A színház törékeny csodája a Cenk alatt

2020. 08. 21. 22:24

Zsongás és élet volt a javából. Ezt hozta a 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztivál a Cenk alatt: korlátokat sikerült lebontani egy vaskorlátokkal telerakott iskolaudvaron, annak jelzéseképpen is, hogy a járványügyi szabályokat betartva is át lehet törni a mentális akadályokat és a félelmet. Bartha Réka beszámolója a brassói színházfesztiválról.

Akikért a szabadtéri fesztivál zajlik: a hálás közönség

„Volt egyszer egy szabadtéri színházfesztivál Brassóban” – talán így kezdhetném azt a mesét, amelyet az unokáimnak fogok mesélni a 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztiválról, amely négy napja járt le, és olyan kongó ürességet hagyott maga mögött bennem. Tudják, azt a fajtát, amikor a rengeteg különböző hatás után, amit egy négynapos esemény hoz magával, a végén egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy ülünk egy széken magunk elé révedve, és nem tudjuk, hogy amikor felállunk onnan, merre is vesszük az irányt. Nos, ez pont az az érzelmi és értelmi túlcsordulás utáni csend és nyugalom üressége.

De hadd pörgessem vissza a filmet a korábbi képsorokhoz, amelyben zsongás és élet volt a javából. Mert ezt hozta a 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztivál a Cenk alatt: korlátokat sikerült lebontani egy vaskorlátokkal telerakott iskolaudvaron, annak jelzéseképpen is, hogy a járványügyi szabályokat betartva is át lehet törni a mentális akadályokat és a félelmet.

A színpad és az önkéntes fiatalok az iskola focipályáján

Mindezeken túllépve egy focipályán találtuk magunkat, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium focipályáján, amelyen én is szaladgáltam egykoron, középiskolásként. Mondjuk, én kevesebbet, mert tornaóráról leginkább a közeli Megyei Könyvtárba lógtam el drámákat olvasni, és megüzentem a tornatanáromnak, hogy az olvasóteremben majd megtalál, ha van számomra mondandója (igazolatlan hiányzások, magaviseleti osztályzat csökkentése, szülői drámák, tragédiák sorozata stb.). De ugyanitt edzett a majdan sportemberré váló színházfesztiváli főszervező, Toró Tamás városi tanácsos is, az esemény ötletgazdája. Nem tudom, érzékelik-e a sors finom fintorait mindebben, de van belőlük éppen elég…

De a lényeg az, hogy visszatértünk erre a focipályára megvalósítani valamit, amiről eleinte magunk sem hittük, hogy tényleg megtörténik: egy „járványügyi” színházfesztivált, amelyen mi – a társulatok és fellépők együttműködésével – gyakorlatilag az előadóművészetek törékenységét kínáltuk fel tálcán vagy inkább színpadon a szabadtér kiszámíthatatlanságának négy egymást követő napon, ráadásul egy színházi szempontból kopár terepen. Ezt én utólag tudatosítottam magamban, amikor már lejárt a fesztivál. És jobb is, hogy addig nem jutott ez így mind eszembe, csak ennek töredékével foglalkoztam a rengeteg prózai részlet mellett…

És ami ezután történt, arról túlzások nélkül elmondható: maga volt a csoda, mert

kiszámíthatatlanul sok mindennek kellett összetalálkoznia és klappolnia ahhoz, hogy ez a négy nap zökkenőmentes legyen.

Itt mindenkire szükség volt ahhoz, hogy a papírra vetett tervből siker legyen. Félig érzelgősen, félig meg realistán így elsőként a Gondviselésnek kell megköszönnöm – utána meg a munkatársaimnak és az önkénteseknek – azt, hogy az előírások szerint sikerült nyélbe ütnünk a tervet úgy, hogy közben mindenki talpig maszkban (az önkéntesek gumikesztyűben is) díszelgett és fertőtlenítő fellegekben úszkált.

Mindeközben a fesztivál négy napján – előadások előtt és után is – boldog szempárokkal találkoztam. És ezt onnan lehetett tudni, hogy mosolyközben az embereknek olyan kicsi, alig érzékelhető és vonalszerű lesz a szemük lesz a maszk fölött. Minél szélesebb a mosolyog, annál kisebb a szem. Így már az illető egészében felismerhetetlenné válik ugyan, de egy dolgot lehet tudni: örül, hogy boldog.

Nos, mérje fel és be azt mindenki magának, hogy járványhelyzetben, és a nehéz öt hónap után mit is jelentenek ezek az örömtől vonalszerű szempárok… (Én ezt most nem értékelem, mert hihetetlenül érzelgős lenne, az tuti.)

Ami a fesztivál tartalmi részét illeti: a felhozatal híven illusztrálja azt a szervezői paplant, amely alatt nyújtózkodhattunk. De ezzel egy időben felemelő érzés is eltölt, hogy nem mentünk el a színház lénye és lényege mellett, hanem meg tudtuk jeleníteni szomorkásabb mélységeit, ugyanakkor titokzatosságát és bohókásabb, zenésebb arcát is ama bizonyos iskolai focipályán felépített, közepes méretű színpadon, amelynek idén színpadtechnikai őrangyalai is voltak: a négyfalusi 4 Village Sound.

