Ebéd, vacsora, személyi szám nélkül

2020. 06. 02. 22:06

Az esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatban Simon Judit ezúttal friss kocsmaélményeiről számol be, tudomásul véve, hogy sehol sem „igazoltatták”.

Képünk illusztráció, bár valóban írásunk egyik helyszínén készült

 

Végre elmehettem kocsmateraszra. És mentem is. Egymás után háromba.

Már az első nap estéjén ott dőzsöltem egy középkategóriánál mondjuk kettő szinttel magasabb minőségi fokozatú hely meglehetősen szép, továbbá nagyon kényelmes terasztán. Összegyűlt ugyanis az ÖTYE. Igaz, csak három tagja jelent meg, de a másik kettő igazoltan hiányzott. Egyik barátnőm foglalt asztalt, ami jó ötletnek bizonyult, gyereknap lévén jó sokan gondolták, hogy vendéglőben ünneplik a gyerkőceiket. A kiszolgáló személyzet még arra is figyelt, hogy a gyerekek nélküli társaságokat a terasz egy külön részére ültesse.

A bejáratnál csicsás, fertőtlenítőt tartalmazó szerkezet, a padokon kényelmes párnák, az abrosz patyolattiszta, a kiszolgálás kifogástalan. Az étlap egyszerhasználatos, a tányárok, evőeszközök szerencsére nem. A poharak is üvegből voltak. És még dohányozni is lehetett. Kész luxus, kérem szépen. (Mondhatni, most minden nyitott vendéglátóhelyen lehet dohányozni.) S ha belegondolok, hogy a kaja finom, a társaság kellemes volt, akár tökéletes estének is nevezhetném. Csak azért nem nevezem, mert sötétedés után már hétfőn este lehűlt a levegő, és a kerthelyiség tíz órakor zár. Nyáron. Mert azért a naptár szerint nyár van.

A következő étteremkertbe én foglaltam asztalt. Igazából ez a kerthelyiség a kedvencem, nemcsak azért, mert az árak középkategóriások, a kínálat változatos, csak levesből van nyolcféle, az ennivaló nagyon finom, de azért is, mert gyönyörű fák nyújtanak árnyékot. Gyakran járok ide és gyakran hozom a barátaimat, illetve a kiadó vendégeit. A mostani foglalás semmiben nem tért el az ezelőtti életből valóktól. Megmondtam, hány személyre, hány órára kérem az asztalt, közöltem a nevemet és a telefonszámomat. Ebből a szempontból semmi sem változott. Ami más az eddigiekhez képest, hogy kevesebb asztalnál ültek, papírból készült a tányéralátét, igaz, erre nyomtatták az étlapot. A többi a szokásos, annyi plusszal, hogy a bárpult mellé került egy mosdókagyló, szappannal és papírtörülközővel, hogy kezet moshasson a kedves vendég. A végén még a nap is kisütött, hogy teljes legyen az örömünk.

Az a hír járta, hogy csak előzetes bejelentkezéssel lehet kávéházba is menni, gondoltam, kipróbálom, hátha mégsem.

A főtéren kinéztem magamnak egy szép teraszt és odasétáltam. A pincér maszkban, kesztyűben úgy állt az ajtóban, mint a betörő, aki a társait várja. Mutattam neki, leülnék egy asztalhoz, kezével intett, parancsoljak és azonnal ott termett mellettem. Már vettem a mély levegőt, de ő udvariasan kérdezte, mivel szolgálhat. Kértem kávét és lapos vizet, ami pillanatok alatt érkezett, úgy ahogy a nagykönyvben elő van írva. Még fertőtlentő szalvéta is volt a tálcán. A másik kérdése az volt, hogy készpénzzel vagy kártyával kívánok-e fizetni.

Hát így történt.

Ahhoz képest, hogy a közösségi hálón azon folyik a vita, amúgy érthetően, hogy a kocsmáros – jó, nevezzük tulajdonosnak, főpincérnek vagy teremfelelősnek – nem kérheti el a személyi igazolványomat, sem a személyi adataimat, amerre én jártam, ez senkinek eszébe sem jutott. Pedig nagyon felkészültem rá, hogy elkérjem tőlük az engedélyt, ami feljogosítja őket, hogy ilyesmivel vegzáljanak. Mert a személyimet csak hatóságnak vagyok köteles megmutatni, például rendőrnek, vagy ha igazolom magam valamilyen hivatalban. Namármost a kocsma se nem hivatal, se nem rendőrség. A kocsma az kocsma. Maximum vendéglő, vagy étterem. Sehol nem kellett a jogtudományommal villogjak, mert mindenhol úgy viselkedtek, ahogy a vendéggel szokás.

Tudomásom szerint a hivatalos utasítás arra vonatkozik, hogy kötelező az előzetes asztalfoglalás az éttermekben, és ez alkalommal elkérik a nevet és telefonszámot. Foglaláskor ez eddig is így volt – hangsúlyozom, mert ez a két információ berzenkedést váltott ki a közösségi hálón.  

Ezek után csodálkozva figyeltem, hogy az egyik magyar nyelvű tévéadásban arról kérdezgették a járókelőket, mi a véleményük, hogy a személyi igazolványt kell felmutatni a vendéglőkben, kávézókban. Kedves kolléga- és barátnőm azt tapasztalta, hogy az egyik székelyföldi város vendéglőjében jelenléti füzetbe kell beírja az adatait az ebédelni vágyó vendég.

Én úgy gondolom, minden étterem, kávéház tulajdonosa, vezetője maga dönti el, hogyan fogadja a vendégeit. Mennyire ismeri a szakmáját, mennyire tudja, hogyan kell viselkedni a fogyasztóval. Meddig mehet el, anélkül, hogy túllépje az udvariasság, a jómodor határát. Más kérdés, hogy ezúttal is elkelt volna az egyértelmű, pontos, időben hozott szabályozás.

Úgy tűnik, Nagyváradon, az általam felkeresett helyeken a vendéglősök értik a szakmájukat.

Már alig várom a meleget, hogy nyári ruhában élvezzem a kerthelyiségek kellemes zsongását.

Viszontlátásra a kocsmában. 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!