Váradtól Váradig a szatíra útján 8.

2020. 08. 23. 14:45

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának nyolcadik része.

A Zöldfa utca mai képe az egykori ruhagyár évek óta többnyire üres, tájidegen épülettömbjével

 

Egy kisfiú kalandjai a ruhagyárban

Életem első hét évét egy ruhagyárban éltem a családommal. Nem mi döntöttünk úgy, hogy egész hóbelevancunkkal beköltözzünk a Cotex hatalmas, poros, varrógépekkel teli csarnokába. Nem, éppen fordítva történt: a terjeszkedő gyár bekebelezte a környező házakat, lakásokat.

A Cotex, a két világháború között kis varrodának indult, de idővel komoly konfekciógyárrá fejlődött. Az államosítást követően a vállalatot üzemmé bővítették. Évtizedekkel ezelőtt, a fénykorában több száz alkalmazottal működött, terjeszkedett, elfoglalta a körülötte levő épületeket. Most a váradi posztkommunista romok egyike.

Amikor én születtem, a Cotex már elfoglalt hármat a négy Kossuth és Zöldfa (mai nevén Indepentenţei és Vasile Alecsandri) utcákra néző épületből. A mi lakásunk az utolsó lakóháznak megmaradt épületben volt. Rajtunk kívül, még néhány családnak nem sikerült elmenekülnie a félelmetes monstrum elől. A piszkoszöld homlokzatú, szokványos ház az Ecaterina Teodoroiu nevét viselő mellékutcára nyílt, amit idővel a gyár bekebelezett és hatalmas vaskapukkal lezárta mindkét végét.

A hatvanas években elzárt utcácska, a szerző gyermekkori lakóhelyének mai képe a Kossuth utca irányából, a bezárt ruhagyár épületeivel. Hamarosan ismét járható lesz az utca, a környéken végzett munkálatok befejezése után

 

Mi az első emeleten laktunk társbérletben, Kertész Vilma és Emil valamikor háromszobás, most leválasztott lakásában, méghozzá a keresztszüleim, a Löffer család szomszédságában. Az ingatlanok államosítása után a nagy lakások tulajdonosait kötelezték, hogy lemondjanak otthonuk egy részéről. A háború utáni első évtizedben a hatóságok így próbálták megoldani a súlyos lakáshiányt. A Kertész család távoli rokonságban állt apámmal, s ha már kénytelenek voltak megosztani a lakásukat, és jogukban volt rokont választani társbérlőként, hát minket hívtak, hogy odaköltözzünk. A ház bejárata a lezárt utcáról nyílt, a lakók a Kossuth utcai főbejáraton közlekedtek, elhaladtak a portásfülke mellett, és keresztülvágtak a gyárudvaron, hogy bejussanak a lakásukba. Szerettem átkísérni apámat a kapubejáraton, vinni a táskáját, hogy halljam, amikor a portás azt mondja nekem „Bună ziua, tovarăşu’ inginer“, (Jó napot mérnök elvtárs!), mert akkoriban ezt nagy megtiszteltetésnek véltem.  Az udvarról a lépcsőházba vezetett az út, az emeleteken a belső gangról nyíltak a lakások. A miénk volt az utolsó ajtó, mellette hatalmas vasrács választotta le a teraszt, melynek még jó része a gyár területén folytatódott.

A Kertész házaspár két szobát és konyhát foglalt el, mi a harmadik szobában laktunk és az éléskamrát alakítottuk át konyhává. A lakrészünkbe a közös fürdőszobán át lehetett bejutni. A konyhaszekrényen és gáztűzhelyen kívül a rögtönözött konyhába egy ágyat is elhelyeztünk, azon aludt a mindenkori dadám. Ez alatt az ágy alatt tartottuk a krumplival és hagymával teli zsákokat, és ez volt az én kedvenc búvóhelyem. Fő szórakozásként egymás után pucoltam a hagymákat, mert elbűvölt a hagymahéj susogása.

