Egy éjszaka Predeálon

2020. 11. 18. 21:23

A hazai turizmus járvány miatti teljes leállásának napjaiban Antal Erika egy élménydús utazás emlékét elevenítette fel.

 

Erőteljesen dörömböltek az ajtón, majd azt üvöltötték, nyisd ki, gyerek ki, lássuk, most is olyan nagy a szád?! Mit képzelsz te magadról, nem mersz kijönni, mi?!

Gyorsan ránéztem a telefonomra, háromnegyed 12 volt. A gyerekek már aludtak. A dörömbölés nem akart abbamaradni, ahogy a kiabálás sem. Rettenetesen féltem, de valami bentről azt parancsolta, hogy keljek fel az ágyból, nyissam ki az ajtót és lépjek ki. Lesz ami lesz, ezt nem tűröm – mondtam, és a lányom legnagyobb döbbenetére kiléptem az ajtón.

Néhány lépésnyire tőlem egy rövidnadrágos alakot pillantottam meg, alig volt magasabb mint én. Mezítláb állt a folyósón, szőrös mellkasára esett a tekintetem és izmos karjaira. Nem az edzőtermekben izmosodott meg, állapítottam meg magamban, ugyanakkor vigyorogtam is ott legbelül, hogy na ne, mit akar ez a mitugrász. De közben nagyon féltem. A hangom azonban határozott volt, ahogy a fellépésem is. Pizsamában álltam előtte és megkérdeztem, mi a baj, történt valami, segíthetek?

Azt mondja, ő szeretne bulizni, merthogy két hétig dolgozott és akkor most mi legyen, nem bulizhat?

Merthogy egy jó félórával korábban a lányom kiment és ráförmedt, hogy vigye be azonnal az ajtónk elé kitett zenedobozát és csendesedjen el, mert 11 óra is elmúlt és szeretnénk pihenni.

Szóval ő dolgozott két héten keresztül és akkor most nem bulizhat?! – tette fel a kérdést őszinte felháborodással, én meg őszintén válaszoltam, hogy nem, főleg, hogy két kisgyerek alszik és aludni szeretnénk mi is.

A te lányod? Kérdezte vigyorogva a szőrös mellű kisember, majd nem is várt a válaszra, kissé meghajolva bólintott és az arcvonásaival is kifejezve az elismerését annyit mondott: kemény. Azzal bevonult a szomszédos szobába, én meg vissza a mi szobánkba, bezártam az ajtót és visszafeküdtem az ágyba.

Kint rákezdett két kutya üvölteni, aztán sorra valamennyiünk valamennyi telefonján megérkezett a riasztás, hogy medve jár az utcában.

Mi következhet még ezek után – gondoltuk külön-külön, de nem osztottuk meg egymással gondolatainkat, mert azok sötétebbek voltak a legsötétebb viharfelhőnél is.

 

Fárasztó út állt mögöttünk, több száz kilométer két kisgyerekkel, akik rosszul vannak az autóban, indulás előtt gyógyszert kell nekik adni, útközben mégis meg kell állni, friss levegőt venni, pisilni, szünetet tartani. A forgalom idegölő, mindenki siet, senkinek nincs türelme, az udvariasság szinte ismeretlen fogalom a romániai autóvezetők előtt.

Azt mondtuk, nem rohanunk, rászánunk két félnapot az útra, megszállunk valahol a hegyek között, ahol amúgy se sokszor fordultunk meg mostanában, legalább a szálloda ablakából megcsodáljuk a tájat.

 

Másnap reggel hét óra előtt már elhagytuk az épületet, erős szívdobogással közelítettük meg az autónkat, vajon nem tett kárt benne a bulizni vágyó? Aki hajnali ötig végigbulizta az éjszakát mégis, úgy, hogy közben sem a panzió tulajdonosa, se a többi vendég nem szólt rá.

Az autó ép volt, elindultunk, csak a harmadik településen álltunk meg kávézni és kifújni magunkat és elmondani azt a sok szörnyűséget, ami az éjszaka folyamán megfordult a fejünkben. Megfogadtuk, többet azon a helyen nem szállunk meg, de még a vendégházakat, panziókat is messzire kerülni fogjuk. Pedig a hazai turizmust, a helyi kisvállalkozókat szerettük volna támogatni.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!