Erdélynek jövőt hazudni

2018. 06. 18. 18:25

„Mit érünk azzal, ha nem csupán a múltunkat, nem csak a jelenünket, hanem a jövendőnket is mitikus ködbe burkoljuk, a »rejtélyes, ám megnyerhető jövő« ígéretével?” Szilágyi Aladár jegyzete a Raffay kontra Romsics történészpolémiáról.

 

Ami engem illet, Erdély, pontosabban: az erdélyi, partiumi, bánsági, akár az óromániai (csángó) magyarság jövőjét tekintve, nem vagyok se derűlátó, se borúlátó, csak látó vagyok. Országjáró riporterként megadatott számomra, hogy évtizedekig keresztül-kasul bejárjam a fent említett régiókat, a tömbmagyarság városait, falvait, a magyarok által jelentős arányban lakott települések százait éppúgy, mint a szórványvidékeket, avagy a szórványok szórványait. Az én szülőföldem – a Borosjenő, Pankota, Világos, Gyorok. Máriaranda alkotta kishaza: Arad-hegyalja – száz esztendő alatt a magyarság lélekszámát tekintve eljutott a szórványeltűnési folyamat küszöbére. A Trianon előtti utolsó népszámláláskor e történelmi borvidéken 12.629 magyart írtak össze, egy évszázad múltán, 2011-ben több mint 10 ezerrel kevesebben, 2243-an vallották magukat magyarnak. Ennek a 82 százalékos apadásnak „természetes” következménye, hogy arrafelé immár sehol – az egyetlen gyoroki összevont osztály kivételével – nincs anyanyelvű oktatás.

Mindezt a minap lezajlott Raffay Ernő kontra Romsics Ignác történész polémia kapcsán idéztem fel magamnak, Erdély jövőjére vonatkozóan. Romsics Ignác professzor a trianoni békediktátum 98. évfordulója közeledtével megállapította, hogy Erdélyt örökre elvesztette a magyar állam, és a legjobb, ha beletörődünk ebbe a helyzetbe; viszont egy távlati, európai konföderáció terve megoldhatja Erdély helyzetét. Ennek hallatán Raffay Ernő nekiugrott Romsics Ignácnak. Szerinte „Erdély nincs elveszve. Romsicsnak csak el kellene mennie a székelyekhez, a Hunyad megyei vagy a mezőségi magyar szórványfalvakba, esetleg a csángók szegény falvaiba, hogy meglássa azt a magyar erőt, (kiemelések tőlem, Sz. A.) amely – hála a végre anyaországként működő magyarországi jogi, anyagi és erkölcsi segítségnek is – nem engedi Erdély elveszítését. Tehát, aki ezt mondja, az hazudik, ráadásul dezinformálja az erdélyi magyarságot. A pártatlanság álarcában tetszelgő, Romsics-féle destrukció és gyávaság engem a vörös gróf, Károlyi Mihály hazaáruló tevékenységére emlékeztet.”

Mi több, e kemény szavakat követően Raffay megoldást is kínál, tévedhetetlen történelmi-politikai receptet a mi bajunkra: „Szerintem új útra kell lépnie a nemzetpolitikának: s e harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja. 1938 és 1941 között négyszer módosították javunkra a határt, ami a korabeli nagyhatalmak segítségével történt. Most is ez a feladat: megnyerni egyik vagy másik nagyhatalmat az ügy érdekében. Okos magyar diplomácia kell, amit erős hadsereg és összetartó nemzet támogat. És nem vagyunk kilátástalan helyzetben: ha az országcsonkítás 98. évfordulóján erős magyar lélekkel mondjuk ki a nemzeti összetartozást, akkor nemzetünk mögött a véres, de csodálatos történelmünk, előttünk pedig a rejtélyes, ám megnyerhető jövő áll.”

