A rendrakás traumája

2020. 05. 27. 21:54

Esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatunkban Antal Erika meséli el, hogyan rak rendet egy fehérmániás, s mi történik, ha valaki szívességből rak rendet a dolgozósarokban.

 

Vendéget várok. Születésnap van a családban. Nem lesz nagy buli, csak négyen leszünk, abból is egy még ötéves csupán. De azért igyekszem, hogy jól nézzen ki a lakás, tisztaság és rend legyen, minden passzoljon, amikor belép a házba a várva várt családtag és kisgyereke. Amúgy rend van és tisztaság, de most különösen figyelek mindenre, a részletekre is. Fehér kanapén fehér párnák, fehér terítő az asztalon, fehér virág a vázában, fehér gyertya a fehér gyertyatartóban... fehér mániás vagyok az az igazság, és ez az utóbbi időben, az itthonülős két hónapban ez még fel is erősödött. Hófehérre festettem az egyik teraszomat. Mindent, polcot, padot, széket, asztalt, virágcserepet, kerti törpét, létrát, falat, padlót... szóval mindent, ahogy mondom.

De most hideg van, nem lehet a teraszon üldögélni, ezért a szobát ellenőrzöm árgus szemekkel, hogy minden rendben van-e? Persze, ahhoz el kell tennem a laptopomat, a jegyzetfüzetemet, a határidőnaplómat, a telefonkönyvet, az írószeres dobozt, vagyis mindent, amit nap mint nap, reggeltől estig a munkámhoz használok. Még a szalvétás dobozt is az asztalkáról. A folyóiratokat is, amiket üres perceimben lapozgatok. Megigazítom a párnákat, aztán újból megigazítom, ne nézzenek éppen úgy ki, mintha nem lakna senki a házban, ne legyen túlzó merevség. Aztán nézem az órát, számolom a perceket, nem ülök le, összegyűröm valamelyik párnát, még elrontom az összképet.

Az utóbbi időben sok lakberendezési lapot, oldalt, blogot nézegettem. Kerestem az ötleteket. A legtöbb olyan patikatisztaságú és rendezett lakást mutatott, amiben szerintem nem lehet élni. Jó, tudom, hogy a fotózás idejéig tartott csupán, de akkor is. Láttam aztán néhányat, ahol nem rakták el a konyhában a rendszeresen használt eszközöket, ahol a szobában a polcokon a könyvek úgy álltak, ahogy egy átlagos, használatban levő polcon szoktak és a párnák sem sorakoztak katonásan a kanapén. Ja és igazi festmények voltak a falon. Mert szerintem ettől otthonos egy lakás. Hogy lakható, hogy az, aki otthon van benne, jól érzi magát, mindennek ismeri a helyét, használja a tárgyait, a fotelt, a párnát, a könyvet, a lámpát....

Persze, vannak sarkok, amiket a rendezett, kicentizett szobák után nem mutatna meg szívesen az ember a nagyvilágnak. Ilyenek a dolgozósarkok. Például az enyém. Mert itthonról dolgozom folyamatosan, de nincs dolgozószobám, még íróasztalom sincs. Mert nem kell. Egy kis kávézóasztalnál a laptopom fölé görnyedve írom a cikkeimet. Mellettem a kanapén a jegyzetfüzet, határidőnapló, telefonkönyv, telefonok, fülhallgatók, golyóstollak. A földön könyvek, jegyzetek, lapok, dossziék, kiadványok. Halomban, vagy inkább halmokban. De kéznél van minden, ha valamit keresek, csak odanyúlok és elveszem. Behunyt szemmel tudom, mi hol van. Csak nehogy jöjjön valaki és rendet csináljon!

Az történt ugyanis még a tavaly, hogy amíg mi valahol Olaszországban utazgattunk, anyukám nálunk tartózkodott és unalmában, csupa jóindulatból kitakarította a lakást. A Misi íróasztalához nem nyúlt, azt tudta, hogy ott nem szabad rendezni, egy kutató történésznek kézügyben kell lennie a sok jegyzetnek, könyvnek, újságnak... Na de egy újságírónak?! Annál lehet, sőt kell is rendet rakni – gondolhatta magában. Külön zacskóba kerültek a lapok, a sajtóközlemények, a telefonszámokat tartalmazó cetlik, a feljegyzések, aztán külön a könyvek, a folyóiratok, lapok, kiadványok, szépen méret szerint, valamennyi helyet kapott egy széken, és egy polcon, hogy hát mégse legyenek a földön, mert hogy néznek ki ott?!

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem szörnyen fel tud idegesíteni, még a gondolata is, ha valaki, csupán merő jóindulatból, rendet rak a személyes dolgaim között. Például a ruhásszekrényemben, a fehérneműim között, vagy a dolgozó sarkomban. Ugye ismerős az a vélemény, hogy egy íróasztalon nem szabad rendet rakni, mert akkor annak a tulajdonosa szörnyen ideges lesz, nem fog soha többet semmit megtalálni? Mert a rendetlenségében éppen olyan jól el tud igazodni, meg tud találni mindent. Nos, így voltam én is a halomra rakott dolgaimmal. Amíg nem jött jóanyám, és nem rakott rendet. Azóta, úgy gondolok erre az esetre, mint egy traumára. Még mindig nem tudtam kiheverni, feldolgozni.

 

A szerző újságíró, Marosvásárhelyen él.

 

Címlapképünk illusztráció



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!