Ami nem gyógyítható 14 nap alatt

2020. 07. 16. 21:17

Elképesztően naiv voltam, amikor két hónapja még úgy képzeltem, hogy a járványnak lesz majd egy amolyan katartikus vége, mint amikor az amerikai filmekben írja, hogy „The End”, vagy a színházban legördül a nehéz, vörös bársonyfüggöny. Bartha Réka írása.

 

„Hát szevasz, tavasz” – fogalmazhatnék nem túl fennkölten, de annál tömörebben szemlélve azt, amiben most élünk. Persze, tudom, hogy az által, amit ide leírok, simán pályázok a „nyomokban optimista vészmadár” címre. Mégis azt javaslom, hogy – viszonyítási alapként további mondandóimhoz – szórakozzunk még itt egy sort azon, hogy naivságom meddig tudott kiterjedni két hónapja.

Azt hittem ugyanis, hogy „a végén” lesz majd egy olyan megható zárójelenet, amikor képletesen ismét magamhoz ölelem szülővárosom, Brassó minden apró szögletét, amelyet a karantén miatt hanyagolnom kellett, hogy lesz majd egy olyan pillanat, amikor ünnepélyesen, majdhogynem trombiták és harsonák hangja által kísérve (nemcsak én, hanem mi mind) visszatérünk a „régi életünkhöz”. Hát nem vicces ez a kép?

Ma már én is simán csak röhögök ezen az istenadata bárgyúságon, hiszen világosan látom, hogy nemcsak fennköltség nincs már, hanem olyan valami sem látszik túl közelinek, amit úgy nevezhetnék, hogy „a vége”. És ahogy a helyzet jelenleg kinéz, azzal kell számolnunk, hogy az életünk tartósan megváltozott, kifejezett óhajunk és beleegyezésünk nélkül (én magam ez utóbbit viselem a legnehezebben, mert még azt sem mondhatom rá mély megnyugvással: „igen, ezt én magam szúrtam el önkezűleg, menthetetlenül én csináltam ilyenre”).

Ha jobban megfigyeljük, gyakorlatilag naponta százszor beszélünk a vírusról, a járványról és arról a fenyegetettségről, amelyet jelent és jelképez (ez akár két külön dolog is lehet mentálisan). Mindent ennek függvényében „lehet” vagy „nem lehet”, olyan mélyen beivódott a mindennapjainkba, hogy kívüle nincs élet. Esetleg akkor, ha barátainkkal és ismerőseinkkel arra adjuk a fejünket, hogy telefonbeszélgetéseinkben egy múzeumi gyűjteményt értékelünk és elemzünk (természetesen: egy virtuális múzeumét, mert az igaziban a „veszély” leselkedik ránk), olvasmányélményt osztunk meg egymással vagy éppen egy 2003-ban készült színházi előadás felvételén látottakat vitatjuk meg. De innen is nagyon könnyen ki lehet lyukadni a vírusnál…

Kifejezetten „rossz” témának számít ilyen tekintetben a rutin bevásárlás, egy banki ügylet lebonyolítása (amelyhez be kellett fáradni a székhelyre), netán az ősszel esedékes (vagy nem esedékes) iskola- és óvodakezdés, mert ott már combközépig tocsogunk a vírus-diskurzusban.

Nem lehet tőle elszakadni, annyira beszabadult az egyéni és közösségi tudatunkba, hogy egyhamar nem is fog onnan kiköltözni. Nem gyógyulunk ki belőle sem két hét, sem pedig egy hónap alatt…

Tévedés ne essék – márpedig sokszor esik, mert már elvonatkoztatni sem tudunk, a vírus az absztraháló képességünket is elvitte – én itt nem valamely engedetlenségre, szabályszegésre vagy anarchiára bujtogató széles néptömegekre gondolok. Hanem egyszerűen úgy teszek, mintha még lehetne olyan mentális folyamatokról beszélni, amelyek nem kapcsolódnak kifejezetten valamely tettekhez, nincsen ilyen következményük. Magyarul: nem kell lekapni a maszkot, tengerbe dobni a gumikesztyűt, hogy hadd vigye az ár, és gyorsan elszaladni egy Covid-partira az Egyesült Államokba.

