Cimboránk, a cipzár

2020. 06. 23. 21:19

Esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatunkban Bíró Péter a szemtanú hitelességével meséli el, hogyan válhat a cipzár az ember ősellenségévé.

 

Engem a létfontosságú történések sem tudnak igazán kihozni a sodromból, ha nem sikerül azonnal megoldani. Türelmes vagyok, addig próbálkozom, ameddig összejön. Például, nem ejtett kétségbe a sikertelen állásinterjú a régóta várt álommunkáért a Cicamica Kalap és Mézeskalács Külkereskedelem Rt.-nél, ahol kevés erőfeszítéssel sok pénzt lehetne keresni, és a cég számlájára lehet kalap- és kalács-export ügyekben külföldre utazni, én meg nagyon szeretek csavarogni a világban. Az imádott kozmetikus álomnő visszautasítása, hogy munka után moziba jöjjön velem sem vette el az életkedvemet. Ami még ezeknél is sokkal rosszabb, tegnap teljesen hiába próbáltam kinyitni a főttkolbászos babkonzervet.

Számtalanszor kellett sztoikus nyugalommal tűrnöm az ilyen kudarcba fulladt kihívásokat, de szerencsére komoly pszichológiai károsodások nélkül sikerült ezeken felülemelkedtem.  

Teljesen más a helyzet a cipzárral és az ő működésével.

Magamra kapom a télikabátot és sietve akarom felhúzni a cipzárt, még mielőtt kilépnék a fagyos külvilágba. A folyosón akarom összezárni a fázó testemet melegen tartó ruhadarabot, hogy aztán jó hangulatban léphessek ki a friss levegőre, de ezzel a valójában egyszerű művelettel újra és újra kudarcot vallok. Mintha gonosz átok ülne rajtam, szinte soha nem tudom felhúzni teljes hosszában a cipzárt. Ez a rosszindulatú következetességgel ismétlődő eredmény minden egyes alkalommal meglep.

Az összes ilyen zárral ellátott ruhámmal küzdenem kell, mert a cipzárak kitartóan megtagadják az együttműködést.

Hangsúlyozom, látszólag ez mindig csak velem történik. Mert ha véletlenül, egy jószándékú személy, sajnálkozó mosollyal az arcán a segítségemre siet, a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül húzza fel a makacs kis zárat lentről egészen a nyakamig. Teszi ezt egy egyszerű és elegáns kézmozdulattal, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

De jaj nekem, ha én próbálom megszelídíteni.

Az alattomos kis szerkezet azonnal felismeri az összezárási szándékomat és automatikusan elutasítási módra vált. Különböző akadályokat állít elém rövid kis útja során. Mintha tudná, hogy sietek, minden erejével gátolni próbálja a kabátzárás műveletét. Szabályos fogaival szó szerint megragadja önmagát, mindenféle technikai finomságokat vet be ellenem, melyekkel meg kell birkózzak, ha nem akarok nyitott kabáttal kimenni a hidegbe.

A kálváriám azzal kezdődik, hogy alig látom a tátongó cipzár alsó végét. Ennek egyik oka a diszkréten duzzadó, alapvetően elragadó és évek óta gondosan nevelgetett sörhasam, ami térdig takarja a látásomat, de ezt az akadályt merész előrehajlással le tudom győzni. Bosszantó viszont, hogy ennek a mozdulatnak következtében a kabátomon keletkező gyűrődések ügyesen elrejtik a cipzár végeit, melyek elérhetetlen mélyedésekbe bújnak, és semmivel sem lehet őket előcsábítani. Itt megtörik a lendületem, csillapodik a friss levegőt célzó vágyam, elmúlik a téli mozgásszabadság iránti lelkesedésem, és mérgesen, összeszorított ököllel püfölöm a kabátom dudoraikat. Simítom az új és újabb ráncokat, próbálok a kisvasút végállomásához jutni a ruhadarab mélyeiben. Az unalmas és meglehetősen fárasztó próbatétel után már vár a következő kihívás: a makacs sínpár két végének egyesítése. Mint tudjuk a jobb oldali vég egy „hím” csatlakozóval van ellátva, melyet a baloldalon lévő „női” vég hornyába kell beilleszteni. Ez a kicsi, de izgalmas feladat viccesnek tűnik egy olyan ember számára, mint én, akinek jól fejlett újjakkal kell manőverezni a kis miniatűrökkel.

Az egymást kiegészítő elemek találkozása általában sikertelen, vagy az egyik elem nem áll megfelelő szögben és hajlással, vagy a másik oldal csúszkál. És ez még nem minden, mert nem csak érintenie kell a fogantyúval a barázdát, hanem passzolniuk is kell egymással, ami a zárórendszer icipici mérete miatt szinte cirkuszi mutatványnak számít.

