Hány van belőlünk?

2020. 06. 24. 21:47

Az esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatunkban Antal Erika számára kiderült, hogy legalább kettő van belőle.

 

Az emberek zöme arra vágyik, hogy valami maradandót alkosson, valamit hagyjon maga után a világban. Egy egész polcnyi regényt, verseskötetet, művészi értékű festményt, szépen megmunkált bútort, nagy házat, termőföldet, gyümölcsöst, veteményeskertet, egy kisebb könyvtárra való könyvet, tekintélyes vagyont. Hogy érezhesse, nem hiába jött e világra, volt értelme az életének. Azt mondják, aki gyermeket nevelt, az sem élt hiába, ha semmi mást nem tudott hátrahagyni, legalább az emlékét igen – legalábbis ebben bízik a többség.

Mert mi marad utánunk? Egy doboznyi fénykép, de ma már az sem, csak digitális lenyomata az életünk fontos, vagy kevésbé fontos eseményeinek. A digitális album egy gombnyomással kitörölhető, vagy egyszerűen elkallódik a sok kütyü között, az eszközök cserélgetése közben. A papírformájú fotók sorsa általában az lesz, hogy a következő, a második, harmadik generáció már nem tudja, kiket ábrázolnak azok. Esetleg érdekes marad a fénykép a korabeli viselet, egy-egy épület, vagy városkép miatt. Ennyi.

Aztán ott van a név. Nagyapám sírjára vittem virágot, és a temetőben szembesültem azzal, hogy milyen sokan éltek ugyanazzal a névvel mint ő. Különösképpen lelkileg ez nem zavart, de fizikailag nagyon, hiszen, szinte nem találtam rá a sírjára. A faluban, illetve az egész vidéken gyakori a név, hát nem csoda, ha a temetőben is az. Végül megtaláltam a sírt, rátettem a virágot. Azóta sem jártam ott. Nem vagyok az a temetőbejárós típus. Nincs semmi bajom, nem félek, vagy nem irtózom, egyszerűen nem érzem szükségét lelkileg, ennyi. Hallom, mondják, meg ugye filmekben is ezt látjuk, hogy van, aki kimegy egy sírhoz, és ott megosztja a gondolatait az elhunyttal. Miért, otthon nem tudja? Hiszen annak a másvilágon igazán mindegy, ha figyel, innen is, onnan is tud figyelni, nem? Persze, tudom, megvan ennek is a szertartása, és ez mennyire fontos egyeseknek. Lehet, hogy ezért érzéketlennek, vagy lelketlennek, szívtelennek tartanak, de nem vagyok az. Egyszer, egy november 1-jén kimentünk a temetőbe, virágot és gyertyát vittünk a családtagok sírjára. Eszembe jutott, hogy a barátnőm is ott van eltemetve, gondoltam, keressük meg a sírját. A virágárustól vettem is egy csokor virágot, és elindultunk azzal, hogy körülbelül ebbe az irányba vitték a koporsóját. Kerestük, kerestük, keresgéltük... mint a mesében. De nem találtuk. Én feladtam a keresgélést. A csokrot egy olyan sírra tettük, amelyen nem volt sem gyertya, sem virág.

 

Hogy hogyan jutott eszembe éppen most, nyár elején mindez? Úgy, hogy a minap SMS-t kaptam egy ismeretlen számról, amelyben az állt, hogy kéne beszéljünk. Aztán rögtön utána jött a másik üzenet, hogy az interjú mégis elkészül és írjam meg én az anyagot. Miről van szó? – kérdeztem vissza, mert fogalmam sem volt, milyen interjú és milyen anyag, hol, kinek ígértem meg? Majd sorban így sms-eztünk egymásnak, míg aztán tisztáztuk, amit én már az első pillanattól sejtettem, hogy egy név-hasonmásról van szó. Úgy hívják, mint engem, és újságíró. Hát istenem, van ilyen. A közösségi hálón megosztva ezt – a szerintem vicces sztorit, – mindenféle reagálások érkeztek. Hogy belőlem csak egy van, illetve, hogy kettő, sőt három sem volna elég, meg, hogy figyelmeztessem az illetőt, hogy változtasson nevet, meg ilyesmik. Én csak mosolyt akartam az ismerőseim arcára csalni azzal, hogy nicsak, belőlem is több van.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!