „terhelt” szám, jelen van a népszerű Galaxis útikalauz stopposoknak sorozatban, ott az élet értelme ez a szám.

A Törzsasztal-est vendége új kötetéből olvas fel december 15-én az Illyés Gyula könyvesboltban

 

Bizony, az angol irodalomban Douglas Adams-nek hála már „foglalt” volt…

 

Igen, de egyébként a maratoni táv is 42 kilométer, arra meg végképp nem gondoltam, pedig az is egy szép metafora lehetne, hogy én egy olyan csávónak gondolom magam, aki lefutja a maratont. Pedig ötszáz métert sem tudnék lefutni rendesen, erősen dohányzom, és ha véletlenül tudnék maratont futni, akkor is az lenne a vége, hogy a negyvenegy és feledik kilométernél leállnék – mit tudom én – fröccsözni és cipőt kötni, és soha nem érnék célba, vagy elbotolnék a saját lábamba, valami ilyesminek gondolom magam. Szóval még ez is lehetne egy metaforikus réteg… És a 42-es cím rögtön kínálta, hogy 2x21 vers legyen benne, így szelektáltam a Zsófi halála előtt írt versekből is huszonegyet. Van 21 előtte-vers, 21 utána-vers, az előtte-versek közvetlenül hozzáférhetőek, azok vannak a külső oldalakon, az utána-versek belül, hogy hozzájussunk, fel kell vágni a lapot. És belekerült a barátnőm néhány rajza is. Ő képzőművész volt, látványtervező, mindenféle színházi melót csinált, de mást is, például grafikákat. Néhány olyan rajza került bele a kötetbe, amik részben a mi közös életünkről szólnak, részben pedig az én baszogatásomról, hogy „tessék dolgozni!” Van benne egy Csodaöreg című rajza, ami arról szól, hogy nem csak gyerekként lehet csodagyereknek lenni, hanem az én koromban is… Ez is az újrakezdésre szóló biztatás volt, hiszen én úgy hittem, már fölhagytam a versírással. Hogy a rajzai benne vannak a kötetben, az is egyfajta tiszteletadás Előtte. Én nem csak ezt a gyászfolyamatot szándékoztam megjeleníteni, hanem Őt magát is, egy ilyen kis emlékművet emelni, valamilyen oltárt, mikro-Tadzsmahalt állítani Neki, hogy Ő is látszódjon ezeken a lapokon.

 

Mennyire véletlenszerű, ahogy egymás mellé kerültek a versek, vagy tudatosan történt a válogatás?

 

Egyáltalán nem véletlenszerűen! Napok teltek el azzal, hogy a konyhaszekrényeken körbe ki volt a kétszer 21 vers ragasztva, és ment a variálgatás, ami végül egy hálózatot adott ki. A külső verseknek is van egy íve, a belső verseknek is, konkrétan ott kezdődik, amikor a mentőt hívom az epileptikus görcsben rángatózó Zsófihoz, és van egy visszatekintő záróvers a végén, már bőven a temetés után. Szóval van egy külső ív meg egy belső ív, ami töredékesen kirajzolja a történetet, és vannak a kapcsolódások, amikről beszéltem, hogy sok vers jósló természetűnek bizonyult. Egy csomó minden metaforizálódik, amit nem is annak szánt az ember eredetileg. Mert az, hogy „elalvás” vagy hogy „utazás”, az egy ilyen kontextusban mind halálmetaforává válik. Másfelől én erről írtam előtte is, az ember egy metafizikailag megvert, halállal megvert véges lény. Persze, mindig a saját halálomra gondoltam, az Ő halála nem merült föl, hiszen Zsófi 17 évvel volt nálam fiatalabb, nem is dohányzott, vigyázott magára. Minden emberi számítás szerint nekem kellett volna előbb meghalnom, és neki kellett volna egyedül maradnia. Csak hát az emberi számítás ilyen esetekben nem működik, az ember azt gondolja, mindent kézben tart, s a világ racionális, aztán hirtelen kiderül, hogy a világ irracionális. És az ember soha, semmit nem tart a kezében. Ezek a versek nem egyforma hosszúak, a rajzok azt a célt is szolgálják, hogy ügyesen elrendezhessem őket. Azt nem akartam, hogy egy vers kettévágódjon. A vége az lett, hogy tűzőgépen egy makettet csináltam, és azt vittem be a tördelőnek, mert az ő tördelői logikájából értelmezhetetlen volt. Nem is azon az oldalon kezdődik a kötet, ahol általában kezdeni szokták, hanem rögtön oldalpárral indul. Tehát tördelni is kicsit rendhagyó módon kellett.

