A maszkos ember magánya
2020. 06. 26. 10:05Nagyon várom már, hogy vége legyen az egésznek, és rövidesen már csak nevetgéljünk azon, hogy: né, volt egy ilyen időszak is, amikor maszkosok voltunk, kicsit (nagyon) magányosak, és abszolút semmit nem érettünk a dolgokból. Bartha Réka írása elmaszkosodásunk hosszú tavaszáról.
Ha csak rajtam múlik, színházban nem ülök az első sorban. Mármint abban a színházban, aminek van fedele, teteje is. Úgy értem, hogy a Covid-19 előtti időkben „divatos” színházteremben, amelyről már csak emlékeim vannak, és amelyben még szorosan egymás mellett foglalhattak helyet a nézők. Régi szép idők… Szóval, be szoktam tartani azt az íratlan szabályt, miszerint a színházhoz közeliek nem feszítenek, meresztik a szemük és röhögnek bele a színész képébe előadás közben. Legutóbb ez másképp sikerült a sepsiszentgyörgyi Múzeumkertben, ahol az első sorban elhelyezett, járványügyileg hármasával csoportosított székek egyikére dobtam le magam nagy piros szemüvegesen, hogy mindent alaposan szemügyre, szemüvegre tudjak venni, hiszen a színpadot maga a természet adta, beláthatatlannak tűnt, mint olyan.
Éreztem ugyan, hogy „valami nem jó”, nem szokványos, de hirtelen nem értettem, hogy mi. Aztán ráeszméltem, hogy „nem jó helyen” ülök. Amint ezen morfondíroztam elmélyülten, valami hihetetlenül bonyolult, filozofikus gondolatsor legvégén rájöttem: bizony, annyira szabálykövető vagyok, mint életemben eddig még soha, hiszen maszkban ülök ott, az első sorban. Így meg a kutya sem ismer fel. Mély nyugalommal töltött el ez az inkognitó, nem tűnt már szabályszegésnek a dolog…
Ugyanakkor nyugtalanságot is hozott… Valahol mélyen azért is mentem ki a (szabadtéri színházi) világba, hogy ismerősökkel találkozzam. De így ez teljesen lehetetlen volt. Mert ha kitartó vagyok a szabálykövetésben és mások is szintúgy cselekednek, akkor mindnyájan a legjobb esetben is csak találgathatjuk, hogy ki ül még a nézőtéren. A valódi és igazi „találkozás” hagyományos értelemben nem történik meg.
Nos, nem szeretnék szótlanul elmenni emellett a felemás érzéseket keltő jelenség mellett. Mert nem hathat szokványosként, észrevétlenül természetesként az, hogy eldugjuk magunkat egy maszk mögé (annak minden előnyével), és most már így fogunk élni… Én például nem szeretnék.
A járványügyileg elrendelt sebészeti maszk története nálunk úgy kezdődött, hogy nem kötelező mindenkinek hordania, csak annak, aki „betegnek” érzi magát. Azonban akkora volt a riadalom akkor, hogy mindenki fel akarta ölteni, kifogyott készletek minden felületen, csillagászati összegekért vesztegették.
Aztán kötelezővé vált. És egy idő után mindenki azon viccelődött, hogy a hatóságilag megkövetelt viselésével úgy elmaszkírozzuk magunkat (plusz a sebészeti kesztyű), hogy már csak a pisztoly hiányzik és akár bankot is lehet rabolni. De van valami ebben…
A maszk nem csak „ápol és eltakar”, hanem mentesít is tetteink, jártunk-keltünk felelőssége alól, miközben a felelősség álcájába burkolózunk. És erre már akkor is felfigyeltem, amikor a járvány kezdete után kicsivel mindenütt kötelező volt a maszkviselés. Figyeltem magam, hogy mit teszek másképp, mint a maszk nélküli időkben. Hát egészen röviden: mindent.
A vesztegzár idején igen ritka, de annál maszkosabb kiruccanásaimkor arra is ráeszméltem: belépek a lakás ajtaján és fellélegezem, hogy „visszatértem a szabadságba”, magyarán a négy fal közé. Ezt megelőzően alig vártam, hogy kimehessek egy kicsit „a világba”. De ez egyáltalán nem bizonyult annyira felemelőnek, mint amilyenre számítottam… Ez a fíling egyáltalán nem volt rendben.
