Váradtól Váradig a szatíra útján 4.

2020. 07. 03. 22:58

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának negyedik része.

 

 

Hidak a Körösön

A város két központi tere közötti új híd kissé otrombának tűnik, ám minden bizonnyal műszaki szempontból jobb és időtállóbb elődeinél. Nem tudom, mi lehetett ott réges-régen, talán csak egy gázló; később valószínűleg fahidak kötötték össze a folyó két partját, melyeket rendszeresen elmosott a vízár vagy a jégzajlás.

A háború előtti képeslapokon acélszerkezetű híd ível át a Körösön. 1940–1945 között Szent László-hídnak hívták, néhány éve ismét átépítették és újra a Lovagkirályról nevezték el. A régi híd függőleges és átlós acélgerendái széles ívben, büszkén íveltek át az úttestet. Ez a számomra ismeretlen, én időm előtti építmény valószínűtlennek tűnik a megsárgult képeslapokon. A délceg hidat felrobbantották a visszavonuló német csapatok. A vízszint alatt megmaradt alapköveken felhabzik a folyó, mintha a felső szakaszáról érkező vizet meglepné az ütközés a híd maradványaival. A Körös szintje itt valamivel alacsonyabb, mintha meghúzná magát a kövek láttán, mintha emlékezne a sötét időkre, amikor a Szálasi-korszak szakadt a városra. Néhány méterrel lejjebb a folyó csendesebben, enyhe hullámzással hömpölyög, nem tükörsimán, mint azelőtt, de látszólag akadálytalanul, ahogy első pillantásra a háború utáni időszak eseményei látszottak zajlani

A néhány száz méterrel feljebb elhelyezkedő új gyalogoshíd a valenciai Calatrava-ra emlékeztet. A gyermekkoromban ismert elődje öntöttvasból készült, díszes építményére csak a lábánál megmaradt kövek emlékezettnek, meg egy utólag elhelyezett emléktábla, hogy egykoron itt állt a Garasos-híd. Valamikor egy garasba került az átkelés. (Képünkön a régi Garasos híd egy 1910 körüli képeslapon.)

Általános iskolába menet számtalanszor haladtam át a főtéri eklektikus, akkor már Kishídnak nevezett építményen. Rajta futottam át korcsolyázni a Voinţa sportpályára, ahol az ide-oda csúszkálás helyett inkább a pirospozsgás, copfos lányokban gyönyörködtem.

A híd közepén, a korlátra támaszkodva, legalábbis a nosztalgiától fűtött pillanataimban néztem a városközpont leghíresebb panorámáját: baloldalon, az impozáns vízparti házsor, amely fölé emelkedik a Cion-templom patinás, barokk kupolája, tőle jobbra a Szent László-templom, odébb a városháza jellegzetes homlokzata, az oldalán a folyóra néző tornyával. A városháza épületegyüttese ifj. Rimanóczy Kálmán építész eklektikus remekműve, aki számos palotával, házzal járult hozzá a városkép kialakulásához.    

Ide látszik a Szent László híd is, a félkör alakú kiugrókkal megszakított kőkorláttal, és a folyó jobb oldalán magasló Lévay-ház kecses saroktornyával, díszes homlokzatával. Abban a sarokházban volt a számomra egyetlen ismert játékbolt, a Luminiţa, amelynek szerény kirakatát soha nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

A gyaloghídtól távolabb a szem megpihen a természet alakította folyóparton, a fűzfákon, melyek koronái vízbe hajlanak. A lassan hömpölygő folyó kegyesen visszatükrözi a fákat, a házakat, és idilli hangulatot teremt. Ez, az egyedi légkörű város szívet melengető képe társul a váradiak jóindulatúan ironikus, régies, néha gúnyos természetével. 

Az idill egycsapásra véget ér, amikor Avram Iancu diadalmas indulója felhangzik a városháza tornyából. A dallam visszatérít a jelenbe.

A folyón lefelé haladva következik a Decebal-híd, amely hosszú ideig elérhetetlen és ismeretlen maradt számomra. Miután kerékpárt kaptam a szüleimtől, kibővíthettem a felfedező útjaimat, amelyek aztán a városhatáráig, később a Felixfürdőig is terjedtek.

Egy másik híd jóval korábban az emlékezetembe vésődött: a vasútállomás sínein átívelő, a gyalogosok számára épült repülőhíd.