 

Az, hogy mindez így állt össze, a belső és a külső követelmények alapján, számodra immár bizonyos distanciát teremtett?

 

Remélem, igen… Igazából már akkor is tisztában voltam vele, hogy kettéhasadt a személyiségem.

Interjú közben az Erport szerkesztőségében     Fotók: Fried Noémi Lujza

 

Mennyire voltál képes az egészet racionálisan kezelni?

 

Ez volt az egyik félelmem. Az is félelmetes volt, ahogyan összeálltak ezek a kis puzzle-darabok, ahogy értelemmel, tartalommal telítődött a felvágatlanságnak az ötlete. Az is ijesztő volt, mintha lett volna egy démoni terv, aminek én most végrehajtója vagyok. Mondom, teljesen irracionális félelmeim is voltak. Másfelől abban is volt egyszerre valami ijesztő és megnyugtató, hogy tényleg ketté tudtam hasadni. És tényleg az történt, hogy ha – mit tudom én – taknyom-nyálam egybefolyva zokogva fetrengtem a nap egyik felében, a nap másik felében meg megírtam ezt a fetrengést, s akkor, amikor írtam, hátra tudtam lépni három lépést, és kívülről, szemlélőként tudtam nézni azt az embert, aki én magam vagyok cselekvőként. Egy ilyen hasadás állt be, már akkor is keletkezett bizonyos distancia. Ez valószínűleg mindenképpen kell az íráshoz. Furcsa, skizoid állapot volt, benne is voltam, meg nem is. Nyilván, ez torzított a gyászfolyamaton. Csomószor megtörtént, hogy amit írtam, az végül is nem is azzá vált, aminek eredetileg terveztem. A szövegnek, a versnek lett egy sajátos önmozgása, a nyelv is elkezdett dolgozni, az is elvitte valamerre. Ez sok mindenben segített, például az akkor ható bűntudatom föltárásában. Mint minden kapcsolatban, a mienkben is, sokszor előfordult egy-egy buta veszekedés, figyelmetlenség. S az ember nem tud megbocsátani magának olyan dolgokért, amiket nyilván már sokszor megbocsátottunk egymásnak. Ezek mégis előjönnek, és ilyenkor erősen működik az önvád. Bennem amiatt is, mert felvetődött: vajon Ő nem fecsérelte el az életét, azzal, hogy velem élte le? Bizonyos értelemben afféle posztumusz értelemadás is volt ez a könyv. Mint hogyha bármit lehetne utólag értelmessé tenni… Abba a helyzetbe kerültem, hogy akivel megbeszélhetném, aki megbocsáthatna, az ugye, meghalt. Előbb vagy utóbb magadnak kell megbocsátani. És ez nagyon nehéz feladat. Azt is gondolom a gyászról, hogy minél több a tartozás a másik felé, annál nehezebb elengedni Őt. Nyilván, most már eltelt bizonyos idő, sokkal inkább tudok erre a verseskötetre kívülálló tárgyként is tekinteni, hiszen a megjelenése óta is közel egy év telt el.

 

Nem alakult-e ki benned valamiféle önvád amiatt, hogy mindezt a költészet tárgyává tetted, hogy kiteregetted, kiírtad magadból, hogy úgy mondjam, kapva kaptál azon, hogy Peer Krisztián így, meg úgy érez, hogy Peer Krisztián…

 