A közönséges cipzár állítólag akkor működik simán, ha mindkét véget pontosan egymáshoz illesztik. Azonban, ha a hím része nincs elég mélyen benyomva, akkor a borzasztó X-jelenség fenyeget, aminek következménye az összehúzás csődje.

A cipzár két végének összeházasításához emberfeletti, az önbecsülésemet próbára tévő erőfeszítésre van szükségem. Annak reményében ragadom meg a szán fogantyúját, hogy a kis vonat boldogan elinduljon a fogazaton. Hiú ábránd. Hiába húzom, nyúzom, a kis eszköz csak nem akarja elhagyni otthonos kikötőjét. A szilárd fogás ellenére szinte kicsúszik a kezemből, de mégis valahogy elindul. A szán a helyes úton van, de a tragédia elkerülhetetlen: a hím kicsúszik a női rész vájatából, a cipzár két fele külön marad, ellenben a hüvelykujj és a mutatóujj között szorosan tartott, a zárást célzó szerkezet értelmetlenül és haszontalanul mozog anélkül, hogy teljesítené tényleges kötelezettségét.

A fűtött folyosón a hőguta kerülget, legszívesebben már letépném magamról az összes ruhát, és meztelenül lépnék ki a hűvös sarkvidéki éjszakába, rohannék a csikorgó hideg szélben. De nem!

A felszabadító mozdulat helyett, csüggedten kezdem elölről az egészet. Újra legyőzöm a domborodó hasamat, kétségbeesetten tapogatok a gyűrődések között, míg mindkét végét elkapom. Megpróbálom újra párosítani a nemi szerveket, de a gonosz szerkezet kapzsi textil-evőnek bizonyul. A cipzár csupasz fogai bekapják a szövet ráncait, és az egész szerkezet leáll. Türelmesen vissza kell húzódnia az egész szerelvénynek, hogy a textil kiszabadulhasson a kígyó fejének éhes szájából.

Optimista módon feltételezzük azt, hogy az összezárás már a harmadik, vagy a negyedik kísérletnél sikeres, a szánt is lehet mozgatni, még ha nem is egyenletesen. Akkor, félútón megtörténik a szerencsétlenség: bekövetkezik fentebb említett, borzasztó X-jelenség. A félelmetes X számos, elősorban hosszú cipzár kötelezettség-szegése, mely az én ruháimmal gyakran történni szokott: a sínpár felfelé csatlakozik, de lefelé szétnyílik. Ennek eredménye egy X alakú konfiguráció, melyben csak a szán tartja együtt a két ruhafelet. A kabát lenti részei össze-vissza lógnak, lebegnek, mint a vesztes hadsereg porba hulló zászlói. Dühöngésemre válaszul a kis hegyi vasút gyakran már félúton elakad, és nem enged se le-, se felszállást. Mozgatni még lehet, de a két fél kohéziója mindössze egy pontra összpontosul. A ruha megszakítás nélküli összezárása csúfos kudarcba fullad.

Ebből a trükkös helyzetből muszáj kijutni valahogy. Több-kevesebb erővel le kell kényszeríteni a csúszkát a kiindulási állomásához. A feladatot bonyolítja, hogy kevéssel az állomás előtt, a nőstény vágánya sokkal hosszabbnak bizonyul férfi párjáénál. Az egész helyzet nagyban hasonlít a tragikus erotikus irodalom jól ismert toposzaira. Itt is, ott is, a hím rész hossza a lényeges tényező. Mindenesetre a vasúti talpfák határozottan megtagadják az egyesülést, akadályozva ezzel a szerelvény visszatérését a kiindulóponthoz. Apró akadályt képeznek, melyet csak nagyon jó kézügyességgel és jelentős erőfeszítéssel lehet eltávolítani, ha egyáltalán sikerül. Néha innen nincs tovább, az ember határozottan letépi magáról a makacs ruhadarabot és a legsötétebb sarokba dobja. Ezután dühében vagy kabát nélkül kirohan a hidegbe (és ezzel megkockáztat egy tüdőgyulladást), vagy megragad egy másik kabátot, ami talán nem felel meg az aktuális időjárásnak, de legalább a színe egyezik a többi ruháéval.

Ünnepélyesen köszönetet kell mondanom a régi jó kabátgombokért, és a hűséges gomblyukakért. Milyen szép is volt velük az élet! Sok-sok évtizeden át biztosították a ruházat összezárását, hogy védjék az emberi testet az időjárás viszontagságaitól, és eltakarják a kényes szerveket a kíváncsi tekintetek elől.

 

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az Erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!