Rasszizmusellenesség, elfújta a szél?

2020. 06. 18. 21:59

Szomorúan tapasztalom, most is az történik, ami egy jó ideje. Egyfelől a lényeg, másfelől a részletek sikkadnak el. Elveszünk a részletekben, és szem elől tévesztjük a részleteket: a rasszizmusellenes zavargások begyűrűztek Európába is, így hát már az Óvilág sem mondhatja azt, hogy ami történik, kizárólag az Újvilág dolga, oldja meg. Itt játszódik minden a közvetlen közelünkben. Bartha Réka jegyzete.

 

Pesszimistább értelmezésemben, ami most látszik, az a következő: a rasszizmus elleni világküzdelem éppen a saját harcában vérzik el. És ez azért rossz, mert attól, hogy a harc hiteltelenné válik, a probléma maga továbbra is létezik, valós. 

De ugyanez történt egyébként a vírus elleni küzdelemmel is. A vírus elleni harcban vérzett el, és a hangzavarban már nem látni, hol van valós veszély, hol válik le ez a szándékolt „néphülyítésről”.

Az sem tűnik immár közhelynek, hogy egyik (megfoghatatlan) „vírus” váltja a másikat (a konkrétat). Alább a teljesség igénye nélkül és nem kronológiai sorrendben azt feszegetem, hol látom a megfoghatatlan aggasztó terepeit. Hiszen nagyon sok minden változott azóta, hogy a témáról korábban írtam.

 

Aunt Jemima, Uncle Ben’s és a novemberi választás

Néhány hete még tisztának tűnt az amerikai kép, mostanra azonban napról napra egyre zavarosabb. Egyetlen biztos dolog van: novemberben elnökválasztás lesz, amely időpont közeledtével a politikai cinizmus is méretarányosan nő. Mert azért azt sem titkolom, hogy felötlött bennem: vajon miért nem kérték hangosabban a demokraták Trump azonnali eltávolítását az elnöki székből már a „fertőtlenítős intermezzo” után, amikor világos volt, hogy ez már nem is politikai melléfogás, hanem egyfajta klinikai esteként kezelendő delírium? Hát pont emiatt: mert republikánus ellenfele mellett Joe Biden a világ legépelméjűbb emberének tűnik, és nem kellene a novemberi esélyeit imígyen veszélybe sodorni. És valahogy ez a rasszizmus ellenes hőzöngés is az ő malmára hajtja a vizet. Akkor meg miért ne várnák ki a végét? Hátha eltart még egy kicsit, legalább úgy októberig, és akkor már a demokrata kampányhoz is háttérként szolgálhat.

Ráadásul addig még sok „érdekes” dologra fény derülhet, amivel elszórakozik a közvélemény. Például arra is, hogy az amerikai közértek polcain „ottfelejtettek” egy olyan brandet, amelyet az 1889-es évben hoztak létre, és amely a „dicső Dél” történelmére nyúlik vissza. Nos, a kedves afroamerikai nőt ábrázoló Aunt Jemima élelmiszer-márkát most hirtelen visszavonta a gyártó, arra hivatkozva, hogy „rasszista sztereotípián” alapszik. Ennek a márkának a nem helyénvalóságát nem most fedezték fel: öt évvel korábban a The New York Times-ban már cikkeztek arról, hogy ez a polgárháborús nosztalgiatermék valahogy nem épp a PC megtestesítője az amerikai kereskedelemben. Azonban átnevezésére csak most „kerítettek sort”, ugyanakkor – hoppsza! –  a polcon felfedezték még az általunk ismertebb Uncle Ben’s termékcsaládot is, amelynek a gyökerei a Aunt Jemimáéhoz hasonlatosak….

Ez a legfrissebb történés nem is önmagában érdekes, hanem azért, mert tökéletesen illeszkedik abba a szimbólumokkal való harcba, amely ugyan Amerikában kezdődött, de európai lovas szobrokkal folytatódott. Újabban ezt hívják a „a zaklatott történelemmel való szembenézésnek”. És akkor most nevessünk vagy sírjunk?

 

A mágikus „de”: Elfújta a szél (reloaded)

Ha valaki a rasszizmusellenességet szeretné hitelteleníteni, ezt pont úgy teszi, ahogy tette azt a HBO szolgáltató: a fentihez hasonlatos érzékenységekre hivatkozva eltávolítja műsorkínálatából az Elfújta a szél című legendás, mindenki által ismert mozgóképet. Ráadásul az eltávolítás művelete – láss csodát! – pont arra a napra esett, amikor annak az afroamerikai színésznőnek a születési évfordulóját ünnepli a filmvilág, aki elsőként kapott Oscar-díjat a filmben alakított mellékszerepéért. Ennek üzenetértéke volt minden oldalon, és azt figyeltem tétlenül és majdhogynem teljesen reménytelenül, hogy akárcsak mindennek a világunkban, ennek a két ténynek is legalább kétféle és alapvetően szélsőséges értelmezése volt. Ebben a „de” ellentétes kötőszó nem képezte érdeklődés tárgyát egyik oldal számára sem…

