Váradtól Váradig a szatíra útján 14.

2020. 11. 22. 21:12

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának tizennegyedik része.

 

Robogány, a világom közepe

Senki, még a legtudósabb asztronómusok sem tudják, hogy a világmindenség és a naprendszerünk metszővonala 37 kilométerre dél-keleti irányban Nagyváradtól, egy Bihar megyei falun, Robogányon halad keresztül. Engem ez nem lep meg, mert ezeket a rendkívüli csillagászati koordinátákat én határoztam meg. Nálunkfelé természetes, hogy a világmindenség tengelye ott van, ahol gondoljuk, hogy lennie kell. A 15. században Georg von Peuerbach, az osztrák  császári udvar asztronómusa, a nagyváradi püspökség égisze alatt kiadta a Tabulae Varadiensis című munkát, amely a váradi várba helyezi a 0 fokú meridiánt. Ez a teória mintegy két századon át tartotta magát, amikor bizonyára valamilyen tévedés vagy félreértés folytán áthelyezték a szürke, Temze-parti Greenwich nevű városkába, amely akkoriban teljesen ismeretlen volt a bihari falvakban. Az asztronómiai paraméterek meghatározása helyi kiváltság maradt, és én eldöntöttem, hogy a 0 fokú meridián Robogány falu központján keresztül halad, éppen ott, ahol a Pomázra vezető mellékút leválik a Belényesbe vezető főútról.

Elmagyarázom, miért is helyeztem a világ közepét a Pannon síkság szomszédságában elhelyezkedő szerény, poros kis településre, ahol gyermekkorom számtalan boldog napját töltöttem.

A román államhatalom 1948-ban eldöntötte, hogy a nagy testvér, a Szovjetunió mintájára, a Kárpátok tövében is felépíti a szocializmust, ami nem mutatkozott könnyű feladatnak a multikulturalitás iránti szkepticizmus, intézményes nemtörődömség hazájában. A hatóságok kemény akadályokba ütköztek, amikor a gazdasági szempontból haszontalan, csupán az ideológiára támaszkodó új szabályozásokat akartak ráerőszakolni a falusiakra. Az agitprop, a pártnevelés ellenére, a román parasztoknak eszük ágában sem volt hivatalos áron eladni a termésüket, inkább kivitték a piacra, és magasabb áron adtak túl rajta.  

A hatalom hamarosan rájött, hogy a neveléssel és meggyőzéssel semmire sem megy. A parasztok átejtették a hivatalnokokat, a termést eladták feketén, amivel akadályozták a szocialista tervgazdálkodást. Közismert, hogy a diktatúrák fantáziája korlátlan, amikor a szabadságnak kell gátakat szabni.

Az állami és pártvezetés új módszert talált ki: a betakarítás időszakában városi tisztviselőket és értelmiségieket küldött a falvakba, hogy ellenőrizzék az engedetlen parasztságot.

Így került néhány hétre apám, Bíró László, nagyváradi patikus Robogányba, hogy ellenőrizze a betakarítást. A többségében románok és pár cigány család lakta községhez néhány szomszédos falu is tartozott.

A művészi szintre fejlesztett korrupció országában, az ellenőrök sem nagyon álltak ellen megvesztegetésnek. Apámat bekvártélyozták egy községi alkalmazotthoz, aki csak házi használatra művelte a kis kertjét, nem eladásra szánta a termést. Ezzel a község vezetői próbálták megakadályozni az ellenőrök és falusiak közötti barátkozást. Mateaş Vasile a doktornő kocsisa volt és a lovacska gondozója. Abból ítélve, hogy milyen szeretettel és tisztelettel fogadták a faluban, az apám nem lehetett túl szigorú ellenőr. Én akkor még nem éltem, sosem kérdeztem erről az időszakról. Azt viszont tudom, hogy az évenkénti látogatások nyomán életre szóló barátság alakult ki az én családom és a Mateaș család között. Segítették egymást, mintha egy famíliához tartoztak volna. Amikor a városban kellet valami ügyet intézni, behívatták valamilyen hivatalos helyre, vagy orvosra volt szükségük, először apámhoz jöttek, aki ismeretségiköre révén segített nekik. Az én szüleimnek biztos pihenőhelyük volt a faluban, ahol mindennel ellátták őket. Néha élelmiszercsomagot is kaptunk tőlük. (Akkor még nem biónak hívták, de a saját kertjükben termesztették a zöldséget, ők nevelték a majorságot.)

