El legado de Fidel?

2018. 04. 16. 08:47

Ezen a héten Havannában Miguel Diaz-Canel személyében új kubai államfőt választ a Nemzettanács, a Castro fivérek hat évtizedes hatalma után. Ady András elemzése a szigetország, ezen belül az új államfő mozgásteréről, esélyeiről.

A leendő államfő a jövőbe mutat az apró lépésekkel visszavonuló Raul Castronak

 

A politikai pszichológia mondhatni echte amerikai találmány, vagy annyit használják, hogy annak is nevezhető, mindenesetre, ami a kubai helyzetet en detail és en bloc illeti, előszeretettel használják. A Castro testvérek pszichés, illetve politikai habitusának a különbözőségét, és az Amerika-ellenességben is különböző elfogultsággal való megnyilvánulásukat fel lehetett használni elemzésekhez, fel is használták, annak ellenére, hogy a freudi mélylélektani vonal használhatósága már az elején kérdőjeles: a fivérek családi, szociális startidőszaka ugyanarra predesztinál. Ha az amerikai elemzőket nézzük, most gondban lehetnek ebből a szempontból is: Miguel Diaz-Canelnek, a következő elnöknek semmi köze nincs a Castrokhoz, mi több, nem is tartozik ahhoz a forradalmi gárdához, amelynek tagjai 1959 óta társ-egyeduralkodói voltak a Pártnak és az országnak.

Mielőtt ez pánikgyanús lenne, meg kell azt is említeni, hogy

Miguel valószínűleg nem lesz egy populáris figura a megkövesedett pártrégiókban, de nem is lehet nyíltan ellene fordulni, hiszen hűséges pártkatona.

Legjobb harminc évét töltötte el azzal, hogy fokról fokra lép feljebb a Kommunista Pártban, megyei politikai posztokon, majd az oktatásügyi miniszterségen át jutott el az Államtanács alelnökségéig. Innen tovább valójában Raúl Castro szándéka érvényesül, akiről 2017 decemberétől konkrétan tudható: amikor a Nemzetgyűlés áprilisban összeül (április 19.) egy új, 5 éves futamidejű elnököt választani, akkor ő lemond. Mikor bátyját váltotta 2008-ban, nem csak gazdasági reformokat ígért, de azt is, hogy két terminus után félreáll. Csak zárójelben: nem áll félre a párt első titkárságától, ami azt jelenti, bár az ifi generációt képviseli az új elnök, az igazi hatalom marad Castro-kézen. Igaz, a 86 éves Raúl nem hozza annak az ígéretét, hogy sokáig gyakorolja a hatalmat. Nem teljesen igaz, hogy Kubáról és kommunista-relikvia párthatalomról lévén szó, nyugodtan működhettek a negativista reflexek: úgysem volt kandidátus, könnyű így betámogatni a kedvenc jelöltet! Voltak „független” esélyesek, elsősorban a régi gerilla-társak Jose Ramon Machado Ventura másod-párttitkár, vagy Ramiro Valdes, aki az Államtanács és a Minisztertanács alelnökeként fungál, vagy Alejandro, Raúl fia, aki azon csúszott el, hogy nem érte el a hatszáz fős Nemzetgyűlésbe való jelölést sem. A Nemzetgyűlés megfrissül, hogy majd ez a testület „jelölhesse” az elnököt. A parlamenti választásokon, amelyre március 11-én került sor, beszavaztak 605 jelöltet az alkotmányos és törvénykező Nemzetgyűlésbe, folyamat letudva, tiszta sor.