Mert igaz ugyan, hogy a kevésbé dicső múlt mozgóképen való megfogalmazásával is szembe kell nézni, DE ezt rendszerint nem úgy teszi a józan ember, hogy szélsőséges döntésekkel ellenszenvet vált ki (lásd: film eltávolítása). Hiszen ezek a döntések éppen csak a szembenézésről nem szólnak…

Mindemellett az is igaz ugyan, hogy Hattie McDaniel 75 éve az első afroamerikaiként vehette át az Oscar-díjat, DE olyan körülmények között, hogy David O. Selznick filmproducernek külön engedélyt kellett kérnie arra, hogy beengedjék őt a gála helyszínére, ahová afroamerikaikat nem engedtek be, és még így is a stábtól elkülönítve kellett ülnie és várnia a sorára. Szóval, ez azért távol állt az érdemei maradéktalan elismerésétől.

Hogy napjaikig, tájainkig is lejussak: Hattie McDaniel legendás mondata az Oscar-díjkiosztón, miszerint reméli, hogy ő mindig hasonló büszkesége lesz az afroamerikai közösségnek és a filmiparnak, kísértetiesen emlékeztet engem egy másik tehetséges nő számos nemzetközi díjkiosztón elmondott beszédeire. Az illető fiatal nő Alina Șerban roma színésznő és rendező, aki valamennyi sikerét közössége sikereként emlegeti. Mert másként nem tehet, ha már abban a privilégiumban van része, hogy egy ilyen helyen romaként szót kap – mondta az egyik beszélgetésünkben. És igaz ugyan, hogy a sikere egyéni, DE hány romának van hasonló lehetősége? Hát erről csak ennyit.

 
Assimilation: oui, l'intégration: non (esettanulmány)

Ha Abnousse Shalmani iráni származású francia írónő, újságíró minap az RFI-ben elhangzott, alapvetően az amerikai zavargásokról szóló vélekedését egy erdélyi magyar olvasta vagy hallgatta, akkor egy adott ponton garantáltan felállt a szőr a hátán.

Ha az illető erdélyi magyar nevezetesen még zsidó is, akkor egyenesen két szövegrésznél rázta ki a hideg, és megint más miatt háborgott volna egy afroamerikai. Viszont ha őt éppen egy, a rasszizmusellenes mozgalmat megkérdőjelező többségi hallgatja, olvassa, akkor jubilál, hogy „végre valaki kimondja az igazságot”.

Hozzáteszem rögtön: Abnousse Shalmaninak a maga szempontjából igaza van, mert onnan, ahonnan ő tekint a rasszizmus ellenességre és a beilleszkedés fogas kérdésére – a francia társadalomban asszimilálódni vágyó francia muszlim szemszögéből –, az ő igazsága körvonalazódik. Mielőtt felfedném, hogy ki miért érezheti sértve magát amiatt, ahogy az iráni származású hölgy az amerikai zavargásokról vélekedik, hadd tegyek egy fontosnak mutatkozó megjegyzést: az abszolút igazságoknak nincs helyük a világunkban, és amikor az identitással kapcsolatos dolgokat véleményezünk, tudatában kell lennünk annak, hogy tulajdonképpen elefántok vagyunk a porcelánboltban. Egyetlen mozdulatunkra potyognak körülöttünk a nagyon törékeny dolgok…

Abnousse Shalmani szerint az amerikai „újfajta” rasszizmusellenesség igazából humanizmusba bújtatott rasszizmus, de mindettől Franciaországban nem kell tartani, mondja, mert ott az ország kultúrája eléggé gazdag és szilárd ahhoz (ezzel kapcsolatos kétségeimet alább kifejtem), hogy megfelelő választ adhasson erre az „újfajta” szeparatizmusra. Az iráni származású hölgy elfelejti azonban azt, hogy a jelenlegi amerikai zavargások egy drasztikus etnopolitikai irányváltásra született válaszreakciók, így nem is lehetnek finomak és selymesek. Főleg akkor nem, ha az ember nyakát szorongatják, fegyvertelensége ellenére rálőnek, vagy éjszaka álmában lepuffantják. Mondjuk, azt az írónő maga is megjegyzi, hogy a rossz emlékű szeptember 11-e óta az amerikai rendőrség inkább harcos, mint védelmező szerepre váltott a polgárokkal szemben. Ez viszont ellentmond az ő elvárásának, miszerint a polgároknak mindezt kifogástalan humanista szelídséggel kellene (el)fogadniuk.