Visszatekintve megállapítható, hogy akkoriban sokkal szélesebb árok terjedt a város és falu közötti társadalmi és kulturális helyzete között. Számos falusi csak elemit végzett, sokan még azt sem. Csak a második világháború után vezették be a kötelező oktatást a falvakban, lassan számolták fel az analfabetizmust. Ellenben ottléteim során sok tehetséges és intelligens falusi ember ismertem meg. Vasile például könyvbe illő, gazdag nyelvezettel megírt, gyönyörű képekkel teli verseit szavalta esténként.

Én 1956 végén születtem, amikor anyám, talán egy hónap szülési szabadság után, vissza kellett térjen a munkahelyére, az 1. számú kórház laborjába. Firoanda, Vasile felesége, otthagyott csapot-papot, és eljött rám vigyázni. Amikor hazament a gazdaságába, a férjéhez és a 17 éves Mitrunak becézett Dumitru fiához, elhozta hozzánk a 16 éves Mărioarát, aki a második dajkám lett. (A dajkákról itt olvashatsz.)

 

A fenevad és a szenteltvíz

A Mateaș és az én családom közötti szoros barátság okán töltöttem gyermekkorom nyarait Robogányban. Az elsőre persze nem emlékszem, 1957-ben még egy éves sem voltam, de mesélték, hogy eleinte anyámmal voltam, majd otthagyott náluk. Mitru ölben vitt magával, amikor a Lentat, a szinte családtagnak tekintet tehenet ment legeltetni. Pár évvel később kimúlt szegény pára, mint az erőszakos szövetkezetesítés, ismertebb nevén „kollektivizálás”, a parasztságot és egyben az ország gazdaságát rombadöntő szörnyűség egyik névtelen áldozata.

A Robogányban töltött nyarak a gyerekkorom részeivé váltak. A többi gyerekhez hasonlóan mezítláb caplattam a sárban és időnként a tyúkszarban. Megtanultam az ottani tájszólással beszélni, sőt még ma is tudok, és szívesen bizonyítom e képességemet, ha érdeklődő hallgatóságra lelek. A falusi lét azonban nem mindig volt teljesen idilli, számos gond és veszély is leselkedett rám. Az egyik veszélyt a házőrző juhászkutya jelentette, akinek kiszámíthatatlansága majdnem az életembe került. Ciuca-t, így hívták őkelmét, ellentétben az akkor még nem létező, de ma már nagyon is figyelemre méltó állatvédelmi előírásokkal, egy gyümölcsfához kötötték. A lánc behatárolta a mozgásterét, de látható, főleg hallható volt a ház mögül és kert felől. Vadul ugatott az ismeretlenekre, senki nem kockáztatta meg, hogy a közelébe kerüljön. Egy napon Firoanda kitolt a kocsival a gyümölcsösbe, és otthagyott aludni, elég messze a kutyától, de biztonságban, hiszen tudta, bármi történik, a hűséges eb jelzi. Nyugodtan végezte a házban a teendőit, majd egy idő után kijött megnézni, hogy vagyok. És akkor majdnem elájult. Ciuca lánca ernyedten lógott a fa mellett, a kutya meg sehol. Rettegve rohant a kocsimhoz, nehogy valami szörnyűség történt volna, de amint odaért, földbe gyökerezett a lába: Ciuca a hátsó lábaira támaszkodva majdnem teljes testével fölöttem, fejcsóválva nézegetett.

A környéken szenzációszámba ment csodás szabadulásom a fenevad karmaiból, és nem csak a Mateaş család, de sokan mások is meg voltak győződve arról, hogy égi erők vigyáznak rám. (Mennyire szeretném, hogy igaz legyen, és mindmáig kitartson!). Akkoriban a falusiak egyaránt voltak vallásokat és babonásak. Mélységesen tisztelték és tartották a görögkeleti egyházi ünnepeket, fütyültek a hatalom diktálta vallásellenes politikára. Ioan Şandra sokkal műveltebb volt, mint egy átlagos falusi pópa. Büntetésből került a községbe, miután 1952-55 között egy büntetőtáborban sínylődött. Emlékszem a meleg, barátságos hangjára, ahogy közeledett hozzám, és beszélgetni próbált velem, a zsidó kisfiúval, de sajnos túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem fennkölt gondolatait.