A másik nagy esélyes és sokáig emlegetett Mariela Castro, Raúl lánya volt, egy igazán ígéretes jelenség: a Szexuális Nevelés Országos Központjának a vezetője, a homoszexuálisok jogainak (nem-megváltoztatási műtéthez való jog, meleg párok törvényes házasságkötése stb.) hatékony harcosa. De ő végül visszalépett a versenyből. Tehát úgy néz ki, hogy

adott egy lehetőség Kubának, nyitási esély, esély arra, hogy folytassa azt a politikailag megengedőbb, gazdaságilag felengedőbb vonalat, amellyel Raúl is próbálkozott az utóbbi években,

s amelyet mintha minimális, de kellő éleslátással fedezett volna fel Barack Obama is. Innen második ciklusa utolsó évének külpolitikai koronája: a közeledés Kuba felé. Amit persze azonnal megakasztott Donald Trump, elég, ha a havannai amerikai konzulátus diplomatáinak sonic attack miatti megbetegedés-cirkuszát nézzük. A fáradékony, fejfájós, kognitív problémákkal küzdő amerikai követségi dolgozók miatt Washington kiutasított 15 kubai diplomatát, s mivel minden persona non grata ügyet illik keményebb, vagy hatékonyabb lépésekkel követni, a patthelyzet megoldása felé irányítani... az esetek kivizsgálása nem vezetett eredményre, az amerikai duzzogás maradt, a két ország javuló viszonyai megrekedtek. Ennek ellenére Miguel Diaz-Canel miatt tényleg adott egy új, vagy inkább újabb kezdeti lehetőség, s nem kell leragadni a kubai-amerikai viszony kontemplálásánál, Havanna nyithat és nyitnia is kell, mert gond van elég. Most már nem elegendő, ha arcát adja a kormány magas rangú vendégeinek fogadásához, vagy külföldi utazásaihoz, most például a kubai kettős pénzrendszer egyesítésével kell foglalkozzon, az energetikai szektor modernizálásával, és igen, foglalkoznia kell Amerikával. Egyelőre nem kirohannia ellene, mert a túloldalon nem egy civilizált ember áll, hanem egy bosszúálló lény, s már a kezdetet nem kellene elrontani. Foglalkozni kell ugyanakkor az eddigi legnagyobb szponzorával, Venezuelával, amelynek lehetséges, hogy nem lesz eléggé vörös az új elnök, de amelyet saját belső problémái miatt már nem lehet, nem is szabad számításba venni: segítő ereje nincs már, rezsim-legitimitása nulla, de visszarántani még tud: gazdasági, külkapcsolati, politikai holtsúlyával, Kuba-asszociáltságával. Miguel Diaznak figyelnie kell arra, ami két Castrot meghatározott, a másodikat leginkább, s aminek egyértelműen bénító ereje van a döntő és végrehajtó hatalomra: érzik a változás sürgető erejét, de félnek tőle.

Miguel Diaz-Camel a venezuelai elnök, Nicolas Maduro társaságában Havannában. Bajban az eddigi szponzor

 

Ettől a féktől való megszabadulás cseppet sem könnyű, magányosan elszigeteltté tehet, nem is segíti jobbára senki, valójában az is kétes, hogy mennyire akar változni a nép, mennyire a város és a falu, s akkor elérkeztünk ahhoz a falhoz, amit Obama le akart bontani, de Trump újrafalaz. Elérkeztünk minden politikai változáslehetőség gyúanyagához, a turizmus, a kisemberek sikeréhez. Miguellel fejtől kezd lecserélődni a generatión histórica (az 1959-es harc ismerői, megélői), de az ifik fent is, lent is kemény kérdések elé néznek: bár Raúl lazított a magánbizniszek működtetésének jogán, Kuba még messze nem Kína, nem is Vietnam. Ha tovább lazítanak, vagy növelik a fordulatszámot, az már túl sok lehet Diaz számára is, egyelőre senki sem tudja, mekkora nyitás a már sok. Egyelőre csak az elvárások kezdenek nőni, s ha így halad az irracionális hozzáállás, a várakozás meghaladhatja Miguel produkáló-képességét. A példaértékű orvosi tudással, bár szegényes felszereltséggel rendelkező országra, a magasan jó és ingyenes közoktatással rendelkező Kubára leginkább a kivándorlás, a szaktudás elszivárgás-réme jellemző. Ahogy jellemzik ők maguk a helyzetet: a magas szintű oktatásnak köszönhetően a kubaiaknak első világbeli a fogékonyságuk, de harmadik világbeli a szegénységük. Egy újabb helyzethátrány: el lehet mondani azt, hogy Kubában megtört az információ monopolhelyzete, de azt még nem, hogy az információ hegemóniája is megszűnt, ennek ellenére a fiatalok számára már rendelkezésére állnak a lehetőségek (igaz, szűrtek), hogy külső forrásokból megtudják, mi is a baj a gazdasággal? De helyben maradva: Kubában most ne várjunk elnök legitimációs krízist, párthegemónia-problémát, autoritás-hiányt, mindezekre egyelőre elég lesz a válasz: nem egy Castro a vezető! Ez már változás (és nem is kicsi). Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy

bármi új csak lassan fog bekövetkezni, csepegtetve, de legalább megtörténik.

Onnantól majd akár jöhetnek is a hegemóniaellenes megnyilvánulások, de addigra kiderülhet Miguelről, hogy jól mediáló vezető, vagy kiegyenlítettebbé válhat a privát szféra áldatlan helyzete, illetve csökkenhet a politikai létre áttevődő szociális elégedetlenségek, korosztályos rebelliskedés veszélye, aktualitása. Kevés a kijutó információ, de nekem nem úgy tűnik, hogy egy hegemóniaellenes akcióra egy orosz modellű (hiába a szovjetes közös múlt) oligarchikus paternalizmus lesz a válasz, inkább a szocializmus re-definiálódik in vivo. Ha van isten, akkor nem a Venezuelához hasonló szomszédokra figyelnek, hanem egy Trump nélküli-, utáni amerikai lehetőségre, ahol az autoritarizmus neoliberál kapitalizmussal ötvöződik, s ebből kisülhetne még egy érdekes konglomerátum is, akár olyan, amely meghaladja az amerikai modellt és a kevert ökonómiával (állami/privát) megvalósulhat valamiféle jóléti állam. Hisz a szociális, a tanügyi, az egészségügyi rendszerekben már most megvan a jólétiség alapja. Szintén leíró jellegű, hogy míg rezsimváltások vagy változások elemzésénél – főleg 2011 után – egyre inkább mindenki forradalmi jellegű megmozdulások lehetséges jeleire koncentrál, Havannában a fiatalok nem forradalomról, hanem Miamiről álmodnak. Tán nem merik kimondani, de Miguelnek nagy segítség lenne, ha megpróbálná új, tágabb értelmezési keretek közé helyezni a Castro-érára mindig is realitásként illő alapproblémákat: osztályharc, egyenlőség, vallási értékrend, tulajdon/személyes jogok és kollektív jogok, birtoklás és állami birtoklás, vagyon és közvagyon. Ezeknek egy kicsit szabadabb kezelése tán közelítené a látszólag kibékíthetetlen szocialista-kollektivizmust és kapitalista individualizmust, oly módon, hogy erre a (nem csak) ideológiai közeledésre nem kellene rámenjen mindaz, amit a kubaiak már megszoktak, amin változtatni szeretnének, de nem egyértelműen kidobni a történelem kukájába. Megint elő fognak kerülni a forradalmi szlogenek, ismét fel lesz említve a mindenkorivá vált gerillamozgalom, pedig lehet, hogy Kubának most nem külső forradalmi hangulatra van szüksége, hanem belső forradalmi hajlandóságra, amely az ideológiát, az utópiát alakítja, de megtartja. Sajnos túlságosan sok függ attól, hogy az elavult, sőt avítt jobb- és baloldal harcával manipuláló szomszédok, az ezt a „harcot” művileg fenntartó, az ezzel riogató északi szomszéd mennyire hajlandóak éppen alakuló- s nem elrettentő példaként tekinteni Kubára.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!