Multifunkcionális szobánk egyszerre volt nappali, gyerek- és hálószoba. Este hét óra körül a szüleim lefektettek a kiságyba és kivonultak a konyhába, én meg figyeltem a behallatszó beszédfoszlányokat, nevetést, ameddig elaludtam. Kis idő múlva furcsa, ijesztő zajokra riadtam. A vékony falakat rolnival felvitt ismétlődő motívumok díszítették egészen a kettős vonalig, ahonnét már a fal is fehér volt, mint a repedezett plafon. A szoba félhomályában a repedések veszedelmes szörnyeknek tűntek. Amint a felnőttek kiléptek a szobából, pokoli nyikorgás kezdődött. Nem tudtam, honnan származik, azt sem, hogy ki produkálja a zajt. A képzeletemben a mennyezet repedéseiből előbújt szörnyek iszonyú hangokat adva indultak körmenetre. Hiába panaszkodtam, a szüleim nem hittek nekem, mivel a konyhában semmi sem hallatszott, azt feltételezték, hogy álmodom. Ezek az éjszakai jelenségek hónapokig üldöztek, de lehet évekig, anélkül, hogy valaki megfejtette volna a titkukat. Jóval később fedeztem fel a kínjaim okát: a szobánk fala közös volt az egyik gyárcsarnokkal, ahol körülbelül akkor, amikor engem lefektettek, tették a kész ruhákat vállfákra és akasztották a közös fal mentén elhelyezett fémrudakra. A felpakolt vállfák ide- oda húzogatása a fémrúdon eredményezte az éles nyikorgást.

A hatvanas években a gyár által lezárt kis utcácska ma, a Zöldfa utca felől fényképezve. Valahol itt lakott Bíró Péter a szüleivel

 

Elsőbbségi jogot kértem

Életem első három évében elsősorban azt ismertem, ami a gyárban történt. Az öntöttvas korlát mintái között nézem kíváncsian az autókat az udvaron, és elbűvöltek a zajos kamionok. Már kora gyermekkoromban felfedeztem a fura látványeffektust, ami akkor keletkezett, ha ismétlődő geometrikus formákat néztem, például az öntöttvas korlátot. Ha bandzsítva néztem, mindent duplán láttam, idővel sikerült egymásra csúsztatni a két képet, és elérni a hatást, amitől a tárgyak közelebbnek tűntek a térben, mint ahogy a valóságban voltak. Miután megtanultam akaratom szerint előidézni és megszüntetni ezt a jelenséget, kitaláltam egy játékot: olyan pszichés állapotba hoztam magam, amiből bármelyik pillanatban ki tudtam jönni.

A gyár kinyilvánított szándéka volt, hogy ezt az utolsó lakóházat is elfoglalja. A bérlőket egymás után elköltöztették, egy ideig csak mi laktunk az üzemben. Apám havonta átment az udvaron, hogy a testes igazgatónőnek kifizesse a nevetségesen alacsony házbért. Egyik alkalommal elkísértem apámat az irodába, mert reméltem, megoldhatom a saját gondomat. Én csak vasárnap játszhattam az udvarom, amikor zárva volt a gyár és nem jártak a teherautók. Előterjesztettem az igazgatónőnek a panaszomat, hogy nem játszhatok az udvaron hétköznap. Úgy tűnik, már akkor sejthettem valamit a gyár terjeszkedésének és a lakóházak bekebelezésének igazságtalanságáról, mert a panaszomat azzal indokoltam, hogy mi korábban laktunk a házban, mint a gyár, ezért elsőbbségi jogaink vannak, következésképpen a gyár tevékenysége kell alkalmazkodjon hozzám, és nem fordítva. A megrökönyödött igazgatónő megértéséről biztosított, de az volt az érzésem, hogy nem vesz egészen komolyan. Mondanom sem kell, a panaszom feleslegesnek bizonyult. Biciklizni is csak vasárnap tanulhattam az udvaron, munkanapokon a közeli parkba vitt az oktatóm, aki általában Bauer Laci volt. Ott az ismeretlen román katona szobra körül köröztem. A marcona hadfi, mintha velem szolidarizálna, összevont szemöldökkel bámult a Cotex felé.