Nagyobbacska lehettem, amikor történt, hogy Firoanda és Vasile elmentek otthonról, engem pedig bezártak a házba. Megszomjaztam, és megittam a csésze vizet, amit a kredencen találtam. Fogalmam nem volt róla, hogy az szenteltvíz, amivel a házat kellett volna húsvét előtt megszentelni. Lényegében szentségtörést követtem el, de senki nem vette tőlem rossznéven. Éppen ellenkezőleg. Furcsa cselekedetem nyomán úgy kezdtek imádni, mint egy szentet, amit nem értettem, de idővel megszoktam.

A fényképem hosszú évekig ott volt a falon az ikonok mellett, hagyományos szőttessel körülvéve, mint a szentképek.

Nem tudom miért, hiszen semmi közös volt bennünk Jézussal, hacsak az nem, hogy mindkettőnk anyja levantei származású. Elképzelhető, hogy Vasile háborús tapasztalásaiban kell keresni az okot. A fia mesélte, hogy a második világháborúban Odesszába vezényelték a hadtestét, ahol tanúja lehetett a zsidó lakosságot ért bántalmazásoknak. Az érzékeny és szentimentális férfi együttérezhetett a zsidókkal, ezért is nyertük el a rokonszenvét. Mindenesetre a Mateaş házaspár szeretett, vigyáztak rám, és sokkal engedékenyebbek voltak velem, mint Mitruval, a saját gyermekükkel. Firoanda születésemtől fogva ismert, úgy tekintett rám, mint sajátjára, anyám vakon bízott benne. Később, amikor attól lehetett tartani, hogy a szüleimet szocialistaellenes viselkedésük miatt letartóztatják, megbeszélték Firoandaval, hogy én náluk maradok, nem pedig a váradi távoli rokonoknál, közeli rokonaink ugyanis nem voltak.

 

Kecskék a Măgurán

Festői tájak, hangok, illatok színes kaleidoszkópjaként jelennek meg előttem a Robogányban töltött nyarak. A ház mögötti zöldséges kert, ahonnan finomságok érkeztek, a méhkas, amihez fájdalmas emlék is fűz, a gyümölcsös, a kukoricás a telek végén élénken élnek az emlékezetemben. Máig hallom a kút láncának a zörgését, a vízbe merülő veder csobbanását, mintha egy természetről zengő verssor csengene a fülembe.

Elbűvölt a falánk, még nálam is koszosabb disznó, aki úgy zabálta az ételmaradékból, kukoricalisztből, krumpliból és tökből kevert moslékot, hogy én is kedvet kaptam hozzá. A pásztorlány minden reggel begyűjtötte a faluból a kecskéket és a juhokat, végigterelte őket a nagyúton egészen a község végéig, ahol egy domb kezdődött. Naphosszat látni lehetett, ahogy bandukolnak felfelé a zöldbe borult Magura dombjain. A nyáj mindig ugyanazt az útvonalat követte, elég volt megnézni, hogy hol vannak, és nagyjából tudni lehetett, hány óra van. Este, amikor visszatértek a faluba, csodálatos módon, mindegyik állat tudta, mikor kell kiválnia a nyájból, és melyik udvarba kell bemenni. Amint meghallottam a vidáman csengő kolompokat, kimentem a kapuhoz és kenyérrel vártam a hazatérő kecskéinket. Szerettem érezni a tenyeremben a meleg orrukat és puha, nedves nyelvüket. Firoanda megfejte a kecskéket, minden este kaptam egy csésze friss tejből készült kakaót, amibe kenyeret mártogattam.

Kenyeret egyszer egy héten sütöttek, begyújtották a hatalmas kemencét, és hogy spóroljanak a tűzifával, a szomszédok is elhozták a kelt tésztát. A frissen sült kenyér őrületes illata betöltötte az egész házat. Hatalmasra nőtt, egy szelet akkora volt, mint egy felnőtt ember két egymás mellé tett, nyitott tenyere, én mindig kaptam egy kis cipót, amit kimondottan nekem sütöttek.