Mindkét Laci rendszeresen elvitt erre a hídra, hogy megfigyeljük a vonatokat és a vasútállomás rendkívül érdekes működését. A felnőtteknek szemmel láthatóan kedves időtöltés volt, hogy a fiúkkal megismertessék az akkori idők korszerű technikáját. Ezek a korai megfigyelések valószínűleg felkeltették bennem a műszaki dolgok iránti érdeklődést, és többek között az ideiglenes vágyat, hogy mozdonyvezető legyek.

A repülőhídon annyiszor kellett legyőznöm az ősi félelmemet, ahányszor egy pöfögő, fekete füstöt okádó gépszörnyeteg elhaladt alattunk. Valahogy az a benyomásom volt, hogy a mozdonyvezetők, amikor a mozdonyuk közvetlenül a lábunk alatt haladt el, szándékosan próbálták megijeszteni egy éles sípszóval az odafönt álló kisfiút. Aztán egy fehér gőzcsóva emelkedett ki a sárkány hátából, és egy pillanatra átláthatatlan ködbe borított bennünket. Ezen mutatványok nélkül vígan meglettem volna. Tetszettek viszont a kisméretű tolatómozdonyok, melyek egy átláthatatlan koreográfia szerint, dübörgés és zakatolás nélkül manővereztek a különféle szerelvények körül. Szintén elbűvölt egy hátrébb levő, a többi sínpárnál magasabban fekvő vágány, amit arra használtak, hogy a vagonokat egyenként legördítsék rajta, hogy aztán különböző vonatösszeállításokba rendezzék. Órák hosszat figyeltem a kocsik lassú átrendeződését, legalábbis addig, amíg egy nyegle mozdonyvezető velőtrázó csatakiáltása meg nem szakított.

 

Apám 1.0

Elsődleges apám (volt másodlagos is), Bíró László, vagy egyszerűen Laci, ahogy majdnem mindenki hívta, apai oldaláról Szilágysomlyó környékéről, egy Braun nevű családból származott. Nagyapját, akit közvetlen ismerősei csak Braun bácsiként emlegettek, egy nagyváradi K.u.K.-laktanya portásának léptették elő. Fiai feljutottak az alsó középosztályba, Sándor nagyapám már a Váradi Agrárbank vezető alkalmazottja volt. Fiatalabb fivére, Ferenc a két háború közötti időszakban, a román közigazgatás alatt álló Erdélyből Bukarestbe költözött és feleségül vette a felső középosztálybéli, fiatal, Mina nevű előkelő kisasszonyt, felnevelte a két fiát, Édit és Gyurit, akik később Párizsba emigráltak. Feri bácsi basedow-kórban szenvedett, és egy orvosilag fölösleges gyógykezelés következtében Karlsbadban meghalt. Sándor nagyapám az 1929-es tőzsdeösszeomlás következtében idegösszeroppanást kapott és nyugállományba vonult. Ő is elhunyt még a gettózás és deportálás előtt. Apai nagymamámat, Fischer Juliannát két lányával, Lilivel és Katival Auschwitzba deportálták. Csak Kati néni tért vissza.

Laci anyja, Fischer Julianna a Vajdaságból (Délvidékről) származott, egy Tisza-menti, Csurug nevű falucskából. Apám és két nagynéném, gyerekkorukban számos nyári vakációt töltöttek az anyai nagyszülőknél, és a helybéli gazdák gyermekeitől megtanultak kicsit szerbül. Ez a szláv nyelv apámnak később, különféle alkalmakkor vált nagy hasznára. Laci, középső gyermekként az anyja kedvence volt, a lányok, az apjukhoz álltak közelebb.

Laci huncut, szemtelen kölyök volt, kész bármilyen csínytevésre. Apja nagyon szigorúan nevelte, anyja mindent megbocsátott neki. Még azt is elnézte kedves fiának, hogy kishúgát, Katit órákig tartotta az asztal lábához kötözve. Az iskolát nem igazán vette komolyan, legalábbis kevésbé, mint a focizást. Végül a Kecskeméti rabbi nevét viselő zsidólíceumban nem igazán kiválóan, de sikeresen leérettségizett. Idővel jó megjelenésű, udvarias, megnyerő fiatalember vált belőle. Jó modora, vélhetően elbűvölő személyisége népszerű beszélgetőpartnerré tette, és kimondottan sikeressé a hölgyek körében. Az egyetlen, ami erősen hatott a kedélyére a lassú, de biztos hajhullás volt, a veszteséget minden rendelkezésre álló eszközzel igyekezett leplezni. Elég sikeresen.

