Amikor a dolgok összeérnek

2022. 01. 21. 12:27

Aradi nagymamámtól azt tanultam: a fontos dolgokat félhangosan kell elmondani szeretteink hantjánál. Nem fontos, hogy a kutatói agyam erről mit gondol. Mert ilyenkor az érzés a fontos. A megélés. Magyari Sára írása.

 

December utolsó napjaiban egy Facebook-ismerősömtől kaptam egy pár oldalas szöveget Bihar megyei lelkészek önéletrajzával a múlt század elejéről. Igen megörvendtem neki: benne volt a nagyapám és az ikertestvére is, akik mindketten református papok voltak. Nagytatám önéletírásában, illetve annak szóhasználatában, stílusában magamra ismertem. Látszik, hogy az unokája vagyok – somolyogtam magamban. Aztán felkaptam a fejem: 1939–1941 között Bihardiószegen is volt lelkész. Jártam ott többször is egy hajdani életben bor- és gasztrofesztiválon. Majd dolgoztam néhány emberrel a településről. Van, akivel ma is tartjuk a kapcsolatot. És a finom mézet is onnan rendelem. Olyan otthonos érzésem volt, mikor köztük voltam.

Ráadásul az egyetemen az egyik legmegbízhatóbb kollégám, barátom is odavalósi. Nagyon szeretek vele dolgozni. Ő is az az ember, akire bármikor, bármilyen körülmények között lehet számítani. Állja a szavát. Örömömben gyorsan ráírtam: a nagytatám is élt, dolgozott azon a településen. Aztán jött a meglepetés, amely ma is melegséggel tölt el: az ő nagyapja pedig egyházfi volt, presbiter. Egészen biztosan ismerték egymást.

Milyen kicsi a világ! És a dolgok milyen érdekesen érnek össze. Két generáció múltán a két nő ugyanabban a régióban találkozik, ahol majd 80 évvel azelőtt két férfi tette a dolgát – településért, emberért, közösségért. Ugyanúgy, mint mi magunk is.

Annyi kérdésem lenne a két kis öreghez. Ahhoz a korhoz. Vajon gondolták volna, hogy az unokáik? A lányunokáik? Hogy ugyanolyan elvek mentén? Nagyjából ugyanazért a célért? Hogy mosolyogva? Jókedvűen? Tele élettel? Őszintén és szolidárisan? Vajon büszkék lennének ránk?

És annyi kérdés merül fel bennem a következő két generáción túliakhoz is. Vajon lesznek még? Itt, ezeken a vidékeken? Ezt a nyelvet fogják beszélni? Tudnak majd együtt dolgozni, hatni, akarni? Egymásért és nem egymás ellen? Vajon egymásra találnak majd? Úgy igazán, mélyen és csendesen?

Annyi gondolat kering bennem. És olyan hálás vagyok!

A januári fagyban kimentem nagyszüleim sírjához. Elmeséltem nekik. Aradi nagymamámtól azt tanultam: a fontos dolgokat félhangosan kell elmondani szeretteink hantjánál. Nem fontos, hogy a kutatói agyam erről mit gondol. Mert ilyenkor az érzés a fontos. A megélés. És egy pillanatra megéreztem az örökkévalóság simogatását. Hódaraként szállt rám – fényesen, tisztán. A Rulikowski temető obeliszkes sírkertjében.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!