Most meg olvasom a rendelkezéseket, miszerint az osztályteremben csak a tanárnak kell maszkot viselnie. A diákoknak csak akkor, amikor szünetben fegyelmezetten, hármas csoportokban szocializálnak. Azért sem értem ezeket az „új” szabályokat, mert egyfelől maszkban nem lehet órák hosszat tanítani (még megszakításokkal sem), bármennyire biztonságos, másfelől meg a fáma eddig arról szólt, hogy a szabadban nem kell maszkot hordani. Akkor meg miért kell a suliudvaron a diákoknak, ha például a focipályán viszont a focistáknak nem kell…? Szóval, semmi logika nincs ebben. Csak a szabályok – úgy, simán…
Harmadrészt meg konstatálom, hogy a járványügyi óvintézkedésekben konkrétan felfedezhető egy „hármas fétis”, aminek nyitjára azóta is próbálok rájönni. A három valamiért biztonságosabbnak mutatkozik számukra a négynél vagy a kettőnél, holott a családokban rendszerint négyen vannak, és a huncut leánykák is négyesben barátnőbbek a suliban, mert abban több a variáció lehetősége. A szerelmesek ketten vannak, ahogy az idősödő házaspárok is, míg az egyedülállók vagy magukban, vagy pedig baráttal/barátnővel, esetleg jóval nagyobb társaságban lófrálnak szívesen. Ez a fétishármas nekem sehogy sem jön ki… Kíváncsiságból megfigyeltem a szabadtéri színház nézőterén is: vagy foghíjasak maradtak a hármas széksorok, vagy pedig hajladoztak át az emberek egy másik széksorban ülő hozzátartozójukhoz…
A lényeg az, hogy amióta a járvány elkezdődött, egyre gyakrabban van az az érzésem, hogy egy D kategóriás hollywoodi film tömegszereplője vagyok, amelyben sem a forgatókönyvíró, sem pedig a rendező nem tudja tulajdonképpen, hogy mit akar. Csak kitalálnak dolgokat, aztán hátha működik. Értem én, hogy valamiképp szabályozni kell a társadalmi „mozgásokat”, de ez a maszk-história továbbra is eléggé követhetetlen: hogy kinek, mikor és miért (nem) kell. Ráadásul a nem világos szabályok alkalmassá teszik a témát a mindenféle fantáziálásokra is. Egy időben, amikor végiggörgettem a Facebook-hírfolyamon, abszolút mindenki állást foglalt a témában: volt, aki a maszkviselést tekintette az egyetlen „megváltásnak”, megint mások viszont azt „reklámozták”, hogy mennyire egészségtelen, ha az ember a saját, elhasznált lélegzetét szuszogja be. És amikor minden egyszerre tűnik igaznak, akkor jobb, ha az ember lánya elvonul egy olyan helyre, ahol ez jobbára nem téma, mert könnyűszerrel elmehet a kedve a társadalmon belüli létezéstől.
És igen, mondjuk ki: a maszkos ember magányos a közösségben is. Ott áll, csak szeme látszik a közértben, a tömegközlekedésben és minden olyan helyen, ami „bent” van. Nem látszik a mimikája, emiatt a másik számára követhetetlen az is, amit mondana esetleg. Úgyhogy inkább elnémul, nem interakcionál. Ha meg egészségügyi dolgozókkal beszélgetünk, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy ők simán csak szenvednek. És elképesztően sok mindentől: ezek egyik része fizikai tünetszerű, a másik része viszont pszichés.
És a maszkosítás negatív vetületeit a szabályalkotók is némiképp beismerik: mindent le kellett rövidíteni – a tanórától kezdve a színházi előadásokig. Csak a betegellátásban dolgozóknak kell fél napig rostokolniuk maszkban, és senki nem figyel arra, hogy legalább rotációban dolgozzanak, ne menjenek teljesen tropára…
Szóval, én mindezt nem nagyon értem, bármennyit is gondolkodom rajta. De nagyon várom már, hogy vége legyen az egésznek, és rövidesen már csak nevetgéljünk azon, hogy: né, volt egy ilyen időszak is, amikor maszkosok voltunk, kicsit (nagyon) magányosak, és abszolút semmit nem érettünk a dolgokból.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