Sokkal később, egyik nosztalgikus pillanatában véletlenül említette, hogy alkalomadtán még Mina nagynénjét is elcsábította. Vagy talán fordítva? Utólag ezt lehetetlen kideríteni. Mindenesetre már fiatalon a könnyelmű életmódot választotta, amit, a lehetőségekhez mérten, idős koráig folytatott. A szoknyavadászat mellett a bélyeggyűjtés volt második kedvenc időtöltése, ami idős korára vált hasznossá, amikor az előbbi szenvedélyének már nem annyira tudott hódolni.

A 1930-as években Lacit Bukarestbe küldték egyetemre, ahol Feri nagybátyja és Mina nagynénje gondjaira bízták. Elég messze a szigorú apja árgus-szemeitől, a Román Királyság fővárosában, Laci élvezte a diákélet örömeit, egyetlen szórakozási lehetőséget sem hagyott ki. Bohémsága viszont a tanulmányainak rovására ment, csak kínkeservesen tudta befejezni az egyetemet.

Apám gondtalan diákként kiválóan érezte magát a háború előtti Bukarestben. Feladta a számára túlságosan igényesnek bizonyuló orvosi tanulmányait és áttért a gyógyszerészetire, ami valamelyest könnyebbnek bizonyult. Ezt időben befejezte, hogy visszatérhessen az újból magyar fennhatóság alá került Nagyváradra. Hazatértekor már érvényben voltak a zsidó lakosság jogait korlátozó intézkedések. Laci, közvetlen környezetéhez hasonlóan, nem tudta, mi vár rájuk a gettóval, deportálással és népirtással.

Amint megérkezett Nagyváradra, behívták munkaszolgátra, azaz kényszermunkára. Nem tudom, hol sorozták, de az állomáshelye közel lehetett Váradhoz, mert eleinte, időnkét hazalátogatott. Később elhurcolták őket valahová Erdélybe, aztán az Alföldre. Alakulatával az egész országot bejárta, de gyógyszerész-hallgatóként, megnyerő magatartásával sikerült elérnie, hogy könnyebb munkát kapjon: a mindenkori tábor egészségügyi viszonyait kellett ellenőriznie.

Az egységét valahol Észak-Magyarországon érte utol a vörös hadsereg, Lacit és társait elhurcoltak, szovjet fogságba kerültek.

A hadifogságot, az ukrajnai kényszermunkát is szakmájának és modorának köszönhetően sikerült viszonylag jól átvészelnie.

Az oroszok a zsidó munkaszolgálatosokat a magyar hadsereg részének tekintették, ami kétszeresen rossz bánásmódot jelentett. Fegyvertelenül persze, de egyenruhában voltak, ezért úgy bántak velük, mint a fogságba került honvédokkal, ha lehet valamivel kíméletlenebbül. Az oroszokat nem érdekelte, hogy Magyarországon a zsidó kényszermunkásokkal különösen kegyetlenül bántak a keretlegények, azt sem vették figyelembe, hogy jogaiktól, emberi méltóságuktól fosztották meg őket. Mindezt a szovjet fogságban is el kellett szenvedniük. A sorsukra aligha van megfelelőbb mondás, mint hogy „cseberből vederbe” kerültek.

Az Ukrajnában töltött hónapok alatt Bíró Laci, mivel beszélt egy keveset szerbül, némi orosz nyelvtudásra is szert tett, ami rendkívül hasznosnak bizonyult a fogság idején.

Gyógyszerészként a mentősökhöz osztották be, és a „vrács” (gyógyító) tiszteletbeli címet kapta, ami egyrészt valamivel elviselhetőbb feltételeket biztosított, másrészt a fogvatartottak gyógyítását jelentette. Ehhez viszont a legegyszerűbb eszközök is hiányoztak, azzal próbálkozott, ami éppen rendelkezésre állt. A mindennapi C-vitamin adag biztosítására fenyőtűt főzött és a keserű levet osztotta szét a foglyoknak, akik erőltetve és öklendezve itták meg. Ezt az egyébként ártalmatlan bánásmódot elsősorban a magyar hadifoglyok, korábbi kínzói kellett elviseljék az egészségük érdekében.

