Békeremény napló 3.

2022. 03. 19. 21:38

Úgy tűnik, amikor baj van, naplót írok. Megosztottam a gondolataimat a járvány idején, megosztom most is, amikor a szomszédban háború van. Most sem ásom bele magam a politikába, nem közlök számokat, sem elemzéseket. A napjaimról mesélek, a történésekről, apró örömökről, amikkel igyekszem eloszlatni a félelmeimet. Remélem, rövid lesz ez a sorozat. Simon Judit békeremény naplója.

 

A Woyczeket láttam tegnap Szatmáron, Albu István rendezte. Zenés előadást állított színpadra, a színészek (akik eddig nem tudtak) megtanultak zenélni, szólt az indusztriális német rock (Péter magyarázta el, milyen zene ez). Érdekes előadás. Erről majd többet az Újváradban.

Ma megint nem fejeztem be az írásomat a lapba, mert szóval tartottak, konkrétan négy órán keresztül beszélgettem egy bukaresti kritikus barátnémmel, Ginával. A személyes dolgokon kívül sok szó esett közöttünk a háborúról. Mielőtt erről beszámolnék, tudni kell, hogy civilben középvezetőként dolgozik a főváros önkormányzatában.

Meséli, hogy egyik kolléganője unokatestvére és családja az ukrajnai Mariupolban él. A lányuk a bukaresti orvosi egyetemen tanul második éve, a fia Olaszországban dolgozik egy multinacionális cégnél. A feleség tanár, a férje a saját vállalkozásukat vezette, ameddig ki nem tört a háború. A barátném szomorú és haragszik, amikor látja, hallja, ahogy a fotelből, a bátor nethuszárok bagatelizálják a háborút, vagy természetesnek vélik. „Kérdezzék meg ezt a lányt, aki semmit sem tud a szüleiről.” Mariupolban – amelynek a színházát is bombatalálat érte – pár nappal ezelőtt, a kórházban még volt áram, feltölthették a telefonjukat azok, akik elmerészkedtek odáig. Most csak annyit tudni, hogy az orosz haderő elfoglalta a város kikötőjét, és szorosabbra fogták körülötte az ostromgyűrűt. A lány, a kolléganő semmit sem tud a családról.

Mesélt arról a nagy élményéről, hogy találkozott egy szerzetesnek állt színésszel. A férfi kómából ébredt fel, ami után eldöntötte, hogy kolostorba vonul, és a mindenhatónak szenteli az életét. Jelenleg egy kis Vâlcea megyei faluban él és szolgál. Sok híve van, színészek is látogatják, és ami az én fantáziámat is megragadta, hogy megépítette a színészek templomát. A barátném meghívott, menjek vele, látogassuk meg a szerzetest. Komolyan gondolkodom rajta, érdekes világot ismerhetnék meg.

Gina egy a kevesek közül, aki táncról, táncszínházról ír kritikát, könyve is jelent meg a témában. Mondtam neki, jöjjön, nézze meg a Nagyvárad Táncegyüttes előadásait, megéri. Rég készül Váradra előadásokat nézni. Akkor ismerkedett meg a váradi társulattal, amikor Bukarestben szerepeltek. Ez sem ma volt, amire onnan jöttem rá, hogy áradozott Dimény Leventéről, aki akkoriban a táncegyüttes művészeti vezetője volt. A barátném nem győzte magasztalni Diményt, szavaival magam is egyetértek, tényleg nagyszerű ember, és teszem hozzá, kiváló színész. Mondta, szívesen megnézné a társulat új előadásait és kérte, üdvözöljem a nevében Leventét. Holnap megírom neki.

Arról is elmélkedtünk, milyen lesz az UNITER-gála Ion Caramitru nélkül. A színész, politikus, színházigazgató alapította a színházi szövetséget, és haláláig vezette a díjkiosztó gálaműsorokat. Az is szóba került, hogy idén is vannak magyar művészek a jelöltek között, a kolozsvári magyar színház Macbett előadása is szerepel a díj várományosai között. Amúgy az UNITER-díj a legrangosabb romániai színházi szakmai elismerés.

A negyedik emeleti szomszédasszonyommal is a háborúról beszéltünk. Amikor találkoztunk, éppen csomagot vitt a gyűjtőhelyre. Játékokat, édességet, testápolószereket, női higiénés cikkeket, pelenkákat csomagolt a nagy bőröndbe. Úgy gondolta, élelmiszert, vizet mindenki visz, de ezekre is szükségük van a lányoknak, asszonyoknak és gyerekeknek. Összepakolta azt, ami neki, nőként hiányozna. Milyen rettenetes lehet egyik napról a másikra földönfutóvá lenni – mondja. Visszatértem a lakásomba, körülnéztem és azon gondolkodtam, mit vihetnék magammal, ha menekülni kellene. Elbőgtem magam. Képtelen lennék menekülni. Azt hiszem, azt tenném, amit a szüleim és a nagyszüleim: megvárnám, hogy vigyenek.

Ekkor hívott Gina, és örültem, hogy beszélgetünk.

Megmelegítettem a vacsorámat (húsgombócleves), és boldog voltam. Örültem, ennek a békés szombatnak. Örömmel ültem le írni. Furdal kicsit a lelkiismeret, hogy ma sem adtam le a kritikát, de remélem, nem lesz miatta harag. (Nem lesz. – szerk. megj.)

Most elmerülök, a fürdőkádban és a gondolataimba. Holnap elmondom, mire jutottam.

Jó éjt!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!