Mi is az a barátság?

2020. 06. 17. 21:00

Esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatunkban Antal Erika ezúttal a barátság titkát próbálja megfejteni.

 

Teszem fel a kérdést én is, mint sokszor sokan mások is. Például azt gondolom, az, amikor egy egész éjszakát utazom, aztán hajnaltól reggelig bolyongok egy nagyvárosban, és csak, úgymond emberi időben hívom fel a barátnőmet, hogy itt vagyunk, már lejártuk a lábunkat, szenderegtünk a Parlament előtt is, a Nemzeti előtt is.... És ő azt válaszolja, „de miért nem hívtatok fel akkor rögtön, mikor megérkeztetek? Értetek megyek, lefeküsztök, én is visszafekszem és reggel pihenten ébredünk mind. Na, de máris indulok, ne mozduljatok!” Azért, mert egy másik barátnő arra biztatott, ha ott járunk a városában, feltétlenül hívjuk fel. Őt sem hívtuk azonnal, hajnali megérkezésünk pillanatában, csak reggel. Azt mondta, „jaj de jó, hogy itt vagytok, és milyen ügyesek vagytok, hogy hajnalosan már ennyi helyet bejártatok! További jó sétát nektek!”

Aztán eszembe jut egy másik barát, aki szintén arra biztatott, ha ott járunk, a nagyvárosban, szóljunk előtte neki. Szóltunk is, ő várt, frissen vásárolt és megtöltötte a kamrát, a hűtőszekrényt, hogy amíg ott vagyunk, az öt nap alatt legyen meg mindenünk. És azzal távozott is, volt neki másik otthona, családja, ahol szintén vendégül látott, etetett, itatott, tejben-vajban fürösztött, ahogy mondják, éveken át. Megtörtént, hogy nem volt ideje várni, a lakáskulcsot a közeli kocsmában hagyta, hogy amikor érkezünk, megkaphassuk, bejuthassunk a lakásba, a hűtőszekrényt és a kamrát előtte ugyanúgy feltöltötte friss áruval. Mikor már ő is ott lakott, akkor is gondoskodott rólunk, vagy ő ment el otthonról, vagy másik szállást keresett számunkra. Ő már nincs, csak az emlékeinkben.

Voltak aztán a gyerekkori barátok, a legeslegelső barátságok, amelyekről azt tartják, a legmaradandóbbak egy ember életében. Körülbelül óvodáskorunktól egészen hetedikes korunkig voltunk a legjobb barátnők mi ketten, E. és én. Néha össze is verekedtünk, véresre karmoltuk egymás arcát, letéptük egymásról a sapkát, a kendőt, a ruhát, sírtunk, mocskosak voltunk, mikor felkeltünk a földről. Aztán kibékültünk, anélkül, hogy otthon tudtak volna az összeveszéseinkről. Persze, mindig olyan banális dolgokon kaptunk össze, mint például az, hogy egy focipálya nagyságú területen miért rajzoltunk be egymás területébe, vagy az ibolyáktól lila színben virító réten ki látta meg hamarabb és így ki szedhette le az első két-három szál virágot. Aztán volt, hogy elbicikliztünk valamikor harmadikos korunkban a következő falu útkereszteződéséig, ahol egy buszmegálló állt. Ott találtunk egy krétát, amivel a bódé falára felírtuk a nevünket, azt, hogy itt jártunk, én és ő, ezen és ezen a napon. Nem egyszer, nem kétszer írtuk fel, hanem ahányszor csak lehetett, elöl-hátul, oldalt, amennyi hely volt, mindenhová. Persze, nem voltunk elengedve olyan távolra biciklizni, ezért mikor este apám kérdezte, hol jártunk ma, mondtam, csak itt a főúton bicikliztünk. „Nem jártatok Zágon és Feldoboly útkereszteződésénél?” – kérdezte, én meg a legártatlanabb arckifejezéssel válaszoltam, hogy neeem, dehogy, olyan messze nem mentünk. Aztán mondta, hogy annyi eszünk lehetett volna, hogy legalább nem adjuk a világ tudtára, hogy ott voltunk. Na igen, az volt kábé a facebook akkoriban.

A nyolcadik osztályt már városon folytattam, tulajdonképpen nem is szóltam senkinek, hogy elköltözünk, más iskolába fogok járni ősztől. Csakhogy, volt egy harmadik barátnő is a csapatban, aki az én tudtom, meg az ő tudta nélkül, szintén városon folytatta a nyolcadikat, és hát, láss csodát, szeptember 15-én a legnagyobb csodálkozásunkra ugyanabban az iskolában, ugyanabban az osztályban találkoztunk. Ráadásul egy harmadik, egy óvodáskori szerelmem is éppen abba az osztályban járt. Ezek után soha az életben nem tudtam lemosni magamról az árulás vádját. „Ha szóltatok volna, a szüleim engem is beiratnak abba az iskolába. De én csak szeptember 15-én tudtam meg, hogy nem jársz már ide és Zs. sem jár ide és utána az is a tudomásomra jutott, hogy osztálytársak vagytok továbbra is!” – körülbelül ezeket mondta, és a barátság fonala meglazult. Néha, nagyon ritkán találkoztunk, de már nem kerestük egymás társaságát. Két éve tudtam meg, hogy öngyilkos lett.

Mi is a barátság akkor? Amikor a barátnőd nem hagy egy percig sem az úton várakozni, vagy amikor elköszönsz tőle, vagy értesíted időben, hogy változik az életed. Barátság az is, ha gondolkodsz róla, ha néha felhívod telefonon, ha találkozol vele, ha ott folytatjátok a beszélgetést, ahol utoljára abbahagytátok, mindegy, hogy az egy hónapja, vagy éppen egy éve volt...

 

(Címlapképünk illusztráció)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!