Imádtam a nyárvégi, koraőszi tevékenységet. A szilvalekvárt az udvaron főzték nyílt láng fölött, hatalmas füstös üstben, onnan tették az üvegekbe a finom, vastag pépet.

A disznóvágás bizarr rituáléja kellemetlen égett szaggal járt, és mindig rengeteg szilvapálinkával végződött. Megtudtam, hogy kell agyagból és szalmából vályogtéglát vetni, érdekesnek bizonyult a kender feldolgozása, ahogy egy hét alatt szálak lettek a szárakból. A szálakat az asszonyok megfonták, a fonalból vásznat szőttek, többek között ágyneműnek valót, de törlőket is készítettek. A varrottasok mintája azon a tájékon geometrikus voltak, fekete és piros cérnával kivarrva. A párnahajak voltak a legfontosabbak, mert minél több párnája volt egy családnak, annál nagyobb tiszteletnek örvendett. Előfordult, hogy tucatnyi párnát zsúfoltak egyetlen ágyra. Felejthetetlen emlék még a plafonról lelógó ragacsos papír, ami légyfogóként szolgált, rövid idő alatt számtalan rovartetem borította.

A majorság itatójaként egy az oldalán golyóütötte német sisak szolgált. A tyúkok között volt néhány, amelyeknek a kopasz nyaka részeg öregemberre emlékeztettek. Egészséges jószágok voltak, csak éppen ilyen furcsa fajtából. A többi hagyományos, tetőtől talpig tollas volt, de nagyon szemtelen. Egyszer az egyik kilopta a kezemből a kalácsot, amit nagyon rossznéven vettem, és attól kezdve ellenszenvvel tekintek ezekre a madarakra.

Előfordult, hogy egy csirke kiszédelgett a főútra és elütötte az autó. Ilyenkor a sofőr kiszállt a járműből és elkezdődött a rituális alku a gazdával. A kárvallott kapott némi pénzmagot, a sofőr vitte haza a trófeát. Mindenki jól járt: a gazda hozzájutott kevés plusz jövedelemhez, a sofőrnek megvolt a vasárnapi ebédre való, a falunak pedig napokig volt beszédtémája. Na, jó, a csirke nem volt annyira szerencsés.

 

Az újság hasznosítása

Ritkán alkalmam adódott telefonon beszélni a szüleimmel, ami nem nevezhető egyszerű műveletnek. Az egyetlen telefonkészülék a néptanács épületében kapott helyet. Az egykori nagyobb parasztházba költözött be az összes hivatal. A postának használt szobában egy fülhallgatós asszony ült a nagy lukakkal teli tábla előtt. Ezekbe a lukakba dugdosta a különböző elektromos kábeleket és erősen tekert egy apró kart. Ahhoz, hogy a 37 kilométerre levő Nagyváradra telefonálhassak, először Belényest, román elnevezése szerint Beiust kellett kapcsolni, onnan hívták a megyeszékhelyet. Ez a művelet körülbelül így hangzott tájszólásban: „Halló, Binsu! Ott Bins van? Itt Rabagani! Ezeket a mondatokat a végtelenségik ismételgette. Mikor végre bejött Bins a vonalba, az ottani telefonoson volt a sor, hogy hívja Váradot, ami, gondolom úgy zajlott, hogy: „Halló, itt Binsu! Ott Oradea (Nagyvárad román elnevezése) és így a végtelenségig. Miután összejött a kapcsolat Nagyváraddal, az ottani kisasszonynak már csak a számunkat kellett tárcsázni (ma is emlékszem a szimmetrikus számunkra: 3113), és ha semmi nem jött közbe, néhány óra várakozás után már beszélhettem is valamelyik szülőmmel. „Hálló, hogy vagy? Jól vagy? Szót fogadsz? Megettél mindent?” Anyám főként azért aggódott, hogy eleget egyek. Engem ugyan nem érdekelt az evés, de Firoanda egyszerű és finom főztjének még én sem tudtam ellenállni.

Az esték romantikáját még az sem tudta elrontani, hogy néha kénytelen voltam kimenni az udvar végére, a budira.

