A világot jelentő gyep kultúrája

2020. 07. 06. 10:25

Jó alkalom volt a debreceni fociklub önkormányzati tulajdonba kerülése annak kijelentésére, hogy a sport, ezen belül a labdarúgás szerepe és támogathatósága egyenértékű minden kulturális intézményével. Szűcs László írása.

 

Nagy lehet a boldogság Debrecenben mostanában, a város saját tulajdonába vette a Lokit, a magyar élvonaltól frissen búcsúzott futballklubot, amelytől a szerencsejáték-iparban érdekelt eddigi tulajdonosa alig tíz perces tárgyalás után vált meg. Van úgy, hogy az ember kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Nem is önmagában a tranzakció az érdekes, minden részlete amúgy sem publikus, hanem annak tálalása. Az érv, mely szerint a sport a kultúra része, tehát a finanszírozása is épp oly természetes.

Az átvétel ideológiai hátterét Kósa Lajos parlamenti képviselő világította meg erős mondatokkal, aki maga is jelen volt a DVSC átvételét célzó tárgyaláson. A korábbi polgármester tevőleges jelenléte azért is érdekes, mert a város mai első emberét, Papp Lászlót forrásaink eddig úgy jellemezték, elődjével szemben a sportfinanszírozások helyett inkább kulturális projektek támogatását preferálja. Igaz, most a kormányzati szándék Debrecent egyfajta második fővárossá emelné, ugye ide költöztetnék a Természettudományi Múzeumot, itt épít gyárat a BMW, a közelben még egy MOTO GP pálya is készül majd, nyilván az is közpénzen, hát akkor a labdarúgók lábát sem szabad elengedni. Szóval Kósa ilyen mondatokkal állt a nyilvánosság elé a klub városi kézre kerülésekor: „A mi nézőpontunkból felvetni, minek stadiont építeni olyan, mintha felvetnék, minek nekünk Csokonai Színház.” Legyen tehát rendben a focicsapat átvétele is, még ha éppen most le is szerepelt a világot jelentő gyepen. Kósa azt is mondta: „A sport a magyar kultúra része. Ahogy a festészet, ahogy a költészet, ahogy az irodalom, ahogy a képzőművészet, ahogy a filmgyártás.”

Abban az értelemben nyilván indokolt egyenlőségjelet helyezni kultúra és sport, futball és színház közé, hogy mindkettő egyféle produkciót kínál, s míg jó esetben a színház a társadalom tükre, addig a labdarúgás helyzete egy társadalom állapotairól árul el sokat. A magyar foci feltétlenül ilyen lakmuszpapír. Azért a Thalia papjainál sokkal jobban fizetett „vendégművészekkel” telitűzdelt csapatok kulturális szerepében, missziójában már nem vagyok annyira biztos. Ráadásul a párhuzam Magyarországon sántít is kicsit, hiszen olyan települések is képesek élvonalbeli csapatokat fenntartani, nyilván közpénz-százmilliókból, ahol semmi esélye, semmi értelme nem lenne színházat működtetni. Mindeközben Romániában, pontosabban Erdélyben azt tapasztaljuk, sok, kulturális életére méltán büszke nagyváros (Brassó, Marosvásárhely, Nagyvárad, Szatmárnémeti stb.) egész jól elvan élvonalbeli labdarúgás nélkül, ezek polgármestereinek eszük ágában sincs klubot vásárolni, nem is tehetnék meg, a városlakók többsége sem támogatna ilyen tranzakciókat.

Még furcsább kisebbségi szemszögből tekinteni sport és kultúra ilyen értelmű összevetésére, hiszen az anyanyelvi kultúra hagyományos intézményei, színházak, könyvkiadás, sajtó mellett identitásőrzés tekintetében aligha töltenek be hasonló szerepet olyan, a közbeszédben „magyarnak” tartott focicsapatok, ahol szinte egyáltalán vagy alig találni magyar sportolókat. Magam is rokonszenvezek a Kolozsvári CFR-rel vagy a Sepsi OSK-val, rendszeresen nézem is a tévében a meccseiket, de még a vicc kedvéért sem jutna eszembe a szerepüket kulturális értelemben összevetni a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal vagy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházzal. Ahogy azt a román politikust is elsodorná a közröhejjel elegy népharag, aki a Bulandra Színház kulturális teljesítményét helyezné egy polcra Gigi Becali FCSB-jével.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!