Továbbá a hölgy azt is kifejti, hogy a második világháború után született szüleitől tudja azt, hogy a rasszizmus és antiszemitizmus „humánumellenes nézetek”, ugyanakkor egy „gonosztevő bőrszínére, nemére, vallására és társadalmi helyzetére való tekintet nélkül gonosztevő”. Nos, ez a kijelentés azért veszélyes, mert féligazságon alapszik.  A második fele igaz, azonban halálpontosan a rasszizmusra és antiszemitizmusra nem igaz az, hogy nem számítana benne a faji vagy egyéb hovatartozás (akár az áldozaté, akár az elkövetőé). És ezt most azért elemzem ilyen hosszan, mert Abnousse Shalmani kijelentéseinek csúsztatásai és torzításai nem egyediek: eltussolják azt, hogy az antiszemitizmus például konkrétan zsidóellenességet, a rasszizmus a bőrszín miatti megkülönböztetést jelent (ezeket a „nézeteket” pedig a történelem során gyakran váltották tettekre, tehát puszta nézetként emlegetni őket elég nagy felelőtlenség).

Minderre tehát nem az a válasz, hogy „DE másokat is ugyanígy üldöznek: lám-lám, nemcsak antiszemitizmus van, hanem muszlimellenesség is”. Ugyanígy a „Black Lives Matter”-re sem az a válasz, hogy „All Lives Matter”, mert ezzel pont a lényegről tereljük el a figyelmet: hogy létezik afroamerikaiak ellen irányuló rasszizmus. Ráadásul ez utóbbi kijelentés az emberiség teljes csődjét és kudarcát illusztrálja, mert tulajdonképpen azt is mondjuk vele, hogy „mi alapvetően olyanok vagyunk, hogy mindenki mindenkit utál, és ki akar nyírni, ezért kell emlékeztetnünk arra, hogy MINDEN emberélet számít”. És hovatovább könnyen meglehet, hogy ez egy önbeteljesítő kijelentés. De addig is egyezzük meg: egyeseket jobban utálnak, mint ketteseket, és ez éppen a faji, etnikai, nemi és vallásos hovatartozásuk miatt van. Punktum.

Az iráni származású írónőnek láthatóan terhére van, plusz bonyodalmat jelent ez az egész „identitásosdi”, szerinte ugyanis a megnyugtató megoldást a kapcsolódó konfliktusokra az asszimiláció jelenti, ami „egy aktív folyamat, amelyben elsajátítasz egy bizonyos kultúrát”, míg az integráció „egy passzív dolog, amely folytán csak elvársz, de nem teszel semmit”.  Nos, erdélyi magyarként szeretnék hevesen tiltakozni ez ellen az elmélet ellen, amely éppen egy romániai rádióadásban hangzott el számos többségi fül hallatára. Egyben azt is felmérem: minél többször hangzik el ilyen jellegű kijelentés tájainkon, annál kevésbé fogják érteni, hogy miért nem elég jó a magyar közösségnek a „jótékony” és minden ellentétet kibékítő asszimiláció.  És tényleg: miért is nem akarunk mi többségiek lenni? Milyen „békés” lenne az életünk…

De térjünk vissza Franciaország etnopolitikai „modellszerűségére”, ami kábé Románia hasonló „modellszerűségével” vetekedhet a kisebbségvédelem terén. Abnousse Shalmani elfelejt reflektálni itt az őt befogadó országban korábban történt, az amerikai zavargásokra több tekintetben is kísértetiesen hasonlító megmozdulásokra: 15 éve Franciaországban rendkívüli állapotot hirdettek, amikor két betöréssel gyanúsított (mali és tunéziai) fiatalt a rendőrség elől való menekülésük közben áramütés ért és meghaltak. Az ezt követő közel egy hónapban 274 francia városban tört ki zavargás, 9000 autót gyújtottak fel. Akárcsak most Amerikában, akkor is egy „valami” teljesen „másvalamivé” alakult. Történt ez azért, mert volt neki egy oly termékeny talaja, amelyre éppen az illető társadalom nem figyelt fel. Akkor, akárcsak most, a vélt bűnözők üldözésétől startolva, Franciaország eljutott az asszimiláció vs. integráció dilemmájáig.  Nos, engem nagyon érdekelne, hogyan oldotta fel ezt másfél évtized alatt. Abnousse Shalmani mondottaiból ítélve: sehogy. Ez pedig nem túl kielégítő a „modellszerűséghez”.

Summa summarum: számomra egy nagyon fontos tanulsággal járó nyilatkozat (amelynek sokrétűségétől első olvasásra dobtam egy hátast): nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy ez csupán EGY vélemény, értelmezés a sok közül, nem egy abszolút igazság, amely körültekintően számol mindenféle érzékenységgel, az identitásról szóló „igazságok” sokféleségével. Mert mindannyian csupán ennek egyik vetületét látjuk onnan, ahonnan a problémára ránézünk.

Ezt Abnousse Shalmani (még ha burkoltan is) elmondja: „Franciaország lehetőséget adott megszabadulnom a muszlim kendőtől, hogy önmagam lehessek… Franciaország egy új nyelvet adott nekem, én pedig a könyveimet adtam neki. Franciaország a szabadságot adta nekem, és a végsőkig fogok küzdeni, hogy megőrizzem.”

Hát igen, ezt a küzdelmet a világ minden táján értik, azt hiszem. Csak éppen másképp nevezik mindenütt. Nálunk kisebbségi jogvédelemnek, Amerikában rasszizmusellenes harcnak…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!