A szabadság mint ingatag képződmény

2020. 05. 28. 21:35

Esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatunkban Bartha Réka meglepődik, hogy Dániában a rendőrség dönt az igazi szerelemről. A szerző attól tart, hogy a biztonság oltárán a feláldozzák a szabadságot.  

 

Próbáltam magam elé képzelni azokat a dán, illetve német, norvég, svéd és finn „vegyes” szerelemes párokat, akik már annyira szeretnék látni egymást élőben a vesztegzár után, hogy akár még közös fotóikat, levelezésüket is megosztják a hatóságokkal annak bizonyítására, hogy valóban összetartoznak. A dán hatóságok ugyanis ezekben a napokban csupán ilyen feltételek mellett engedélyezik a határokon átívelő szerelmek újrafonódását.

Én elhiszem nekik, hogy a szabályozással nagyon kedvesek akarnak lenni, és egyben azt is próbálják megelőzni, hogy elkezdődjön a masszív és ellenőrizhetetlen koslatás, de engedtessék meg: ez akkor is egy égbekiáltó marhaság (oké, a dán politikai ellenzék már háborog, de akkor is, hogy juthatott valakinek egyáltalán eszébe egy ilyesmi?)

Igaz, hogy nem vagyok egy haj, de nagy nyugat-európai, nem ismerem az ottani elmeállapotokat, amelyben egy ilyen intézkedés „kedvesnek” minősülhet, de még így, kelet-európaiként sem szeretnék betekintést nyújtani nemcsak a pár-, hanem semmiféle más kapcsolatomba sem. Mi az, hogy a rendőrség dönti el és állapítja meg például azt, hogy „komoly” kapcsolatnak a hat hónapnál régebbi szerelmek minősülnek, amelyekben a közvetlen találkozás is gyakorlat volt, és a karantén által megengedett egyetlen forma, a virtuális kapcsolattartás „komolytalannak” minősül (ezt ki is mondják)? Álljon meg a verekedés, fiúk és lányok! Hát nem ti mondtátok, hogy csupán így egészséges és ajánlatos átmenteni az emberi viszonyokat a karantén utáni időkre? És mi van, ha holnaptól azt találjátok ki, hogy az, aki már hat-hét hónapja nem látta a más országban vagy kontinensen élő apját vagy anyját – szintén a ti hozzájárulásotokkal és beleegyezésetekkel – az nem örökölheti a családi hagyatékot sem? Azért kérdezem, mert ez pont olyan abszurd, mint kőbe vésni azt – ráadásul az intimitáshoz és magánélethez való személyi jogok durva megsértésével –, hogy például az öt hónapja tartó párkapcsolat (amelyből kettőben a pár nem önszántából nem találkozott) már nem tartozik a „komoly” kategóriába. Szóval, hol van itt az igazság, hát a kedvesség? Másfelől, hogy jöttök ti ahhoz, hogy eldöntsétek, melyik kapcsolat éppen melyik fázisában van, melyik időszakát éli éppen, minek kell esélyt adni, és ki az, aki „még ülhet egy kicsit a babérjain”?

És most itt azért vagyok ennyire megütközve, már-már a felháborodás határán, mert mindez azon a napsugaras Nyugaton történik éppen, ahol „nem úgy, mint nálunk” az intimitáshoz való jog nemrégiben még nagyon szentnek tűnt. S akkor jön Covid Őnagysága, aki komoly, illetve komolytalan kapcsolatokra osztja a társadalmat, bevonja a rendőrséget, a kormányt és az ellenzéket a párkapcsolatokba? Megütközésem, egy kicsit továbblépve, azzal is kapcsolatos, hogy milyen egyszerűen feledésbe merülhet a szabadság bármelyik formája a biztonság szent nevében. És itt nem azt mondom, hogy akkor most mindenki rúgjon bele a biztonságba, hanem, hogy azért lássuk már ezeknek az intézkedéseknek az abszurd arcát is (és földrajzilag minél távolibbak, annál jobban látszik ez), mert ha ezek válnak „új normalitássá”, akkor eléggé el vagyunk látva, úgyszólván… Tényleg megéri?

Az én értelmezésemben az ehhez hasonló helyzetekben nincsenek köztes mértékegységek: vagy megengedjük a bármilyen kapcsolatban lévő szerelmeseknek, hogy találkozzanak (és nemcsak nekik, hanem a családoknak is, és nemcsak az északiaknak és nyugatiaknak, hanem a többieknek is), vagy mindenki nagy egyetértésben és járványügyi egyenjogúságban ül még egy kicsit a karantén kilaposította ülepén. Nos, én ezt nevezem egyenlő esélyeknek a nagy európai közösségben, és – tetszik tudni – itt erőteljesen szeretnék hivatkozni azokra a szólamokra, amelyeket a nagy, erős és egyesült Európa hangoztatott még bármiféle járvány előtt. Való igaz, hogy elszigeteltségben a memóriánk egyre gyatrább, kilóban viszont egyre gyarapodunk, azonban én még így is emlékszem azokra az időkre, amikor az uniós tagországok hivatalos kommunikációjában (legalábbis) még nem voltak nyugati, északi és kelet-közép európai szerelemesek.  Ha a nagy európai szabadságunk ennyire ingatag és ilyen könnyen kikezdhető képződmény, akkor… hát nem is tudom…

Mindenesetre én, a magam részéről, megfontolom jól, mikor leszek szerelmes, hogy ne kelljen hozzá hatósági engedély. Mert az egyáltalán nem nevezhető szabadságnak, amikor a legbelsőbb intimitásunkhoz tartozó dolgot különböző hivatalos szerveknek bizonygatnunk kell, akik majd azt mondhatják rá, hogy „na, oké, a kegyelem taknyán átcsúszott, megkapta az 5-ös, átmenő osztályzatot, készítheti a bőröndjét, nyitva áll a határ”.

Innen nézvést azonban rendkívül megnyugtató az, hogy az intézményesített, jól átgondolt, és sok pecséttel meg aláírással ellátott marhaság mindenütt virágkorát éli, nem csak nekünk kell itt szégyenkeznünk…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!