A hazai turizmus viszontagságai

2020. 08. 20. 11:28

Esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatunkban Antal Erika belföldi kalandozásairól számol be. Ha nem mehet külföldre, itthon is megtalálja a szépet. 

 

Hallgatom az utazásos híreket, hogy hol, melyik országban vagyunk feketelistán, vagy honnan hazatérve vár ránk két hét elkülönítés. Közben fel-feldobja a Facebook, hogy egy-két, vagy négy, öt, hét évvel ezelőtt ezen a napon éppen hol voltam. London jelent meg a hétvégén, aztán Koppenhága, Malmö, meg Lund. Azért éppen ezek, mert amikor még úgy utazhattunk, ahogy éppen a kedvünk tartotta, vagy a pénztárcánk és szabadidőnk engedte, akkor az augusztusi rekkenőség elől néhány napra északra repültünk felfrissülni. Így jutottam el, egy hirtelen meggondolásból Londonba, ahová Marosvásárhelyről repültünk, vagy Kolozsvárról Malmőbe, ahonnan busszal mentünk át Dánia fővárosába.

Olyan jó ezekről beszélni és ugyanakkor olyan hihetetlen is, hogy még egy évvel ezelőtt is úgy volt, hogy untam már a szeretett és poros városomat és repjegyet vettem hét elején hétvégére Bécsbe, vagy Hollandiába...

Szóval nézem, hogy mit mondanak az utazási szakértők, de sokkal okosabb nem leszek, sem bizakodóbb, ugyanis ami ma még elérhető, az lehet, két-három nap múlva már nem az. Vagy lehet, hogy ma megveszem a jegyet egy dél-európai országba, de mire eljönne az indulás órája, arra már negatív koronavírus-tesztet kell felmutatnom a repülőtéren, vagy esetleg már be sem engednek, vagy lehet, hogy itthon vár rám a két hetes itthonülés... szóval egyiket sem kívánom magamnak, ezért csak nosztalgiázom, felidézem, hogy hol jártunk, vagy azt tervezgetem, hogy itthon hová utazzunk.

Említettem, hogy az épített kulturális örökség, a várak, a gótika érdekel inkább, a művészetek, a múzeumok, mindaz, amit az ember alkotott meg az utóbbi kétezer, vagy ezer, ötszáz év alatt.

A természetkedvelők nézzék el nekem, ha nem vagyok az erdőjárás, vagy hegymászás megszállottja. Valahogy

úgy vagyok vele, hogy már láttam annyi fenyvest, hogy azt hiszem magamról, minden fenyvest ismerek, vagy láttam, annyi hegyvidéki tájat, hogy úgy képzelem, már mindet láttam.

Szívesebben koptatom Medgyes macskaköves utcáit és csodálom, hogy szinte, de zömében az összes ház mennyire rendezett, szépen karbantartott, hogy még a központtól távolabbi utcácskákban is virágágyások díszelegnek tele sok-sok virággal, és nem félnek attól sem, akik a virágokat gondozzák, hogy gyakran találkoznak a pirosak a fehérekkel és zöldekkel. És rengeteg vendéglő teraszt láttam Medgyesen és kedves pincért, aki a hisztiző kisgyerekhez is kedvesen szólt és két darab keksszel kedveskedett neki.

Segesváron is koptattuk a kockakövet, teraszt viszont, ahol ebédeltünk volna, már jóval kevesebbet találtunk, aztán mikor végre leültünk valahová, kiderült, hogy az étlapot hiába hozta ki a pincér, mert annak zöme hiányzik a konyháról. Egy érdekes nevű szász falu, Asszonyfalva erődtemplomát is megtekintettük, bent kedvesen szólt hozzánk a jegyárus, a templomőr. Felmásztunk a toronyba is, szűk, falba vájt lépcsőn, meredek grádicson, gerendából ácsolt létrén araszoltunk fel, reszketett a lábam, kerülgetett az ájulás, de fent csodás volt a kilátás. Lent, az erődítmény falain belül az egykori élelmiszerkamrák sorakoztak egymás mellett, ahol a falu lakói a szalonnát, kolbászt, füstölt húst tartották, vagy a gabonát és más fontos alapélelmiszert. Hetente egyszer juthattak hozzá az adagjukhoz, azt kellett beosztaniuk, még akkor is, ha bőséges volt az évi hozam. Ezért mindig volt mindenkinek mit ennie, nem éhezett soha senki. Az udvarban tiszta mosdó, friss kútvíz állt rendelkezésünkre.  

Hazafele jövet sehol az út mentén nem tudtunk megállni tíz percre, elfogyasztani a piknikezésre szánt zsemlét, sajtot, zöldséget. Az útmenti pihenők borzalmasan néznek ki, elhanyagoltak, piszkosak, tele szeméttel. Megállás nélkül jöttünk hazáig, hogy majd itthon piknikezünk a várban, de mire hazaértünk, szakadt az eső, hát a nagyszobában terítettük le a plédet a földre, oda raktuk ki az elemózsiánkat.  

Mikor elkezdődött a járvány, a nyakamba szakadt sok szabadidőmben elkezdtem teraszt szépítgetni, szerencsénkre kettő is van, egy északi és egy déli fekvésű.

Azt mondogattuk, ha nem mehetünk sehova, akkor északon és délen nyaralunk majd, egyik teraszról megyünk a másikra.

Virágok, egynyári növények, szép, fehér, általam festett nyári bútorok, mediterrán hangulat, otthonos, kuckós, ahová ki lehet ülni, akkor is, ha esik az eső, vagy ha süt a nap, megvéd mindentől, és minden tekintettől. Jól érzem magam. De mégis hiányoznak az utazások, a kiruccanások, a tervezések, hogy akkor hol szálljunk meg, mit nézzünk meg, mivel menjünk tovább. Az izgalom, hogy a repülőtérről hogyan, merre, meddig.

Tehát, mondom, marad a hazai turizmus, a szép macskaköves szász házsorokkal, szemetes országutakkal. Mert a feltöltődéshez ki kell mozdulni a megszokott környezetből, más levegőt kell szívni. Újabb ilyen út áll előttünk, amiről majd beszámolok, ha hazaértünk.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!