A mi mindennapi rasszizmusunkat…
2020. 06. 04. 21:27Jelentjük, aggodalomra nincs ok: ugyan még messze nincs vége a világjárványnak, máris visszatértünk a „normalitásba”. Amerikai helyzetkép hazai párhuzamokkal Bartha Réka írásában.
Történt, hogy a homo sapiens prototípusa kikerült a járványügyileg elrendelt vesztegzárból és rögtön rávetette magát arra, ami más, ami tőle különbözik. Teszi mindezt – földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül – azért, hogy a saját nyavalyáival ne kelljen már annyit foglalkoznia, a saját bajainak (munkanélküliség, gazdasági mínuszok, járványügyi elszigeteltség okozta pszichés rövidzárlatok) valamiféle kezeléséig el se kelljen jutnia…
Mert, lám-lám, a világ több tekintetben is vezető demokráciája úgy fest ma, mintha Martin Luther King soha meg nem fordult volna gyönyörű és nagy kiterjedésű tájain, így hovatovább nyugodtan kijelenthetjük: John F. Kennedy és Barack Obama országa, az Amerikai Egyesült Államok nem szolgáltatja már sem az eltérő népcsoportok, sem pedig a rasszok közötti békés együttélés mintáját a földgolyó zaklatottabb (elméjű és történelmű) csücskeinek. Ez pedig elég jó nagy baj nekünk is!
Miért aggódom amiatt, amilyennek napjainkban a tengeren túli Újvilág társadalma megmutatkozik? Miért nem elég nekem a „magunk baja” (nem azt mondom, van épp elég)? Hát például azért, mert pontosan látom és tudom: nemcsak a jó példával, hanem a legkevésbé jóval is ugyanúgy elöl lehet járni, legitimként villantani be nagyon durván humanizmusellenes tetteket, elfogadtatni silány (nem)gondolkodás-modelleket. Például ezért is aggódom most eléggé, hogy vajon mindez hová is vezethet világviszonylatban…?
Persze, ha az egészet Yuval Noah Harari filozófus, történész szemüvegén keresztül elemzem, akkor Donald Trump tulajdonképpen a homo sapiens több tízezer éves logikája szerint és éppen annak a történelem előtti „normalitásának” a megvalósításához, a kicsit is különböző legyűréséhez és elnémításához adja most jótékony beleegyezése mellett a pénzt, paripát, fegyvert. Mert egy katona jelleme háborúban mutatkozik meg, nemdebár? Hát meg is… Mondjuk, a háborúzgatásnál kicsit zsenánsabb viszont az, hogy közben az utóbbi néhány ezer év elviekben végbement fejlődési és civilizációs folyamatai egy houstoni rendőrparancsnok hangján szólalnak meg nagyon nyomatékosan és egyszerűen. „Ha nem tudsz konstruktívat szólni, legalább fogd be a szád” – üzente ő az amerikai elnöknek, gyakorlatilag a főnökének, arra az álláspontjára vonatkozóan, miszerint a mélyebb társadalmi egyenlőtlenségeket (amelyek most rasszizmus, illetve népfelkelés formájában törnek a felszínre) katonai erőfitogtatással, erőfölénnyel kell hatékonyan elsimítgatni. Ez nyilván nem az államfő ereje, mert a hős férfiú bunkerben fejleszti tovább kérlelhetetlenségének ábrándképét, és azt hiszi, hogy elég, ha elhiteti „kommunikációból”, hogy az övé… Hát ez neki nem fog simán menni, mert az önálló gondolkodást azért mégsem tudta betiltani.
Ennek ellenére sem nyugtat meg az, hogy egy Atlanti-óceán húzódik közöttünk határvonalként, hiszen világunk közös szellemi-kommunikációs köldökzsinórjára éppen a világjárvány mutatott rá hangsúlyozottan. Ez legalább annyira nyugtalanító, mint amennyire megnyugtató az, hogy ugyanakkor karnyújtásnyira vagy inkább gombnyomásra találjuk magunkat a Metropolitan Opera legfényesebb remekeitől.
De a mi festői tájainktól sem kell nagyon eltávolodnunk, vagy egyetlen percig is azt gondolnunk, hogy ez, ami most kifolyik a CNN-en vagy a hasonló hírcsatornákon, csak az „amerikaiak sara”. Mert valójában és istenigazából ez a fajta „normalitás” (amelyre annyit áhítoztunk) a hazai társadalomnak is része volt még a legotthonülősebb és legjárványosabban lehangoló időszakban is: egyre-másra érkeztek a romák elleni rendőri túlkapásokról szóló hírek, egy volt államfő konkrétan roma polgártársainkat tette felelőssé az új vírus terjedéséért, miközben egy köztiszteletnek örvendő, az Újvilágban kupálódott történész durván rasszista mémet osztott meg közösségi oldalán.
A mi társadalmunk és az „övék” közti különbség viszont az, hogy ott felkelés tör ki a rasszista megnyilvánulások miatt, miközben nálunk szinte büntetlenül meg lehet úszni egy ilyen dolgot, egy-egy illetékes intézmény pedig a népharag különböző megnyilatkozásaira számíthat, ha egyáltalán szót emel vagy elítéli ezt a fajta társadalmi hozzáállást.
És itt, kérem, nem is virtuális problémáról írogatok éppen, mert nincs jobb dolgom: amikor ezeket a sorokat rovom éppen virtuális papírra, két olyan bizonyíték is szembejött velem az éterből, hogy csak ültem és pislogtam… Az egyik a Román Ortodox Egyház egyik elöljárójának okfejtése, miszerint a szexuális nevelés kérdésben „nem lehet egyenlőségjelet vonni kultúrák között” (szabad fordításban: a román kultúra nyilvánvalóan magasabb rendű a románál, hiszen csak ott fordul elő kiskorú terhesség), a másik pedig egy jó ismerősöm bejegyzéséből hullott az ölembe, amelyben elmeséli, hogy egy Galac melletti faluban fizetett adót, és megkérdezte a polgármesteri hivatal alkalmazottjától, mi a település reális lélekszáma, amire az illető azt válaszolta: „a falut kétezer lélek lakja, a többi mind roma”.
És itt most senkit ne tévesszen meg az, hogy a fentiek többségi „hangok”, és mi esetleg különbek lennénk: nem is egy alkalommal tapasztaltam, hogy amikor a magyarellenesség és a romaellenesség példáit egyaránt felsoroltam a másság elleni hazai fellépések sorában (és ez még csak az etnikai hovatartozás szerinti fejezet volt), többen is felmordultak. Mintha nekünk valamiféle „exkluzivitásunk” lenne a felháborodásra és sértettségre, mintha a minket ért bántás felsőbbrendű lenne mások bántásánál. Nos, nem az, és ezt éppen az igazolja, ahogy a kettőt (és a többi mást is) – bár nem ugyanúgy és nem ugyanarra – felhasználják mifelénk. Nem tudom, de én nem lennék túlságosan nyugodt, tudván, hogy a xenofóbia sakktábláján most éppen nem én kapom a mattot…
Mindezzel igazából oda szerettem volna kilyukadni, hogy amikor a szűkebb vagy tágabb környezetünk ennyire nyilvánvalóan rámozdul a másságellenes szólamokra, bennünk is meg kellene mozdulnia valaminek. Most például legalább egy halovány Stop racism! erejéig, hiszen pontosan erről szól most az a hőn áhított „normalitás”, amelybe visszatértünk a vesztegzár után.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
