Az éjszakai bagoly reggeli pokoljárása

2020. 06. 04. 10:10

„Vannak éjjeli baglyok és vannak a koránkelő... nem tudom mik, milyen madárhoz hasonlítják magukat. Mindkettőnek van létjogosultsága.” Antal Erika írása.

 

Aki éjjel legény, nappal is legyen az – szokták mondani annak, aki éjszaka sokáig fennült, dorbézolt, vagy beszélgetett, olvasott, vagy valami olyasmivel töltötte az idejét, ami miatt jól érezte magát. Valahogy ez az elfogadott a társadalomban, hogy este mindenki lefekszik, reggel korán kel, indul az iskolába, a munkahelyre. Ez, ha a korábbi évszázadokat nézzük, talán nem meglepő, hiszen sötétedés után már nem lehetett a földeken dolgozni, a kertben gyomlálni, az állatok is lepihentek. Az embernek, a gazdálkodónak pedig korán kellett kelnie, hogy a napi feladatait elvégezhesse.

Ha éjjel 12 előtt lefekszem, akkor az éppen „idejében” van. Ha 2-kor, az már „egy kicsit” késő. Nem minősítem a 3, vagy a 4 órát, Isten ments, az 5-öt! Az nálam azt jelenti, hogy egy jó könyvet olvastam, vagy jó filmet néztem. Régebb azt, hogy tanultam. Ja és igazából dolgozni is akkor szeretek. Ha valami nagyobb témán dolgozom, érdekes és közel áll a szívemhez, ha nem csak a napi események feldolgozása a cél, akkor az úgy az igazi, ha éjjel írom meg. Ilyenkor megvárom, hogy mindenki feküdjön le, Misi kapcsolja ki a tévét, csendesedjen el a világ és jöhetnek szabadon a gondolatok, az ötletek! Másnap Misi kérdi, „nagyon későn feküdtél le?”, mire én: „nem, nem nagyon, olyan 3 körül” – ami azt jelenti, hogy 4 után, de inkább 5-kor.

Mikor a gyermekeim kicsik voltak, este, lefekvés, mesemondás után a konyhában hajnalig olvastam. Megtörtént, hogy annyira elfogott az álom, hogy letettem a fejem a konyhaasztalon a karomra, úgy szunyókáltam egy kicsit, nem tudom, félórát, egy órát, vagy többet, aztán felébredtem és olvastam tovább. Azt ne kérdezze senki, hogyan tudok reggel felkelni, mert nem nehéz elképzelni, hogy alig, vagy nagyon nehezen. És aztán ne is szóljon hozzám senki, amíg nem iszom meg, csak úgy félig csukott szemmel, üres gyomorra, azt szoktam mondani, hogy „intravénásan”, az első méregerős kávémat. Ezt szerencsére, már húsz éve, minden reggel Misi főzi, készíti el úgy, ahogy én szeretem és hozza be a szobába, hogy a friss kávéillattól felébredjek.

Gyermeknap kapcsán eszembe jutottak a nagyszüleim. És velük kapcsolatban is az éjszakázás – korán kelés. Az anyai nagymamámmal villanyoltás után, az éjszakai órákban nagyokat beszélgettünk, rádiót hallgattunk, mesélt a gyerekkoráról, a két világháborúról, az azt követő korszakokról. Nem is néztük az órát, már kezdtek kukorékolni a kakasok, amikor mi elaludtunk. Reggel aztán ő felkelt, ellátta az állatokat, visszafeküdt és aludtunk jó sokáig, hogy ne mondjam, délig. És mikor felkeltünk, akkor reggeliztünk, mindegy volt, mennyit mutatott az óra. Természetesen mindez a vakációkban történt és olyankor, amikor nem kellett a kertben ültetni, vagy gyomlálni. Egyszer apám meglátogatott és látta, hogy déli egykor mi vajas kenyeret eszünk és teát iszunk hozzá. Megkérdezte, mit csinálunk (teljesen fölöslegesen). Mondom, mit, mit, hát reggelizünk, nem látod? De délben? – kérdezett vissza csodálkozva. Mire én, persze, hiszen most keltünk fel. Szegény teljesen ki lehetett akadva.

Az apai nagyszüleimhez is szerettem járni a nyári vakációimban, ahol viszont éppen az ellenkezője volt a jellemző. Este nem olvashattam sötétedés után, mert azt mondták, egész nap volt időm, most nem égetjük a villanyt. Tévézni lehetett, de azt sem villanyfénynél. Nagy választék nem volt akkoriban műsoron, így hát kénytelen voltam mindent megnézni, mert olyan korán nem tudtam volna lefeküdni amúgy sem. Így történt, hogy az összes, hétfőn adott színházi előadást, tévészínházat megnéztem, és minden filmet, de még a focimeccseket is. Nagyapám viszont hajnalban kelt, nem is tudom, hánykor, mi még csak jóval azután fordultunk át a másik oldalunkra. Reggel azzal ébresztett, nagymamát is és engem is, hogy ideje felkelni, mert a reggeli az asztalon gőzölök. Ő ugyanis még a holdvilágnál kiment a kaszálóra, hogy levágja a rendet. Hazafele jövet rókagombát szedett, amit otthon megpucolt és elkészített nekünk. Reggelire a gombás rántotta akkoriban nem jelentett szenzációt. Ahogy a frissen szedett szamóca vagy málna sem. Reggeli után visszament „széthányni a rendet”, délben pedig vittünk neki ebédet, és segítettünk „forgatni”, délután meg összegyűjteni az addigra megszáradt szénát.

Gyerekkoromban sokat kirándultunk, utaztunk a szüleimmel. Imádtam menni, az volt számomra az igazi boldogság. Csak korán kelni nem szerettem. Nem volt autónk, hát vonattal, busszal, de még szekéren is utaztunk. A vonat hajnali négy körül indult, tehát háromkor keltünk, fél négykor már gyalogoltunk az állomásra és dideregve vártuk, hogy bepöfögjön Bereck irányából a gőzös. Mit mondjak, rettenetesen éreztem magam. Aztán, ha már megérkeztünk úticélunkhoz, vagy, ha hosszabb útra vállalkoztunk, és körülbelül félúton tartottunk, elmúlt a rosszkedvem. Vagy ha vasárnap reggel hatkor rövidnadrágban, rövid ujjú pólóban, hátizsákkal felszerelkezve indultunk a harmadik falu határába, az erdőbe, az is borzasztó volt, rettenetes! Mindenki aludt még, végre, egy héten egyszer én is kialudhattam volna magam, de mi mentünk szalonnát sütni, rigófüttyöt hallgatni, virágot szedni.

Tehát csak oda akartam kilyukadni, hogy vannak éjjeli baglyok és vannak a koránkelő... nem tudom mik, milyen madárhoz hasonlítják magukat. Mindkettőnek van létjogosultsága. Az egyik reggel korán a legaktívabb, a másik este későn tud eredményt produkálni...



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!