Egyszerűen csak azt állapítom meg, hogy van egy ilyen folyamatos átmeneti helyzet, és nem mutatkozik jó stratégiának, ha azt várjuk, hogy „vége” legyen, mert nincs ilyen. Optimista vészmadárságom azt sugallja: ha lesz is ilyesmi, az a bizonyos járványvég nagyon hosszú és észrevétlen folyamat eredménye lesz. Nem lesz benne látványos „The End”, netán nehéz, vörös bársony függöny. Ez mostanra már tuti.

Figyelem, hogy miként reagál a társadalom a pozitív Covid-tesztek hírére és elfog a kétségbeesés: „Hallottad, hogy XY is megfertőződött?” – hangzik az általános szörnyülködés. Ennek alapján az illető vélhetően a betegségénél hosszabb ideig tartózkodik majd a „leprás” kategóriában. Lassan minden ilyen hírhez mellékelni kell azt is, amit eddig csak a halálhírekhez szoktak hozzáírni: „kérjük, tartsák tiszteletben a család nyugalmát, békéjét, intimitását…” (és persze: társadalmi kiszolgáltatottságát – tenném hozzá gyorsan). Hát nem rettenetes?

Amúgy a reakciók skálája az értelmetlen hadoválástól a sima sopánkodáson át egészen a „remélem, nem érintkezett gyermekekkel” zsánerű hozzászólásokig terjed. Ez egyfelől az általános tájékozatlanságot bizonyítja, másfelől azt a benyomást kelti, mintha itt mindannyian egy ilyen „egészségi versenyben” vennék részt. Ebben a megmérettetésben az, aki megfertőződik (a jelenlegi körülmények között ez olykor szinte elkerülhetetlen), az tulajdonképpen „elesett a harctéren” vagy „csúfosan kiszállt a versenyből”, amelynek tétje az, hogy a fertőzetlenek majd egy külön kasztot alkossanak, a valami és valaki által kiválasztottak kasztját.

Innen nézve, szerintem

valami nagyon mellément a közfelfogásban, amelyben még az is fontos téma (lám-lám, köztéri megnyilvánulásokat is szerveznek e tekintetben), hogy ki „hisz” és ki „nem hisz” a vírus létezésében, mintha a vírus ideológiai alapon terjedne, csak a benne hívők betegedhetnek meg, a többieknek szellemi immunitásuk biztosítja az egészségmegőrzést.

Vakcina hiányában egy ilyen „egészségi verseny”, úgy tűnik, eléggé a szerencsén alapul, semmiféle más képességen nem, ami esetleg a tehetséggel összefüggésbe hozható…

Az ellentmondásos hírek sem sokat segítenek abban, hogy azoknak, akik szeretnének tiszta képet kapni a reális veszélyekről és helyes eljárásokról, ezeket komolyan és felelősen venni, tényleg hozzájussanak egy ilyesmihez. Ne bolonduljanak meg teljesen és legyenek rémálmaik, ha végignéznek egy hírösszeállítást… Mert ugye, egyfelől a kórházak túlzsúfoltsága a téma (aminek következménye az, hogy a krónikus betegek nem kapnak ellátást), a másik meg az, hogy a tünetmentes vagy enyhe tünetekkel rendelkező betegeknek is kórházi kezelést irányoznának elő, mert állapotuk „bármikor súlyosabbra fordulhat”. Akkor tehát mi itt a helyes eljárás? Mi a helyes hozzáállás? Elég óvatosnak lenni, vagy félni és ijedezni is kell mellé? Esetleg kivonulni a társadalomból, kiköltözni a peremvidékre, ahogy azt én magam is tettem családostól két hónapja, mert az sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint egy folyamatos idegbajban és félelemsűrűségben benne lenni, amit hajdanán a városi hétköznapokként becézgettünk.

A jó múltkoriban egy gyógyszertár előtt várakoztam, mert helyszűke miatt egyszerre csak két embert engedtek be. Ott álltunk mi, vásárlók, egymástól két méterre elszórva, és türelmesen/türelmetlenül, rezignáltan/rutinszerűen várakoztunk megviselt ábrázattal. Ettől a látványtól egyszerűen csak eleredt a könnyem… Az előttem álló, tőlem két méterre lévő nő látta, ahogy a könnyem a szemüvegem mögül folyik be a maszkom alá, amitől elhomályosodott a látásom. Kérdően rám nézett, mintha azt firtatná a saját maszkja mögül, hogy „mi a gond”. Erre mondom neki, mintegy magyarázatképpen, a semmi közepéből:

„Totul pare atât de complicat….” („Annyira bonyolultnak tűnik minden…”)

”Păi chiar este…” („Hát tényleg az…”) – válaszolta láthatóan felindultan, mintha Pandóra szelencéjét nyitottam volna ki. Úgyhogy, már nem csak én voltam szomorú.

