Három nap a háború kapcsán

2022. 02. 27. 21:38

„Itt vagyunk éppen két tűz között. Kelet és Nyugat határán. Egyénileg lehet profilképes kereteket tenni-venni. Ha ez megnyugtatja lelkiismeretüket, ha úgy érzik, ők evvel tettek valamit a jóért, akkor ezzel nincs baj. De városvezetők, közösséget irányítók ne csináljanak belőlünk célpontot: sem egyik, sem másik oldalra! Mert nekik nem ez a feladatuk. A könnyes szemű meghatódottságukat nem bánnám, ha valamilyen épkézláb stratégiává alakítanák a mi lesz, ha mégis eshetősége mentén.” Magyari Sára írása.

 

Pénteken, Temesváron, a kútnál, ahol mindig feltankolok otthoni vízzel, megszólított egy fura kinézetű férfi: – Várja-e az oroszokat? – Teljesen elképedtem a kérdéstől. Aztán azonnal folytatta: – Vagy inkább az amerikaiakat?! Kiktől félek jobban: az oroszoktól vagy az amerikaiaktól?

A gyomrom összeszorult, és arra gondoltam, ez vagy provokáció, vagy tényleg ennyire peches vagyok, hogy minden kósza őrült engem pécéz ki az elképesztő kérdéseivel. Próbáltam mosolyogva válaszolni neki, mikor láttam, hogy nem tágít mellőlem: – Van kitől félni itthon is. Nem kell olyan messzire menni a félelemért.

Szombaton alig 90 km-re voltam az ukrán határtól. Dolgozni mentem, és igyekeztem kerülni a háború témáját. Körülbelül 15 percig, mert valaki megjegyezte: nincs szükség oroszokra. Ott álltam a csoport közepén, arról beszélve, hogy mi is a különbség a vezető és a főnök között. Semmi porcikám nem kívánta, hogy politizáljunk vagy olyasmiről szóljak, amihez valójában nem is értek. De ezt a megjegyzést kutya kötelességem volt lereagálni. Valami olyasmit nyekeregtem, hogy az oroszok nemcsak egy hadúr, hanem Mikhail Baryshnikov is és az Ermitázs is. És hogy pont a héten készültem a rádiós műsorunkban a ruszofóbiáról beszélni. Nem úgy tűnt, hogy meggyőztem volna őket.

Mikor este hazaértem, elkapott a tenniakarás. A hírek, a képek, az ismerőseim. Hirtelen arra gondoltam, mégiscsak elmegyek Ukrajnába – tudósítani. Mert tennem kell valamit. Aztán eszembe jutott, hogy nem tudok sem oroszul, sem ukránul. Meg az is az igazság, hogy egy lufi pukkanásától is módosult tudatállapotba kerülök. Ez 89-es maradvány nálam.

Ezután újraolvastam, újranéztem Iohannis nyilatkozatát, hogy Romániát nem fogják bevonni az ukrajnai katonai konfliktusba. Egy románnak sem kell ettől tartania. Én persze tartok ettől. Lehet azért, mert nem román vagyok? Vagy mert a nyilatkozat óta egy ukrán vadászgép megsértette légterünket, s talán még aznap a vizeinken orosz hadihajó cirkált. Mindemellett, ha jól tudom, három támaszponton kb. 900 katonát állomásoztat a NATO. S talán azért is tartok a dologtól, mert látom, mennyire idealisztikusan állnak a nagy államok vezetőcskéi a helyzethez. Meg azt is, mennyire nem ismerjük, hogyan működik az ember. Különösen a férfi. A tetszetős izmusokat harsogtatók nem nagyon tudnak megvédeni a valóságtól.

Az viszont jó érzéssel tölt el, hogy van olyan diákom, aki már segít, ment a határmentén. Van, aki gyűjt, befogad, elszállásol. És van olyan kollégám, aki a saját autójával hozza-viszi a menekülteket, az élelmiszercsomagokat. És van olyan ismerősöm, aki próbálja megértetni másokkal: ez nem a mi háborúnk. Segítünk a menekülteken – mindegy, hogy ukrán vagy orosz. Esetleg imádkozunk értük. De nem akarunk háborúba keveredni. És van olyan barátom is, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy figyelmeztessen: a média, a sajtó ismét önti magából az álhíreket. Mindkét fél félretájékoztat. Mindkét fél provokál.

Vasárnap reggel látom, hogy a temesvári polgármesteri hivatal Ukrajna nemzeti színeiben világította meg az Operát. Így – állítólag – Temesvár Ukrajnával szolidarizál. A valóságban pedig önkéntes célponttá jelölte a városvezetés lakhelyünket. Mert nem az izmusokat, hanem a valóságot kellene ismerni. Én, temesváriként is, de úgy általában véve is az elesett emberekkel szolidarizálok, a menekülőkkel, és azokkal is, akiknek lőniük kell, vagy bombázniuk. Nagyapámtól és az öregektől tudom: lőni sem olyan egyszerű. Mert van egy parancs. Meg van egy eskü. Ja, és amúgy van egy nagyon erős genetikai program is, amit régebben az agresszivitásért felelős programnak neveztek, ma inkább védelmezőnek.

A valóságban pedig látnunk kell(ene), hogy itt vagyunk éppen két tűz között. Kelet és Nyugat határán. Egyénileg lehet profilképes kereteket tenni-venni. Ha ez megnyugtatja lelkiismeretüket, ha úgy érzik, ők evvel tettek valamit a jóért, akkor ezzel nincs baj. De városvezetők, közösséget irányítók ne csináljanak belőlünk célpontot: sem egyik, sem másik oldalra! Mert nekik nem ez a feladatuk. A könnyes szemű meghatódottságukat nem bánnám, ha valamilyen épkézláb stratégiává alakítanák a mi lesz, ha mégis eshetősége mentén. Mi, a nép, itt lent, majd szolidarizálunk, meg félünk is egy kicsit – amúgy meg tesszük a dolgunkat. Ők, ott fent meg próbáljanak vezetni, megvédeni, elhárítani, megoldani!

Egyáltalán nem hiányzott ez a háború. Semmi jó nem származik belőle. Bár tény, hogy úgy tűnik, legalább a járványnak hirtelen vége lett.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!