Homo deus

2020. 07. 20. 19:49

„Egyetlen dolgot tudok biztosan, ha így folytatjuk a gyűlölködést, uszítást, az egymás feletti ítélkezést, sokkal rosszabb lesz nekünk, mintha mindnyájan megfertőződnénk.” Magyari Sára írása.

 

Ez az írás nem Yuval Noah Harari könyvéről szól, hanem az új emberről, aki istennek képzeli magát. Mert egocentrikus: azaz mindent önmagán keresztül értékel, nem veszi figyelembe a másik embert is; mert egyszempontú: csak egyetlen nézőpontból értékeli a világ történéseit; mert mindentudónak képzeli önmagát, pedig nincsen valós tudása (elméleti, gyakorlati) és szerteágazó tapasztalata a dolgokról.

Akkor jutott eszembe ez a kifejezés, amikor a hétvégén tele volt a média annak a temesvári férfinak a halálhírével, aki visszautasította a kórházban a koronavírus elleni kezelést, majd pár napon belül meghalt. Elrettentő példaként ontotta magából a net, hogy lám-lám, aki nem veszi be a gyógyszert, meghal. A kommenthuszárok pedig kegyeletsértésről gondolom, sosem hallottak, mert napokon keresztül fröcskölték magukból az ítélkezést: hogy felelőtlen, hogy buta, hogy hülye az ilyen ember. Ismerőseim, barátaim bejegyzéseit találtam meg ennek az esetnek a kapcsán, és most nagyon megijedtem.

Valamikor március végén már megírtam, nem a vírustól, a járványtól kell valóban félni, hanem a butaságtól, az uszítástól, a gyűlölködéstől. S most ismét azt látom, nem a járvány fog itt nagy pusztítást végezni, hanem a fröcsögő emberek. Olyan polgárháborús előérzetem van. Két tábor feszül egymásnak: a vírustagadók és a vírusrettegők. Van középen is jó sok ember, de nem nagyon tudunk mit tenni. Félelmetes, ahogyan a két csoportosulás fenyeget. Megnyilvánulásaikban teljesen egyformák: ugyanavval a vehemenciával vallják, hogy kell maszk vagy nem kell maszk; hogy nem is nő a megbetegedések száma vagy számadatokkal bizonygatják az ellenkezőjét. És teljesen egyforma a két tábor abban is, hogy ugyanazzal a diskurzmarkerekkel él: azaz nem nagyon érvel, főleg értékítéleteket fogalmaz meg, az ismerethiány messziről látszik, és hitalapú. Most nem a vallásos hitre gondolok, hanem arra, hogy elhiszi, teljes meggyőződésével vallja, hirdeti, hogy van vagy nincs, kell vagy sem stb. És mindkét tábor tudja. Ahogy ő tudja, az a jó, az igaz, a valós. Megáll az eszem! Tanult emberekről van szó sokszor és eszükbe sem jut, hogy lehet, mégsem tudják jól. Pedig nem tudjuk. Én sem tudom, mert nincs honnan: nem ez a végzettségem, nem ez a munkám, nem tanultam éveken keresztül ebben a doméniumban, nem tapasztaltam sok ezer példát – tehát nem tudom. Így minden, ami a fejemben van, teljesen szubjektív a járvánnyal kapcsolatosan: egy-egy gondolat, érzelem, vélemény, de nem reális tudás. Nem találom sehol a józan ész szavát!

Ülök a gép előtt, visszafogom magam, hogy ne kezdjek én is bele a parttalan kommentelésbe, mert nem tudom, hogyan írhatnám meg úgy, hogy ne legyek bántó, de mégis figyelemfelhívó; ne legyek kioktató, de rázzam fel az ismerőseimet; ne legyek uszító, de gyakorolhassam az értelmiségi feladatát, mely mértéktartásra ösztönöz, saját példával ösztökél. Az igazság az, hogy ha én X úr helyében lettem volna, valószínűleg magam is visszautasítom a kezelést, mert a mellékhatások számomra legalább olyan félelmetesek, mint a vírus. Aki feküdt már kórházban, biztosan ismeri a protokollokat: elmagyarázzák, mit adnak be, mi lehet a pozitív és mi a negatív hatása. És mi döntünk, kérjük-e vagy sem. Utasítottam már vissza gyógyszeres kezelést, nyilatkoznom is kellett róla, és alakult már ki kezeléstől olyan mellékhatás, mely életem végéig velem marad. A pakliban mindkét eset benne van, de én, a beteg döntök. Mert az én életem. És az én halálom.

Ha máskor nem is, de egy járvány idején azért nem árt szembesülni azzal, hogy egyszer meg fogunk halni. Az elmúlás az egyetlen biztos eseménye az életünknek. Rettegni felesleges és nagyon fárasztó is. Manapság ez a homo deus-magatartás olyan (ál)boldogsághajhászást is elhozott, mely irreálisan azt hirdeti, hogy csak a jó, és csak a szép, és ez jár neked, mert megérdemled, és csak a pozitív, meg a nevetés – és csak te, azaz csak én. Én – én – én! Egy ilyen világképbe nem férhet bele, hogy nem tudom magam megvédeni 100%-osan a járványtól (mert én meg tudom ugyan, de te, aki nem hordod a maszkot, ellenem törsz); az sem fér bele, hogy van, aki nem abban hisz, amiben én; az pedig teljesen kizárt, hogy valaki a halált rizikózza meg egy kórházban (ha hegymászó vagy, na, az más – ott még hősnek is tekintünk).

Semmit nem tudok ennek a vírusnak a működéséről. Arról meg végképp semmit, hogy miként hat a szervezetemre, lelkemre, ha elkapom – ha még el nem kaptam. Nem tudom. Egyetlen dolgot tudok biztosan, ha így folytatjuk a gyűlölködést, uszítást, az egymás feletti ítélkezést, sokkal rosszabb lesz nekünk, mintha mindnyájan megfertőződnénk. Mert az a métely, amely az önmagát istenszerűségnek képzelő agyába férkőzte be magát, előbb-utóbb mindent elpusztít: családot, barátságot, emberi kapcsolatot – az emberséget magát!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!