Árnyéka van a tűznek

2020. 07. 21. 21:17

A váradiság része volt annak a tudata, ismerete, hogy egykor ebben a tágas remízben csengettek álmukban a várost 1906 óta csikorogva-csattogva bejáró villamos szerelvények. Szűcs László írása tűzről és bizalomvesztésről.

Két tűzoltó a lángokban álló épület előtt (Fotó: Bihon.ro)

 

Várja Nagyvárad, a tüzek városa! Ha nem lenne mögötte annyira szomorú történet, akár turistacsalogató szlogenje is lehetne ez a városnak. Hiszen kevesebb mint két évvel főtéri görögkatolikus püspöki palota kiégése után most a hajdani villamos remíz, a nagypiac vásárcsarnoka és a benne lévő sok tonnányi áru vált a tűz martalékává. Megannyi párhuzam kínálkozik: mindkét eset hétvégén történt, mindkettő az esti órákban, ahogy mindkét tűz közös jellemzője, hogy nem ismert a lángok fellobbanásának oka, így értelemszerűen közvetlen felelőst sem lehet ma még megnevezni. És még valami. Ahogy arról 2018 augusztusában a szemtanúk beszámoltak róla, a város főterén ugyanúgy nem működtek megfelelően a tűzcsapok (a tűzoltók végül a közeli Körösből szivattyúzták az oltóanyagot), ahogy a mostani remíz oltásnál sem volt megfelelő víznyomás a média helyszíni beszámolói szerint. Ami kiéghetett, mindkét épületben kiégett. Márpedig azért ez felvet némi felelősség iránti igényt. (Egy régi történet jut eszembe, amit többek között Hubay Miklóstól is hallottam. Valamikor a hatvanas években a Japport cukrászda teraszán üldögélt, olvasgatott Horváth Imre, a költő. Egyszer futva jön valaki, s kiáltja: „Imre bácsi, Imre bácsi, ég a háza!” A valóban a közelben lakó író visszahajol az újságjába. A hírhozó értetlenül kérdezi, „Nem tetszik szaladni?” Mire a sokkal kisebb bajokra hiperérzékenyen reagáló Horváth Imre a történet szerint annyit válaszolt: „Mi vagyok én, tűzoltó?” A történet olvasata e mostani helyzetre, fontos a bizalom a hatóságokban, legyen szó tűzoltókról, városvezetőkről.)

A keletkezett kár sokaké, az építészeti érték pusztulásán túl több tucat helyi kiskereskedő, környékbeli termelő áruja, sok esetben egzisztenciája ment percek alatt veszendőbe. Tűzvédelem? Biztosítás? Semmi.

Füstölgő falak, víz, s a múlt század elején épült remíz megrongálódott falai a katasztrófa másnapján (Fotó: Farkas László)

 

Ami az esetet különlegessé teszi, az a jelenség, hogy az átlagemberek, a közösségi médiában vagy az utcán beszélgetve véleményt mondó váradiak, sőt, néhány ismertebb helyi személyiség is alig burkoltan vélekedik úgy, hogy nem egyszerű balesettel, tűzesettel van dolgunk, a lángok keletkezése (vagy idejében meg nem fékezése) mögött szándékosság feltételezhető, több mint gondatlanság. Ennek magyarázata, hogy évek óta viták folynak az épület sorsa körül, a városvezetés le akarta bontatni az ipari, közlekedési műemléket, hogy a felszabaduló helyen egy modern piaci komplexumot, bevásárlóközpontot emeljenek. A műemlékvédelem viszont ellenállt ennek a szándéknak.

Kétségbeejtő, hogy milyen mértékű ebben az országban, s ezen belül ebben a városban a közbizalom romlása,

hogy egy négy éve kétharmados többséggel megválasztott városvezetésről nagyon sokan fenntartás nélkül el tudják képzelni, hogy a belváros közelében, egy zsúfoltan beépített területen, fontos középületek és lakóházak közelében szemet hunyna, vagy tevőlegesen részese lenne egy méretes középület leégésének. Két hónappal a választás előtt vállalva minden ezzel járó kockázatot. Csak azért, hogy építkezhessen, eleget tegyen a vízióinak. Valami hasonló történik most a koronavírus járvány kapcsán is, egyszerűen elfogyott a lakosság bizalma a kormányzattal, a hatóságokkal szemben, ami táptalaja a mindenféle elméleteknek és híreszteléseknek. Ez a nagy, közös bizalomvesztés a tűzkárnál is tetemesebb.

Úgy hiszem, a politikai szembenállásnál mélyebb okai vannak e bizalomvesztésnek, de mindenképpen része, oka a párbeszéd hiánya, az a szemlélet, ami a polgárt, a városlakót nem partnernek tekinti, hanem alattvalónak, akinek a véleménye nem számít, mondván úgysem ért hozzá. Ez a lenéző magatartás egyszer bizonyosan megbosszulja magát.

A váradiság része volt annak a tudata, ismerete, hogy sokáig ebben a tágas remízben csengettek álmukban a várost 1906 óta csikorogva-csattogva bejáró villamos szerelvények. Műemléki értékén túl jelkép volt, még akkor is, ha múlt hét végéig a kofák és a vásárlók zajától volt hangos. A megrendült bizalom helyreállításának egyetlen hatásos módja, ha a polgármester belenéz a városlakók szemébe, s bejelenti: azon lesz, hogy a következő években, bárki is vezesse majd a várost, építsék újra a csarnokot.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!