Abban az időben falun a vécépapír elérhetetlen luxusnak számított. Ellenben mindenhova járt a „Scînteia” országos napilap, mert kötelező volt előfizetni rá. S ha már járt, használták is: kockára vágva felszúrták a rozsdás szegre.

Nem volt túl higiénikus, de mindenki egyetértett, hogy ez a pártlap legcélszerűbb felhasználása. Bejelentetlenül jöttek látogatóba a szomszédok, a rokonok, benéztek az ismerősök, akik éppen arra jártak. Mindig akadt valami megbeszélnivaló, új pletyka. A beszélgetéseknek köszönhetem, hogy valamelyest megismertem a falusi emberek gondolkodását, szellemi életét.

Áram nem volt a községben, petróleumlámpával világítottak. A melegséget sugárzó, gyenge, pislákoló fény remegő árnyakat vetített a falra.

 

A falu népe

Idővel összebarátkoztam a szomszéd gyerekekkel. Már nem emlékszem a velem egyidős Mitrura, aki miután rozsdás szegbe lépett, meghalt vérmérgezésben, de mesélték, hogy ő volt az első játszótársam. A nővére Viorica, és a többi gyerek, Lenuța, Viorel, Mărioara dadám fia, Dorina és a doktornő örökösen mérges lánya sok éven át maradtak a játszótársaim. Együtt másztunk a Măgurára, fürödtünk a Holod patakban, naphosszat bújócskáztunk a kukoricásban, vagy ahogyan ők nevezték, a máléban.

Az előítéletek, a meggondolatlan szavak a gyerekekre is hatnak. Nem tudom az okát, de Florița Huțuluit a szemben lakó szomszédlányt, Cigányfajtának kezdtem szólítani. Rajta maradt a gúnynév, mindenki így hívta a faluban. Szerencsére neki viccesnek tűnt, és nem haragudott érte.

A görög orvosnőt, Alexandra Hristidit vélhetően a polgárháború űzte el hazájából. Görögországban leverték a kommunista lázadást, sokan elmenekültek és a Szovjetunió befolyása alatt levő országokba kerestek maguknak új otthont. A doktornő is így kerülhetett Robogányba, ha nem jön, valószínűleg orvos nélkül maradt volna a térség lakossága. Ő felelt a község és három falu, Brătesti, Veresfalva és Fehérlak egészségügyéért. Szénfekete hajú, kicsit mogorva kislányát befogadtuk a csapatunkba. A házigazdám, Vasile homokfutóval fuvarozta a doktornőt, amit a Mircea nevű ló húzott vidáman. Amikor megengedték, hogy elkísérjem őket az orvosi körútra, boldogan ültem a bakon és néztem Mircea paci egyhangú trappját. Útjaink során megismertem a közeli falvak lakóinak gondjait, bajait. Néha előfordult, hogy egy biplán repülő kis csomagot ejtőernyőzött az orvosi szoba mögötti rétre, mi gyerekek pedig boldogan rohantunk, hogy bevigyük doktornőnek. Akkoriban így érkezett a gyógyszer az eldugott településekre.

Este, szokás szerint, az emberek kiültek a ház elé, a padra és figyelték, mi történik a nagyutcában. Igazából minden épület ezt szegélyezte. Ennek a hagyománynak megkérdőjelezhetetlen a társadalmi és kommunikációs jelentősége volt abban az időszakban, amikor nemhogy televízió vagy rádió, de még villanyvilágítás sem volt a községben. A szomszédban lakott a nagyon öreg Tiogu bácsi, aki naphosszat a padon ült, alig látott, de sokat beszélt. Kihasználtam a közlékenységét, és a régmúlt időkről faggattam. Az első világháborúban az osztrák-magyar hadseregben szolgált, közlegény volt, mint a kisebbségi nemzetek fiai közül a legtöbben.

