Bagoly vagy pacsirta?

2020. 06. 05. 21:12

Én vagyok a koránkelő… nem tudom mi… Ami épp az ellentéte az éjjeli bagolynak, mármint az életritmusát illetően. Én vagyok a pacsirta. Bánhidi Emese írása.

 

Az alábbi írás folytatása a későn fekvők pártját erősítő Antal Erika június 4-i jegyzetének.

 

Igen, aki éjjel legény, legyen nappal is – sokat hallottam én is ezt Anyukámtól. És azóta is igazat adok neki. Most, amikor már én is megettem a kenyerem javát, nem gondolom ezt másképp. Sokat buliztam, és bizony dolgoztam is éjjel, nappal meg persze ugyanúgy folyt az élet tovább, ritkán volt alkalmam arra, hogy teljesen kipihenjen magam. Dolgoztam éjjel kesztyűket varrva, bélelve, vasalva 12 órában este hattól reggel hatig, mert bizony az orosz exportnak három nap múlva „el kellett mennie”. Ott 18 évestől 60 évesig mindenki dolgozott. Kemény meló volt, mit mondjak. De akkor persze 18 évesen nem éreztem annak. Örültem a pénznek, amit megkerestem, mert azzal lehetett aztán bulizni, kirándulni, mást nemigen lehetett venni rajta. És fáradtnak sem éreztem magam, jólesett, no nem hazafias megfontolásból. Egyszerűen azért, mert fiatal voltam, egészséges, életerős, és mindezt természetesnek véltem.

Gyerekkoromban éjjel a paplan alatt olvastam. Nem tiltott, de érdekesnél érdekesebb olvasmányokat. És nem azért tettem mindezt a paplan alatt, mert a szüleim elvették volna a könyvemet, olyat sohasem tett volna egyikük sem. Hanem azért, mert alvás helyett olvastam. Gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezembe került. És leginkább Jókait. Anyukám úgy adta a kezembe az első Jókai kötetet, hogy az a meséskönyvek folytatása. És annak is éreztem. Borzasztóan szerettem. Máig meghatározó olvasásélményeim, és velük szerettem meg az olvasást. Most tudom, sokan a szívükhöz kapnak, hiszen például a Fekete gyémántok első 40 oldala borzalmasan unalmas lehet egy fiatal, éppen nyiladozó elme számára, amíg eljut a felismerésig, hogy Jókai tulajdonképpen a szénről ír ilyen hosszan. Nekem ez sem volt unalmas. Faltam a lapokat, alig vártam, hogy eljussak a meséig. És rendszerint ez már késő este következett be, amikor viszont már – épp most, amikor kezd érdekessé válni? – nem lehetett letenni a könyvet. Később meg azért olvastam sokszor reggelig, mert mondjuk egy kölcsönkapott könyvet másnap vissza kellett adni.

Aztán megváltozott az életem, és éjjeli bagoly lettem. Már nem kellett sem korán kelni, sem éjjel dolgozni, így élhettem a hétköznapi emberek „normális” életét. És akkor azt hittem és éreztem normálisnak, hiszen a környezetemben mindenki úgy élt. Nem értem rá telefonálni se azoknak, akikkel szerettem volna beszélni és csak így tudtam tartani a kapcsolatot, és nem volt még mobiltelefon, amit ki lehetett kapcsolni. Így gyakran megesett, hogy bizony este 9 vagy 10 után hívtam fel valakit, nem illetlenségből, csak mert akkor jutott eszembe, és csodálkoztam a méltatlankodásán. És ennek a korszaknak volt a legszebb „világmegváltós” rendszerváltás körüli adaléka, hogy megismertem a későbbi férjemet, s már együtt éltünk. Neki viszont nagyobb az alvásigénye, és sokszor úgy beszélgettünk éjszakába nyúlóan, hogy a mondatszerkezetei néha kuszák és értelmetlenek voltak, mert ő már gyakorlatilag aludt, én meg elvártam volna, hogy beszélgessen, sztorizgasson velem.

Amikor a lányom kicsi volt, akkor aludtam, amikor éppen ráértem és álmos voltam. Hozzáteszem: fiatal korom óta azt vallom, mindenki annyit aludjon, amennyire igénye van. De minden perc, amennyivel többet alszol, mint a minimális igényed, eltékozolt idő az életedből. Hiszen az élet gyönyörű, annyi minden mást lehet csinálni alvás helyett. Sokat kézműveskedem, kötök, horgolok, varrok, ékszereket készítek, karácsony és húsvét előtt dekorációkat, ajándékokat, tehát van, mivel agyonüssem az időt.

Aztán jött újabb korszaka az életemnek, amikor végleg eldőlt: valójában én egy pacsirta vagyok. Énekelni olyan szépen nem tudok, de nagyon korán kelek. Nem reggel, hanem hajnalban. Ilyenkor a legjobb. Amikor mindenki alszik, kiülök a teraszra a kávémmal (no, nem olyan méregerőssel, mint Erikáé, azt nem tudnám meginni), rágyújtok, és hallgatom a madárcsicsergést, miközben laptopomon olvasgatok, vagy éppen már elkezdek dolgozni. Ilyenkor fog a legjobban az agyam. Ami este későn nem menne. A reggeli csend, a nyugalom, a tudat, hogy odabent a család békésen alszik, én meg szorgosan dolgozom… nekem ez maga az élet.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!