Csak úgy élni, jókedvűen

2020. 07. 08. 21:35

Esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatunkban az apró boldogságokról ír Antal Erika, a nevetős képekről, amelyek segítenek a túlélésben.

 

Bekapcsolom reggel a Facebookot és jönnek elő az emlékek. Az első kávémat ezek felidézésével fogyasztom. Olyan jól kezdődik a napom, hiszen nekem csak szép emlékeim vannak. Nem tudom, velem van-e valami baj, de a rossz történéseket száműzőm, száműztem valahová, az emlékek pincéjének is a legmélyébe, ezért, amikor feldob valamit a Fb, az csupa vidámság, siker, kacagás. És ez nem felületesség, nem csak a felszín, ez maga a valóság. Persze, az én életem se csupa móka és kacagás, de próbálok valahogy úgy élni, és ez az utóbbi időben, években, évtizedekben egyre jobban sikerül, hogy ne a negatívumok legyenek elől, hanem mindig az, ami erőt ad, ami feltölt, ami a legrosszabb esetben is segít túlélni. 

Például előjönnek a fotók, hogy az unokám rózsaszín műanyag hajtányt kapott, és megtanulta azt hajtani. Elég banális történet, még rózsaszín is ráadásul, meg műanyag is. De az a boldogság, ami az arcán van, az az öröm, az bearanyozta a napomat és ma is szívesen idézem fel, ahogy mutatta, hogy neeeee nagyiiii, milyen gyorsan megyek! Olyan gyorsan hajtotta magát, hogy a szandáljának a talpa is lejött és ezen akkorát kacagtunk, hogy a könnyünk is kicsordult.

Aztán egy másik emlék, ott vagyunk egy udvar közepében és füvet gereblyézünk. Ez is milyen banális, ugye? Eszembe jut, milyen jót reggeliztünk, de előtte még egy-egy kis kupica pálinkát is megittunk, aztán tanítottuk egymást, hogyan kell a gereblyét fogni, összegyűjteni a lenyírt füvet. Nevetve persze, ezt is.  

Vagy pedig egy másik: ülünk ketten a repülőn, mindjárt indulunk, ki is kell egy percen belül kapcsolni a mobiltelefonokat. Vigyorgunk, mert titokban indultunk világgá, vagyis útnak, nem szóltunk senkinek, ez az öt nap a mi kis titkunk volt, pontosabban a készülődés, mert íme, itt már világgá kiabáltuk, nem bírtuk tovább tartani magunkban. Akkor még nem tudtuk, milyen lesz, vagyis dehogynem, sejtettük, hogy szuperül fogjuk érezni magunkat Bolognában. Ilyen felkészületlenül nem mentem még sehová. Nagyon sokat dolgoztam akkoriban, több helyen próbáltam helytállni, tanultam is, vizsgákra készültem, unoka is volt már, akire néha kellett vigyázni, szóval éreztem, rám, ránk fér egy kis pihenés, eltávolodni a szokásos környezettől, csak úgy élni bele a világba. Néztem, hogy hová is lehetne néhány napra olcsón elmenni. Látom, Marosvásárhely – Bologna, 39 lej egy út. Átkiáltok a másik szobába, megyünk Bolognába? Persze, megyünk, vegyed meg a jegyet – jön a válasz, mielőtt még befejezném a mondatot.

Megveszem a jegyet és aztán kérdezem, de te, ez érdekes hely, van ott látnivaló? Persze, a bolognai egyetem, a bolognai rendszer, az egyetlen, amit tudok, amit hallottam erről. M. megnyugtat, rengeteg a látnivaló. Na jó, majd utánaolvasok én is, persze időm nincs rá, így hát hamar elérkezik az indulás pillanata. Boldogan vágunk neki, napsütés, sikeres landolás, időben érkezés, szálloda még a vártnál is okésabb, a város szintén, este már nekiindulunk felfedezni, majdnem felszállok a boldogságtól. Az épületei árkádosak, a járdák az árkádok alatt húzódnak, a 38 fokos hőség ellenére sem izzadunk, napszúrás sem fenyeget, tökéletes minden. Firenzébe is átrobogunk egy nap vonattal, aztán valaki ránk köszön magyarul, mondja, hogy Modenába megy. Holnap mi is oda megyünk – határozzuk el csak úgy. Aztán Pádova is a közelben van, nem hagyjuk ki, akkor látom, ha tovább megyünk a vonattal, Pármába is eljutunk rövid idő alatt. Pádovából Pármába megyünk, kombináljuk a vonatjegyeket, ismerkedünk a rendszerrel. Ketten vagyunk, ide-oda jövünk-megyünk, ami éppen eszünkbe jut, azt csináljuk, sörözünk, pizzát eszünk, vagy raviolit, kipróbáljuk az olasz életérzést. Nézzük az elegáns nyugdíjas úriembereket és úrinőket, ülnek az árnyékos teraszon, beszélgetnek, nevetgélnek, mondom, ez igen, lennék itt szívesen nyugdíjas. 

Aztán másik fotót dob elém a Fb, szintén július van, újságíró kollégákkal ülünk haton egy autóban, megyünk Almás várához, egymás ölében préselődünk, a jókedvet már nem is lehetne tovább fokozni, pedig dehogyis nem. A. hülyül, mi már szinte sírunk a nevetéstől, virágot szedünk, vagy gyógynövényt, nem is tudom már, olyan mintha keresgélnénk valamit a fűben, de lehet, csak a hasunkat fogjuk és görnyedezünk a röhögéstől. Akkor még nem sejtjük, hogy egyikünk, az egyik nevetős lány, hamarosan elhagy minket ebből az árnyékvilágból. 

Igen, a bánat, a szomorúság, a veszteség is ott van a nevetésben, a boldogságban. De ezek a nevetős képek segítenek a túlélésben, az elviselésében az elviselhetetlennek.

 

(Címlapképünkön bolognai városrészlet)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!