Az utóbbi hónapokban a kevés társadalmi interakcióim egyike volt ez…

Most meg éppen olvasom, hogy nem csak az én pszichém terhelődik meg „beteg” környezetben. Egy déli megyében egy 27 éves fiatalember még a Covid-tesztje eredménye előtt hat pánikrohamot produkált kórházi környezetben, amelytől mielőbb távol szerette volna tudni magát, mert szerinte itt már csak a Jóisten segíti a betegeket, az orvosok nem nagyon tudnak. És valami igaza van, hiszen a jelenlegi helyzet azt mutatja, hogy a hazai egészségügy egy amolyan ad hoc valami, amelyben minden állítás igaz és az ellenkezője is, nincsenek tiszta szabályok, előírások, csupán feltételezések és ellentmondásos információk. Lehet-e egyáltalán csodálkozni azon, hogy az emberek a törvénykezés hiánya jelentette kiskapukon próbálnak eliszkolni onnan?

És ami egyre csak nő, az a félelem a társadalomban. Erről Hankiss Elemér szociológusnak, filozófusnak van egy találó gondolatsora Félelmek és szimbólumok című, 2006-ban megjelent könyvében, amelyben ekképp fogalmazott: „Nem szeretnék a hatásvadászat gyanújába keveredni, de meg kell jegyeznem (…), hogy bizonyos szempontból mi, emberek csak úgy tudunk megélni itt a Földön, ahogy az űrhajósok tudnának élni a Holdon. Nem vagyunk sokkal inkább itthon a Földön, mint ők a Holdon. Űrruhájuk nélkül azonnal meghalnának azon a lakatlan és lakhatatlan égitesten. Ugyanúgy, ahogy mi is menthetetlenül elvesznénk a mi sajátos űrruhánk – immunrendszerünk – nélkül ezen a veszélyes bolygón. Fölösleges volna csatlakoznunk ahhoz a divathoz, hogy „éljünk veszélyesen”. Létünk minden pillanatában halálos veszélyben vagyunk, mert minden pillanatban baktériumok, vírusok, gombák miriádjai támadnak meg minket. Önmagukban is hordjuk az idegen világot.”

Nagyon kíváncsi lennék, mit szólna a jelenlegi helyzethez? Valószínűleg emlékeztetne arra, hogy helyzetünk nem új, csak ennek a bizonytalanságnak nagyobb a médiafelülete, emiatt nagyobbnak is látszik. És hogy a mentális fertőzöttség legalább olyan mérvű, mint a fizikai (és ezzel most nem is nagyolom el a helyzetet, mert fogalmazhatnék másképp is).

Mindent egybevetve: a vírusfertőzésen kívül társadalmunkban még számos olyan dolog is „fertőz”, amire nem akarunk, és a jelek szerint továbbra sem fogunk felfigyelni. Így pedig bármilyen negatív jelenséget nehéz kordában tartani. Ezek közül a Covid-19 terjedése csupán egy. Ezek az „egyéb” dolgok pedig nem gyógyulnak túl hamar, még ha ki is alakul az úgynevezett nyájimmunitás (ha egyáltalán beszélhetünk itt ilyesmiről).

Mindenesetre pszichésen is fitten maradni nagyon fontos lesz a következő időszakban is, át nem engedni magunkat a félelmeinknek, ami a világutálat alapja, nem utolsósorban pedig az emberi kapcsolatok megromlásához is vezet (mert újabban azzal a jelenséggel is találkozom, amikor a beszédpartnerem be nem vallottan retteg a hangosan megfogalmazott gondolataimtól, érzem a félelmet a hangjában, mert mondottaimat esetleg nem tartja „járvány-konformoknak”)

„Nem a haláltól félek, hanem egy olyan stupid létezéstől, amelynek egyetlen értelme maga a halálfélelem” – olvasom egy román értelmiségi tollából. Egyúttal megköszönöm neki, hogy ilyen tömören, plasztikusan megfogalmazta azt, amitől magam is tartok.

Ez a gondolat néhány hónapja még csak egy szellemi szikra orgazmikus szépirodalmi kivetülése lett volna. Számítsuk csak ki: mennyire állunk távol most egy ilyen „stupid létezéstől”? Na, ugye, hogy libabőrösek leszünk a gondolatára is?



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!