 

Iskola és egyéb kalandok

Apám 1964 nyarán mellhártyagyulladást kapott. A család attól tartott, hogy én is elkaphatom, ezért úgy döntöttek, hogy a szünidő végén ne menjek haza, hanem Robogányba járjak iskolába, ameddig apám meggyógyul. Az iskolának mindössze két osztályterme volt. Az egyikben az első és harmadik osztályosokat, a másikban a másodikosokat és a negyedikeseket oktatta egy-egy tanítónő. Én másodikos voltam. A mi tanítónőnk hol velünk, másodikosokkal, hol a negyedikesekkel foglalkozott. Hamar megszoktam ezt a furcsa oktatási formát, és szívesen figyeltem, amit a nagyobbak tanultak. Egzotikus figura lehettem a falusi iskolában, ahol a gyerekeknek soha nem volt városi osztálytársuk, lehet, addig nem is találkoztak városi emberrel. Azért is kilógtam a sorból, mert a váradi, furcsa elsős egyenruhámat viseltem, ami lányruhához hasonlított, a robogányi fiúk viszont nadrágot hordtak. Nevetségesnek éreztem magam, úgyhogy eldöntöttem, nem viselek egyenruhát és „civilben” járok iskolába. Ez persze tilos volt, de nekem nagylelkűen megengedték. Csak egyetlen osztálytársam nevére emlékszem, akivel néha együtt írtuk a leckénket. Cocoșnak (Kakas) hívták. Sose felejtem el, hogy egyik napon a tanítónő a falon lógó térképre mutatott és megkérdezte, milyen alakja van hazánknak, Románia Szocialista Köztársaságnak. Biztos azt a választ várta, hogy kerek. Egyetlen lévén az osztályban, akiről úgy tűnt, hogy tudja a választ, rám mutatott. Mindenki röhögött, miután büszkén kivágtam: szeretett hazánknak hal alakja van. Nota bene, nem jártam messze az igazságtól.

Robogányi tartózkodásomat két komolyabb esemény zavarta meg. Vasile megbetegedett vérhasban. Kegyetlenül szenvedett, mindenki az ápolásával volt elfoglalva, velem senki sem törődött. Először kerültem ilyen helyzetbe, úgy érzetem, eljött a világvége. Egy szót sem szóltam, feszálltam a buszra és egyedül hazamentem Váradra. Nem tudom, hogy sikerült ez nekem hatévesen, de mindig találtam kifogásokat, ha rossz fát tettem a tűzre. Anyám visszavitt, a szökésemnek nem lettek következményei.

Mitru biciklivel kellett menjen a malomba, hogy elhozzon egy zsák lisztet. Addig könyörögtem, hogy vigyen magával, ameddig beleegyezett. Felültem a kormányra, ahogy összes többi falusi gyerek utazott a biciklin, és elindultunk. Pár métert tekerhettünk, amikor a lábam becsúszott az első kerék küllői közé és csúnyán lehorzsolódott a bőr. Ömlött a vér a lábamból, torkom szakadtából üvöltöttem. A fél falu összeszaladt a balesett helyszínén, mindenki őszinte szeretettel próbált segíteni. Szerencsére a sérülésem sokkal kisebb volt a kollektív ijedségnél. Életre szóló tanulság volt a baleset. Hatvan év telt el, és a bokámon még mindig látszik a heg, egy gyerekkori nyár emléke.

A 79 éves Mitruval és a feleségével, Ibivel, nemrég Kolozsváron találkoztam. Első dolga volt megnézni a heget. Számos fentebb mesélt emléket elevenítettünk fel, segített helyre tenni a részleteket.

Szerettem Robogányt, a kedves, jóindulatú népével, és azt hittem, az a hely sohasem változik. Amikor 1964-ben a szüleim beadták a papírokat, hogy Ausztráliába emigráljanak, Robogányban akartam elbújni – minden jó búvóhelyet ismertem, hogy a szüleim nélkülem menjenek, és én a faluban maradhassak.

Vasile și Firoanda rég nem élnek már, a régi házat lebontották, az újban ismeretlenek laknak. Mitru eladta, Kolozsvárra költözött, megnősült, van egy lánya. A városi korházban dolgozott fűtőként, már nyugdíjas.

Többször jártam a kedves faluban, de minden alkalommal kevesebb ismerőst, régi helyet találtam. Az idősebbek meghaltak, a fiatalok elköltöztek, szétszóródtak a világban. Megmaradt viszont a falu közepén, az útkereszteződésben a világ közepét jelző kő, amit én helyeztem oda, és legalábbis az én elképzelésemben továbbra is e körül forog a világmindenség. Aki nem hiszi, menjen, és nézze meg maga.

 

Németből fordította: Hava Oren. Magyar változat: Simon Judit

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!