Dálnoky Csilla Háy János Halottember című drámájában

Zenés-verses felütés után – Szabó Enikő és zenésztársai koncertjét követően – jött másnap egy olyan előadás, amely szívem csücske, amely megkeresett és megtalált engem (február végén kellett volna megtekintem Csíkszeredában, a Csíki Játékszín echte, akkor még működő színháztermében). Dálnoky Csilla hang- és szövegpróbáján, délután csak a szűk műszaki stáb volt az iskolaudvaron, illetve ő, aki barátkozott a színpaddal és az udvar komor, „színháziatlan” hangzásaival, én meg ott álltam a suli főépülete mellett, egy csatorna árnyékában és patakzottak a könnyeim. Mert Háy János A halottember című drámájának minden szava hozzám szólt (Csilla hangján és előadásában): az egyedülálló anyák életének kanyargós útvesztőiről regélt. Tudom, kevés ennél lehangolóbb kép van, mint egy színkritikus-fesztiválszervezőé, aki egy próbán, egy totál színháziatlan térben itatja az egereket. De akkor ez személyesen az én előadásom volt, amely eljött hozzám. És megtalált. Megérkezett. És ezért külön ölelés jár, meg egy nagy: „köszi”!

Nos, ilyen sajátos, egyedi pillanatok is voltak ezen a nagyon törékeny fesztiválon, amelyen másnap a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház egy borús, esőre álló égbolt alatt adta elő a magyar-román viszonyról szóló, kétnyelvű produkcióját, a Tündérország címűt. Ezt az előadást övezte Brassóban a legszélesebb érdeklődés, hiszen – hála az égnek! – nem mosta el még a járványügy sem a közönség fontos dolgok iránti érdeklődését. És

egyszer csak azon kaptam magunkat, hogy a fesztivál összes önkéntese, középiskolás diákja besettenkedett a produkcióra,

a kapunál már nem állt senki, csak a kapus, akkora volt az érdeklődés. Kissé tudathasadásos helyzetben voltam, hogy akkor most mi is a további teendő, de persze, hagytam, nyugodtan nézzék végig a produkciót. Elvégre ők a jövő színházi nézői, és tudnom kell (ezért sem adtunk erre vonatkozó „utasításokat”), mi érdekli őket istenigazából. Ők egyébként – és ezt általánosan kijelenthetem – hatalmas fegyelmezettséggel voltak valódi támaszai a fesztiválnak: megejtő volt látni, ahogy az iskola nélkül maradt diákok segítették a színház nélkül maradt társulatok munkáját a helyszíni logisztikával, közönségszolgálattal.

Jelenet A Sütemények Királnyőjéből, a szentgyörgyi társulat előadásából

És mondani szokás, hogy csodából három van. Brassóban több is volt, ha a katartikus élményt kiváltó verskoncerteket is ideszámítom: a fesztiválkezdő Szabó Enikőét, illetve Sebestyén Aba és Monica Odagiu zárónapi, Kór-Társak címűét. De hadd említsem itt harmadikként a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A Sütemények Királynője című produkcióját, amely egyben a harmadik fajsúlyos témát is hozta el záróakkordként a brassói seregszemlére. Ezt az előadást júniusban a saját terepén, a Székely Nemzeti Múzeum kertjében tekintettem meg, egyszersmind láttam az onnan zavarodottan kibotorkáló nézőket is, akiket letaglózott az előadás témája (a kiskorúak ellen elkövetett erőszak). Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy igazából mekkora, eget rengető jelentősége van a Pintér Béla-féle szókimondásnak egy olyan időszak után, amelyben az emberek, eszmék és ügyek is megrekedtek. Brassóban azonban még volt egy csörömpölő tantusz, ami gyakorlatilag az ölembe hullott: Pálffy Tibor rendezésében, a játéktérből túlcsorduló szövegre és a korlátozott színpadi mozgásra épülő, kifejezetten ez utóbbit hangsúlyozó színészi játék – a rendezői koncepció részeként is – tökéletesen illusztrálta a színház jelenlegi társadalmi helyzetét Romániában. Szinte kiabálta felénk: „na, nézzék, kedves elvtársak, ekkora mozgásteret hagytak nekünk, tessék, ezt nézzék meg: ezen a néhány négyzetméternyi füves terepen játszunk, fizikailag eltávolodva a színpadtól, és semmi nincs a fejünk fölött, de attól még betöltjük a teret értékkel, végezzük színészi munkánkat!”

És nagyon érdekes, mintha szándékos lett volna, hogy ezt a teljes romániai színházi világra érvényes, fogas kérdést éppen a brassói 4. Magyar (Szabadtéri) Színházfesztivál utolsó előadása fogalmazta meg számomra imigyen: mi lesz a (szabadtéri színpad nélkül maradt) színházzal és a színházakban dolgozókkal szeptember-októbertől?

Nos, ezek után mondja még nekem azt valaki, hogy vannak „véletlenek”!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!