A csatornás és a klubvezető

2020. 06. 26. 21:55

Éljük itt egymás közelségében európai hétköznapjainkat, miközben ijesztően keveset tudunk egymásról, keveredésben, különállásban. Magyarok és a mások. Romák. Nem romák. Szűcs László írása.

 

Úgy adódott a hét elején, hogy vagy másfél órát ültem egy közjegyzőnél, tudják, amikor az ember elé mindenféle papírokat gyártanak kedves irodista hölgyek, mi várunk, ellenőrzünk, aláírunk. A Várad folyóirat uniós, regionális projektje jutott el, jó két éves gondos aktatologató előkészítés után végre oda, hogy a kivitelező cég valóságos munkásai kezdjenek hozzá a múlt század harmincas éveiben épült várad-velencei katolikus kultúrház átépítéséhez, manzárdosításához. Egy esztendő múlva ott egy multifunkcionális kultúrház nyithatja meg kapuját az érdeklődők előtt.

Mivel a munkálatok hamarosan óhatatlanul érintik a szomszédos ingatlant, hiszen a mi tűzfalunk az ottaniak udvarára néz, ezért a ház tulajdonosával meg kellett egyeznünk a részleteket illetően, úgymint állványzat, védőháló, vakolás, festés, stb. A kerület hagyományosan multikulturális, románok és magyarok mellett jelentős számban élnek romák is a váradiak Velencéjén. Közéjük tartozik az a férfi is, akivel a közjegyzőnél egymással szemközt ülünk, az asztalon előttünk papírok, fényképek, a két személyi, golyóstollak. Közben arra gondolok, hogy roma emberrel így, egy asztalnál ülve, hosszan, majdhogynem bizalmasan még soha nem beszélgettem. Pedig csak itt a városban sok ezren élnek, ám egyetlen közeli s távoli ismerősöm, volt vagy jelenlegi kollégám nem közülük való. A közhasználatban lévő közhelyeken és előítéleteken túl szinte semmit sem tudok róluk. Ami elsőre szembetűnik, hogy milyen természetességgel váltogatja a magyar és a román nyelvet, attól függően, hogy hozzám szól vagy a közjegyző titkárnőjéhez. Azt azért meg tudom állapítani, románul magabiztosabban szól, ugyan a magyarja is helyes, de az alapszókincsre korlátozott. Amikor rákérdez, hogy hol is dolgozom, a kulturális és a folyóirat kifejezések láthatóan semmit nem mondanak neki. Ráhagyom, hogy klubvezetőként említsen. Ahogyan én sem értek egy szót sem abból, amikor felhívja a feleségét, hogy megkérje, küldje át WhatsApp-on az egyik szükséges irat másolatát. Érdekes apróság: mint kiderül, nemrég felvette a felesége családnevét, úgy értem azért, hogy ne legyen azonos az ő vezeték- és keresztneve. Számára természetes, hogy három nyelven kommunikáljon, miközben a város lakói többségének ez kizárólag egy nyelven magától értetődő.

Beszélgetünk, és azt érzem, az elintézni szánt ügyünkön túl nincs közös témánk, amit viszont érzékelek fürkésző tekintete mögött – talán élettapasztalataiból adódóan – az némi bizalmatlanság. Ezzel nincs is semmi gond, elvégre én akarok valamit az ő portáján, a nem roma, a hivatalos ember, még ha csupán afféle kulturális is.

Közös bő óránk legfurcsább élménye, amikor a környékről, a környéken élők viselt dolgairól kezd mesélni, s több alkalommal is figyelmeztet, mennyi gondunk adódhat abból, hogy sok a cigány Velencén, s miközben erről beszél, szenvtelen hangon, azt érzem, hogy ő nem etnikai értelemben említi őket. Biztos vagyok benne, hogy megsértődne, ha valami olyasmit mondanék, de hát maga is…

Közben elkészülnek a nyilatkozatok, átfutjuk, két helyen javítunk, újra nyomtatják, fizetek, búcsúzunk. Kézfogás nélkül, zavartan, ugye, a járvány. Remélem, ha elkészül a ház, elégedett lesz a fallal, s nem okozunk neki sok kárt, jó szomszédok leszünk. Ő, a csatornás, s én, a klubvezető.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!