A háború után szerencsés volt, mert az oroszok végre rájöttek, hogy a munkaszolgálatosok szintén a fasizmus áldozatai. Ez megkímélte attól, hogy keletre hurcolják, és 1945 nyarán hazaengedték.

A foglyul ejtett musszosokat visszaszállították az otthonukhoz közeli helységbe, amit nem gyors és kényelmes utazásnak kell elképzelni. De legalább oda érkezett, ahol azt hitte, hogy megtalálja az övéit.

Minden ügyessége és szerencséje ellenére, súlyos vérhassal érkezett haza, Nagyváradra. Hosszas kezelés után állt csak talpra.

Apám szinte egész életében jól tudott alkalmazkodni, mindig és mindenkitől előnyöket tudott szerezni magának, és ha lehetett, a családjának is. Közvetlen volt és anyám szerint rendkívül elbűvölő.

Váradon rátalált a koncentrációs tábort túlélt húgára, néhány visszatért távoli rokonára és az elveszettnek hitt gyermekkori barátnőjére, leendő anyámra, Weinberger Katira.

Ismeretségük az 1930-as évek elejére nyúlik vissza, amikor Laci húgával osztálytársak voltak az elemiben. Az egyik Kati ismertette meg Lacit a másik Katival, persze gyerekekként nem gondoltak arra, hogy valamikor egy család lesznek.  

A hatévesnél idősebb, kedves Laci jó játszótársnak bizonyult, és már akkor nagy hatást gyakorolt a fiatalabb Weinberger Katóra. Ez kezdetben felületes barátsághoz, később kevésbé felületes kapcsolathoz, végül pedig nem hivatalos elkötelezettséghez vezetett. A gettó, a deportálás miatt szétvált az útjuk, majd egy évig azt sem tudták egymásról, hogy élnek. Végül 1945 nyarán mindketten hazakerültek Váradra, és nem volt csoda, hogy a tíz százalék túlélő között egymásra találtak.

Bíró Laci és Weinberger Kati 1946-ban, röviddel a háború után összeházasodtak. Akik a családjukból túlélték a holokausztot, szétszóródtak a világban. Laci húga, Kati meg sem állt Ausztráliáig, és ez lett évtizedekkel később a mi kivándorlásunk kiindulópontja.

Kati nagynéném nem sokkal a háború után feleségül ment egy budapesti gyáros fiához, bizonyos Czitter Pálhoz, aki nemcsak jómódú volt, hanem az is előnyére vált, hogy édesanyja, már a II. világháború előtt Ausztráliában élt. Pál családja Bécsből származott, és számos sikeres vállalkozása volt, többek között egy csokoládégyár is, amelynek a termékeit „City” márkanéven forgalmazták. Az előrelátó Pál megsejtette, hogyan fog alakulni a helyzet a szovjet megszállás után, felszámolta a megmaradt vagyonát, hogy Kati nénivel még idejében kivándorolhasson. 1946-ban a háború sújtotta Európán keresztül nekivágtak az útnak, hogy eljussanak egy mélytengeri kikötőbe, ahonnan személyszállító gőzhajók indultak Sydney-be. Útközben, Prágában született meg egyetlen gyermekük, George unokatestvérem, aki tíz évvel idősebb nálam. Ausztráliában a Czitter családnevet lerövidítették Citer-re (amelyet „Szájter”-nek ejtenek), és gyorsan átvették az ottani végtelen idő és tér által alakított életmódot. George, ausztráliai unokatestvérem, akit akkoriban csak hallomásból ismertem, a 1960-as évek végén példaképemmé vált: egy kis fekete-fehér fotónk volt róla, amelyen boldogan mosolyogva egy lóval fényképezték le. Ez a kép fényes jövőt ígért nekünk is, ha sikerül eljutnunk oda. A nyugati filmek befolyása alatt úgy képzeltem el az ausztráliai életet, hogy az ottani fiatalok kizárólag lóháton közlekednek.

Apám 1964-ben családegyesítés ürügyén beadta a kivándorlási kérelmet, ami jelentős hátrányokat és bizonytalanságot eredményezett az elkövetkező hat évre. A bátor döntés, valamint az előreláthatatlan világpolitikai változások alapvetően befolyásolták életünket.

(Folytatjuk)

 

Németből fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!