Nos, Raffay nemcsak a Székelyföldre, hanem különböző szórványvidékekre is elküldi „magyar erőt” látni kollégáját, aki – nem mellesleg – immár hetedik éve a nagyváradi Szacsvay Akadémián indított, Erdély-szerte több városra kiterjesztett magyar történelmi fórum fő animátoraként, toborzójaként és előadójaként tevékenykedik. Romsics Ignác akadémikus, aki egyebek mellett egy közelmútban megjelent alapmű, az Erdély elvesztése szerzője, félreérthetetlenül fogalmaz e kérdésben: „Az igazság nem helyettesíthető mítoszokkal”. Ami a Raffay-féle nemzetpolitikai receptet illeti, a területrevízió esélyei, a határmódosítás vonatkozásában, a nullával egyenlők. Mert hát a recept összetevői szinte teljességgel hiányoznak. Ugyan melyik volna az az „egyik vagy másik” nagyhatalom, amelyiket az „okos magyar diplomácia” megnyerhetne az „ügynek”? Netán Oroszország? Mert se az Egyesült Államoknak, se Németországnak, se Franciaországnak (ki van még?), úgy általában, az Európai Uniónak se rövid, se hosszú távon nem érdeke, hogy bennünket boldogítson bármilyen határrevízióval. Ami pedig a másik érintett felet, Romániát illeti, a száz éves jubileuma mámorában élő ország, soha nem fog tárgyalások alapján egyetlen talpalatnyi földet se átengedni, „békés úton” engedményeket tenni Magyarország javára. Hiába példálóznak a megszállott derülátók akár Jugoszlávia, akár Csehszlovákia széthullásával, netán Ukrajna kiválásával, ezek az „esetek” annyira eltérőek a miénktől, hogy meddő próbálkozás példálózni velük. És mit érünk azzal, ha nem csupán a múltunkat, nem csak a jelenünket, hanem a jövendőnket is mitikus ködbe burkoljuk, a „rejtélyes, ám megnyerhető jövő” ígéretével?

Mit, mennyit is játszadozzunk ennek a rejtélyes jövőnek az igézetében, amennyiben létrejönne a Raffay által fantáziált valamennyi „feltétel”: mellénk állna „egyik vagy másik” nagyhatalom, megvolna az „okos magyar diplomácia” (nem úgy, mint minden eddigi nagy történelmi kudarcunk idején), lenne egy erős hadseregünk (természetesen, a NATO-n kívül, a NATO ellenében), és létezne egy eléggé „összetartó nemzet”, mely kellőképpen  támogatná közös álmainkat? Ha mindez összejönne, akkor netán egész Erdélyt akarnánk a magyarok lélekszámának ötszörösét kitevő 6 millió románnal? Avagy megelégednénk a Partiummal, ahol már csak 24 százaléknyi magyarsággal dicsekedhetünk? Netán még szerényebben, a gránic mentén csipegetnénk le a magyar többségű kisrégiókat, esetleg az Érmelléket? Avagy valamiféle lakosságcserét sugall a Raffay által vizionált „rejtélyes, de megnyerhető” magyar jövő?

Azt megértettük, hogy aki nem osztja Raffay Ernő derűlátását, aki nem érzi azt a „magyar erőt, mely nem engedi Erdély elvesztését”, az – akár Romsics Ignác – hazudik, dezinformál, destruktív és gyáva, mi több: a pártatlanság álarcában tetszelegve „Károlyi Mihály hazaáruló tevékenységére emlékeztet”. De mitévők legyünk egy olyan székelyföldi – nem, nem csángóktól, nem szórványvidékről fakadó – lamentációval, mint amelyik néhány napja a Hargita Népe napilap oldalain látott napvilágot, Elmennek. Miért maradnának? címmel: „Van, aki csak emlegeti, tervezgeti a költözést – írja Pál Bíborka –. Megunta a küzdést, az alacsony fizetést, a közömbösséget, a kiskirályságot, hogy szerinte is kiürült a város, a jó emberek, tehetségesek többsége elment, és mi maradtunk – mondja szomorúan, és látom, hogy tényleg elkeseredett. Más már megvette a repülőjegyet, van úti célja, leegyeztetett külföldi munkája, szállása. Azt meséli, szép a város, sok a felfedeznivaló, nem tudja pontosan, hogy lesz, milyen lesz, de muszáj mennie, mert itthon több év után sem tudott egyről a kettőre lépni. Elég volt! Szomorú vagyok. Ugyanakkor egyetértek a problémáikkal, sőt örülök neki, hogy meghozták ezt a nehéz döntést.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!