Már úgy ahogy tudtam biciklizni, de még nem uraltam az indulás és fékezés fortélyait, amikor egy csoport falusi nő ráérősen bandukolva teljes szélességében elfoglalta a sétányt. Kiabáltam én, hogy „Figyelem, jövök!”, rám se hederítettek, úgyhogy kénytelen voltam teljes gőzzel hátulról belerohanni a társaságba. Hát, nem örültek nekem az asszonyságok.

Néha, bizonyára fejeseket szállító személyautók is behajtottak a gyárudvarra. Hamar megtanultam, hogy a kicsiket Pobedának, a ritkábban érkező limuzinszerű nagyokat Volgának hívják. Sokáig azt hittem, hogy csak ez a két autómárka létezik, és hogy csak a Szovjetunióban gyártanak gépkocsikat. Később, amikor már utaztam autóval, megértettem, hogy a volán nem indításra való, ahogy eddig hittem, hanem az irány meghatározására. Büszkeséggel meséltem a szüleimnek a korszakalkotó felfedezésemet, ők pedig megdicsérték a zsenialitásomat.

 

A cipő úszik, de nem hajó

A Cotexel szemben, a Cion zsinagóga impozáns épülete mellett volt a kis borbélyüzlet, ahová életemben először vittek hajat vágatni. Az ott átélt mérhetetlen szenvedés örökké az emlékezetembe vésődött. Aggódtam a hajvágás miatt rám váró komoly testi sértés miatt. Az együttérzéssel és fantáziával megáldott borbély segített, hogy legyőzzem a rettegést: színpadias mozdulatokkal mutatta meg a színes tinktúrákat, krémeket, illatosítókat, amikkel majd bekeni a megmaradt hajamat. Két rendkívüli készítményére, az ördögzsírra és a majomkenőcsre máig emlékszem. 

A házban maradt lakók idős emberek voltak, nekem meg nem akadt játszópajtásom, kivéve egy tömzsi, nem túl formás kislányt, akivel együtt jártunk óvodába, és gyakran eljött hozzám, hogy együtt játsszunk. A nevére már nem emlékszem. Engem nem zavart a külseje, de az esztétikára túl igényes anyám lenézően kancának nevezte. Én szégyelltem magam emiatt, mert éreztem, nem illik ilyent mondani valakire.  

A gyakran cserélődő dadáim vittek és hoztak az óvodából, ahol lassan megtanultam románul. Ráadásul a robogányi tájszólást is elsajátítottam (Răbăgani, Bihar megyei község). Szerettem óvodába járni. Képzeletemben a fiatal óvónő meztelenül balettezett, csak nekem. Mai ésszel nem csodálkozom, hogy ez soha nem történhetett meg a valóságban. Persze, sose mertem elmondani neki a vele kapcsolatos erotikus ábrándjaimat, nehogy azt higgye, kétségbe vonom óvónői képességeit.

Irma, a szemrevaló cigánylány nagyon jól bánhatott velem, mert anyám jobban megbecsülte, mint addigi dadáimat. Egyik nap viszont nem figyelt eléggé rám, és megtörtént a galiba. A Körös-partra mentünk sétálni, és ő találkozott az egyik hódolójával. Bizonyára össze akarta kötni a kellemeset a hasznossal, ami azt jelentette, hogy Irma leheveredett a fiatalemberrel a magas fűbe, én meg a környéken szaladgáltam. Unalmamban elkezdtem játszani a lány cipőivel, melyek engem hajóra emlékeztettek. Az a zseniális ötletem támadt, hogy kipróbáljam, úsznak-e a vízen. A ballábra való valóban szépen lebegett és siklott lefelé a Körösön. Meglepetésemre a jobblábra való is szépen úszott. Örültem a sikeres kísérletnek, legalábbis addig, ameddig meg nem láttam, hogy az előzőt elnyelte egy hullám. Akkor már sejtettem, hogy nagy galibát csináltam. Csendben meglógtam, hogy megússzam Irma dührohamát.