Dehogynem! Viszont ha ez van bennem, akkor erről is írni kell, erre is reflektálni kell, ezt is a vers tárgyává kell tenni. Az írás miatt érzett bűntudat, az is az írás tárgya lett. Nagyon sokan óva intettek, hogy ezt nem lehet így csinálni, lám, Arany János is képtelen volt rá, a lánya, Juliska emlékére szánt versét félbeszakítva azt írta, hogy „nagyon fáj, nem megy”… Szerintem alkat kérdése, úgy tűnt, nekem „megy”. Valószínűleg, ha én akkor nem csinálom, elpusztulok. Ilyenkor felmerül a gyötrelem: miért nem én, miért Ő? És az tűrhetetlen, vállalhatatlan dolog, hogy az én életem megy tovább, folytatódik, míg Őbelőle egy idő után csak emlék marad, mostanában kéne mellétemettetnem magam! De közben nem adódott más opció, megszólalt bennem Zsófi hangja, és azt mondta: neked írnod kell, mert az neked segít. Először naplót kezdtem el írni, amit nem mutathatok meg senkinek. Félig napló, félig levél Neki, nem is olvastam vissza, attól még tartok. De egy idő után megszólalt egy hang a fejemben: „Nem, nem, nem! Mi arra szövetkeztünk, hogy művészetet csinálunk, tessék folytatni a versírást!” Bizonyos értelemben azt gondoltam, tartozom Neki ezzel. Egyrészt fölmutatni azt, hogy nem volt hiábavaló a mi együttlétünk, másrészt Zsófi tényleg komoly munkát végzett rajtam, hiszen amikor összejöttünk, egy kiszáradt fa voltam. Rég leszámoltam már a költészettel. Írni írtam valamit, mindig jegyzetelgettem, de soha nem fejeztem be semmit, a publikálás sem tartozott az ambícióim közé. Ettől viszont megkeseredtem, önbizalom-hiányos lettem. Egyáltalán nem voltam „kellemes ember”. Egy romkocsmában laktam, a kocsma irodájában kaptam egy fekvőhelyet. Fölkeltem reggel, és rögtön a kávé után már délelőtt rátértem a fröccsre. Szóval, amikor összejöttünk, nem voltam jó állapotban. Nagyon szívós munka volt, ahogy Ő engem rendbe rakott, egyrészt anyagilag is helyrejöttünk, másrészt elkezdtem dolgozni, színházi melók is adódtak. Jelenleg pedig már nem rombolhatom le magam, mert azzal tenném semmissé az együtt töltött öt és fél évünket, azt a munkát, amit Zsófi rajtam végzett, és amit én végeztem Rajta – ez kölcsönös volt. Miközben lett volna az az opció, hogy fogom magam, és elterülök, nyilván, az anyám egy ideig eltart, és az pont elég idő arra, hogy… halálra igyam magam. Megvolt a lehetőségem arra, hogy élve eltemessem magam, de ezt Zsófi miatt nem engedhettem meg magamnak. Rájöttem arra, hogy ez már nem az én életem, az én életem véget ért azzal, hogy Ő meghalt. Ott valahol én is meghaltam, bármilyen közhelyesen hangzik, ez már nem az én életem, ezzel tartozom Neki. Ezzel a verseskönyvvel is tartoztam Neki, nem csak a szövegekkel, hanem azzal, hogy összeszedem magam, s dolgozom, fegyelmezett leszek. Ha úgy tetszik „profi”, ahhoz képest, milyen link alak voltam korábban, soha, semmiféle határidőt nem tartottam be. Az történik, hogy egy halott beléd költözik, és egy csomó tulajdonságát átveszed. Sokan meséltek ilyesmit nekem, akiknek elhunytak a közeli hozzátartozóik. Valaki elmondta, ugyanúgy kávézik, ugyanannyi cukorral, ugyanabból a csészéből, mint a vonatbalesetben nemrég elhunyt nővére, az ő szokásait vette föl. Hogy a nővére helyett kávézik. Számtalan ilyen eset van, valahogy beépül, ott, belül van, aki elment. Ugyanígy hirtelen kezdtem határidőbetartó, kötelességtudó ember lenni, mint amilyen Zsófi volt. Mintha Ő csinálná helyettem, Ő csinálná bennem. Így lett meg ez a könyv is. Ez egyébként folyamatos dilemma, van az a József Attila-sor is, mely szerint „énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem”. Munkál ez az ellentmondás, egész az irracionalitásig. Elgondoltam, mi van akkor, ha eladtam a lelkem az ördögnek, csak már elfelejtettem… Most behajtja az árát az ördög: sikerült jó költőként egy jó verseskönyvet csinálnom, de ennek ez volt az ára! De ez hülyeség, hisz nem szerződtem semmire.

 

Mindez valamiképp beépül az önmitológiádba?

 

Hát… csupán azért emlegetem, mert ilyenkor egy csomó hülyeség megfordul az ember fejében, de ezeket el lehet hessegetni. Nyilván, nem kötöttem volna meg ezt az alkut. Ha jött volna egy démon ezzel az ajánlattal, visszautasítottam volna: nincs az az irodalom, amelyik ezt megérte volna. Ha viszont megvolt a helyzet, amit én nem akartam, akkor meg kellett tudnom valamit. Költői feladattá vált, és én nem kerülhettem el ezt a feladatot. Az lett volna a megfutamodás, ha úgy teszek, mintha nem történt volna meg a kedvesem elvesztése.

 

(Folytajuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!