A Rímbohóc fölszállt a porondról – In memoriam Fábián Sándor

2018. 06. 19. 17:41

A vasárnap elhunyt költőtől Szilágyi Aladár írásával búcsúzunk.

Fábián Sándor költő, műfordító (Nagyszalonta, 1937. június 16. – Nagyvárad, 2018. június 17.)

 

Sándor, nem telt el három esztendő azóta, mióta a Várad kiadó égisze alatt napvilágot látott válogatott verseidet, újabb költeményeidet és műfordításaidat tartalmazó köteted, az Ars brevis, vita idem megjelent. Emlékszem, a pályakezdő poéták gyermekes örömével és szorongásával fogadtad, és nem győztél hálálkodni a folyóiratunk 2016/2-es számában közölt recenzióm olvastán, holott számomra volt megtiszteltetés, hogy ezt az életművedet megkoronázó válogatást méltathattam.

„Bár a hatvanas évek végétől alkalmasint többször találkoztunk, valójában akkor ismertem meg Fábián Sándort, a költőt, a szerkesztőt és az embert, amikor ’90 lázas februárjában egymás mellé állított bennünket a sorsunk, a frissiben induló Kelet–Nyugat szerkesztőségébe.” – indítottam a meghatódásodat kiprovokáló írásomat, majd így folytattam: „Azért nem ültünk le, mert még csupán egyetlen íróasztalunk és egyetlen székünk volt, s laptervezőnk, Ujvárossy Laci térdre ereszkedve rakosgatta egymás mellé az első számba tervezett írásokat, grafikákat. Sándor kopott orvosi bőrtáskájából kotorta elő a sebtében összekéregetett verseket, s az már első pillanatban eldőlt, hogy vezérversünk Zudor Jancsi nagy, „rendszerváltó” poémája, a Romániából jöttem lesz. A két szomszédvár, a hetilap és a napilap akkoriban három-három költővel volt ugyan kibélelve, Horváth Imre bátyánk is rendszeresen meglátogatott bennünket, „redakciót szagolni”, mégis Fábián doktort kérte fel külső munkatársként a versrovat szerkesztésére az egyébként túlzottan nagykeblű kiadónk, Stanik Pista. Sándor menten be is bizonyította, hogy egymaga megbízhatóbb és pontosabb a köreinkben forgolódó hat tálentumos, de bohém poétánál. Igaz, költőtoborzásban, vers-zsákmány beszerzésében a hatok is segítettek neki, de véges-végig, a Kelet–Nyugat elhunytáig Ő maradt a versrovat vezére.”

Akkoriban, a redakcióban forgolódó, egyik-másik „tálentumos, de bohém” poéta viselt dolgai bizony, nem mind váltak a Kelet-Nyugat javára. Egyikükről például – akitől aztán sikerült hamarvást megszabadulnunk – kiderült, hogy betegesen féltékeny a nála sikeresebb költőkre. Annyira, hogy amikor egy óvatlan pillanatban megkaparintotta a szerkesztőségbe érkező versküldeményeket, felbontatlanul összegyűrte és szemétkosárba hajigálta a borítékokat. Még jó, hogy nem tépte össze, mert Te, Sándor, neszét vetted a merényletnek, és mint gyakorlott bányaorvos, nekifeküdve előbányásztad, kifejtetted és akkurátusan kisimítottad őket. Ha jól emlékszem, így mentettél meg hetilapunk számára néhány Lászlóffy Aladár verset… Költőként viszont megmaradtál szinte annyira rejtőzködőnek, mint azelőtt, a Rád jellemző szerénységgel ritkán hozakodtál elő a saját verseiddel, ritkán publikáltál a saját lapunkban.

Később, amikor az Erdélyi Riport élte a fénykorát, sikerült rábeszélnünk arra, hogy álló éven keresztül Doktor Danyek cím alatt tárca formában nálunk közöld az emlékirataidat. Szerkesztőként alig vártam, hogy újabb, élvezetes, humort és öniróniát sem nélkülöző szövegeddel betoppanj. Sándor, Sándor, akkor már jónéhány közös dolgunkon túlestünk, mégis úgy kuporodtál le félfenékkel velem szemben, menekülésre készen, mint egy kezdő újdondász. Megvártad, míg elolvastam frissen hozott szüleményedet, lested az arcomat, és csak akkor helyezted kényelembe magadat, amikor rábólintottam a szövegedre. Így, utólag képtelen volnék megállapítani, hogy az önbizalom hiánya mennyire munkált Benned, milyen mértékben korlátozta kibontakozásodat. „Erőltetett a párhuzam? / Hamis a lírai hozam? / Sebaj, rossz-pennás szerepem betöltöm. / Mindenki maga szintjén, maga módján. / A művészkéz billentyű-bordán, / Apám keze szövetredőkön.” – vallottad a Várad számára legutóbb írt versedben. (Apám kezei) A folyóiratunk legelső számában pedig így fogalmaztál: „Ma, depressziós vénember, elvárnék / néhány ív selyempapírt – van tán még / s néhány szál szalontai nádat. / Átadnám nehéz lelkemet röpülni, / hogy gondfelhőim lássam menekülni / s halljak, írjak azúr-imákat.” (Léleröptetés)

Egy válságos pillanatodban „rossz rímbohóc”-ként aposztrofáltad Tenmagadat, holott nemzedéked egyik legfontosabb, legegyénibb poétája voltál. Nem, nem vagyok híve az előérzeteimnek, de vajon miért így zártam a könyvednek szentelt méltatásomat: „Az eddig lappangó Új versek (1999–2014) számos darabja: a Magán-magány, az Áhítat nyitott kék ajtóra, a Csak egy irányba, Istenem?, avagy a Csak gyűrődés, a menthetetlenül öregedő, leépülő, magányosuló, Istent kereső férfi félelmeinek-érzelmeinek felmutatása.” Majd személyre szóló, közös baráti kérelemmel folytattam: „Sándor, kívánjuk, hogy egy híján 80 évesen távolra halasszad önmagad faragta Sírfeliratod aktualitását: Én végig éltem magamat. / Nem volt egy könnyű feladat.”

Nos, Fábián Sándor költő nem teljesítette túlságosan a mi óhajunkat: 81. születésnapja után egy nappal a Rímbohóc fölszállott a porondról, nehéz lelkét átadta röpülni…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!