Anyám nagyon meglepődött, hogy a szokásosnál korábban mentem haza, ráadásul egyedül. Végül a helyzet tisztázódott, anyám megnyugodott. Irma mezítláb érkezett, és magánkívül volt, amiért elvesztette az ötéves kisfiút. Vétkesnek érezte magát és félt, hogy a szüleim megbüntetik. Anyám megnyugtatta és vett neki új cipőt. Ezekről már nem tudom, hogy viselkednek a vízen.

 

Szerelem első látásra

Más ismerősökre is szert tettem abban az időben. Néha megengedték, hogy a gyár hatalmas műhelyeiben csavarogjak. Amint megláttam a zajos varrógépnél dolgozó fiatal, hosszú, göndörhajú nőt, azonnal megtetszett. Rövid időn belül megegyeztünk abban, hogy amikor elérem a megfelelő kort, összeházasodunk. Addig meg türelmesen varrjon. Amikor meglátott, a sokak által vonzónak talált hölgy, komoly arccal felkiáltott: „Nézzétek, itt a vőlegényem!” Én, mint a leendő férj tettetett közömbösséggel köszöntöm vissza, a menyasszonyom kolléganői kedvesen bólogatva nyugtázták a szerelmi történetet. 

A ruhagyár a mi lakásunkat sem nélkülözhette, úgyhogy 1963-ban költöznünk kellett. Az igazgatóság megígérte, hogy cserébe megkapjuk a közeli parkra néző vágyva vágyott blokklakást. Gondolják el, mekkora luxusnak számított egy főbérleti kétszobás, konyhás, fürdőszobás, mi több központi fűtéses apartman. Mégsem adatott meg nekünk a szocialista fényűzés, mert miután apám beadta a kivándorlási kérelmet Ausztráliába, kihúztak az épülő blokk várólistájáról. Kénytelenek voltunk beköltözni egy idős házaspár leromlott, egyszobás lakásába, ők pedig megkapták a nekünk ígért új lakrészt.

A mihamarabbi kiköltözésre biztos és megkérdőjelezhetetlen felhívásként hatalmas robajjal és porfelhővel lebontották a fürdőszobánk falát. Fogmosás és egyéb fürdőszobai tevékenység közben átláttunk a mellettünk lévő üzemcsarnokba. Nem volt mit tenni, mentünk, ahová lehetett.

 

Amiért fejben számolok

Hétévesen elkezdtem a tanulmányaimat a Körös túlpartján levő 4. számú általános iskolában. Az iskolatáskával a hátamon naponta kétszer tettem meg az utat gyalog a lakásunktól az iskoláig, de ez nem jelentett gondot számomra. Áthaladtam a kishídon, következett néhány kevésbé forgalmas utca, majd a villamossín és már ott is voltam. Mégis történtek balesetek. Egyik nap hazafelé menet nagyon kellett pisilni. Tudtam, hogy a kisparkban, a gyaloghíd közelében van a közvécé, futni kezdtem, hogy mielőbb odaérjek. A Iosif Vulcan utca sarkán megbotlottam, kizuhantam az úttestre egyenesen egy a semmiből megjelent teherautó hatalmas kerekei elé. A sofőrnek tenyérnyire a fejemtől sikerült megállítani a monstrumot. Semmi bajom nem történt, csak ijedtemben összepisiltem magam. Eltört viszont a számológépem, a színes golyók szanaszét gurultak, lehetetlen volt összeszedni őket. Ijedten, vizesen, szégyenkezve kullogtam haza. A szüleimnek nem szóltam, hogy eltört a számológépem, ezért kénytelen voltam megtanulni fejben számolni.

Talán ez volt az utolsó dráma, mielőtt elhagytuk a Cotex ruhagyárat. Hamarosan elköltöztünk a Pavel utca 29. földszintjére, ahol új kalandok vártak rám.

 

Németből románra fordította: Hava Oren. Magyar változat: Simon Judit

Fotók: Szűcs László

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!