Erdogan: régi elnök, új korszak

2018. 07. 13. 11:37

Törökország és környéke Erdogan prezidenciális rendszerének beüzemelése után. Ady András külpolitikai elemzése.

Putyin fogadása Ankarában. Mekkora a szerelem?

 

Nem minden a logika: Sisi tábornok Egyiptomja létezik, a Gamal Mubaraké, vagy Omar Szulejmáné nem. Hillary Clinton nem amerikai elnök, a kolumbiai FARC nem csak emlék, a Brexit sem ejthető. Más kellett volna lefejezze a török recessziót, hozza azt a fellendülés csodát, amely az AKP-t hatalomba lendítette s tartotta. Nem kellett volna, de az AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) „megtörtént”, és Törökország boldogan (vagy sem) elmondhatja, az elmúlt 16 évben a trend a jobb-szélre való tolódás, a konzervativizmus, az otomanizmus, az erdoganizmus, a modern szultanátus. Logosz szerint az előrehozott elnök- és parlamenti választások az első fordulóban nem hozták volna Erdogan győzelmét (50%+) csak a másodikban nyer Murrahem Ince (CHP, Köztársasági Néppárt) ellen, míg az AKP-nak nem lenne meg a parlament fele se, Erdogan prezidenciális szultanátusa se lenne teljes.

Mi minden „segítette” Erdogant? A 2016 júliusa óta több mint 107.000, a posztpuccsos tisztogatásban megbízhatatlanként kirúgott alkalmazott (katonák, rendőrök, bírák, tanárok stb.). A csak 19.600 felülvizsgált eset, amelyből alig 1000 vezetett rehabilitációhoz. Az országszerte 50.000 bebörtönzött ember, akik közül 150 kényelmetlen újságíró, médiaszakember.

Véglegesek a tisztogatás számadatai? Aligha, csak július 6-án 271 hadfit tartóztattak le puccsista-gülenista szervezkedés vádjával, aztán a beiktatás előtt újabb 18.632 közszolga repült. „Segített” a 2016 óta folytonos szükségállapot, az egyenlőtlen verseny, melyben az elnök és családja bizniszei uralják a média 90%-át. A török köztévé például májusban az AKP-nak 31 és fél óra, a CHP-nak 3 és fél óra, az IYI-nek (Jó Párt/Aksener) kilenc perc, míg a HDP-nek (pro-kurd Népi Demokratikus Párt) nulla perc műsoridőt adott. Ismerős?

Erdogan 2003-2014 között miniszterelnökként, majd elnökként

egyre több populizmussal és egyre mélyebb konzervativizmussal

az országnak ellenségképeket adagol: a (főleg törökországi, de szíriai, iraki, iráni) kurdok, a szociáldemokraták, a baloldaliak, a nem eléggé hithűek, a gülenisták... stb. Segítette korábbi 12 különböző választási győzelme, az, hogy bár ez idő alatt egyfajta egységbe tömörítette az ellenzéket, bomlást rejtett, hogy a HDP-vel senkinek sem akaródzott koalizálni, nehogy rájuk süssék a kurdpártiság billogját. Rövid távú, belföldi hozadéka is ennyi Erdogan és az AKP győzelmének: az egyenlőtlen verseny, a mély polarizáltság (fele az országnak utálja, fele isteníti az elnököt), a széthulló ellenzék, a kurd nacionalisták iránti állami és politikai gyűlölködés. Pedig az egy éve előzetesben senyvedő Demirtas HDP-je gyönyörű fityiszt mutatott az AKP-nek: elérte a magas parlamenti küszöböt, meg is haladta azt (12%). Az igazi nagy győztes tán az MHP (Nemzeti Mozgalom), hisz Devlet Bahceli pártja nélkül az AKP nem érte volna el a parlamenti túlsúlyt. Erdogan hálás lehet: ha az MHP saját elnökjelöltet indít, ő első körben nem éri el az 50%-ot, viszont Bahceli egész táborát Erdogan mellett szavaztatta. Vicces: az AKP-ból kiábrándult voksolók átléptek az MHP táborba, ami aztán koalíciós viszonyba került az AKP-vel. Az ultranacionalista MHP követelhet, Bahceli viszonzást kérhet Erdogantól: például alelnökséget, ha már a miniszterelnökség nem kalkulálható a rendszerbe. Itt is virágban a megosztottság: Bahceli követeli a szükségállapot fenntartását, Erdogan hagyná, Bahceli széleskörű amnesztiát kér (persze az MHP kádereknek is), Erdogan nem akarja, Bahceli a belbiztonsághoz és a büntető törvénykönyvhöz is hozzányúlna, Erdogan nem. Ismét előrehozott választásokat emlegetnek a viszály miatt. Helyhatósági választások lennének 2019 márciusában, már erről is hallani, hogy előrehoznák ez év novemberére.

Az ellenzéknél nem ideológiai kapocs már a közös Erdogan-utálat. A legfőbb gond a kurdok iránti viszonyulás marad, a leprásként elkerült HDP szuperül szuperál, ott van a parlamentben, nem szabad hát hangot, elszívóerőt engedni neki. Ha a belföldi kurd kérdésben nem lesz nyugvás, további AKP/MHP provokációk várhatóak, folytatása mindannak, amit (nem csak) az év elejétől Erdogan generalisszimusz Észak-Szíriában tett: az iraki kurd enklávék vegzálása, kacsintással az iráni oldalra, amely saját kurd problémáit is félti a török-szíriai, török-iraki beavatkozások ozmózis-hatásától. Mérgezett a dikció a PKK-vazallusnak tekintett szíriai YPG (Kurd Népvédelmi Egységek) ellen is, durvul a már nem létező párbeszéd e kérdéskörben Washingtonnal.

A Pentagon kényszeresen próbálja feledtetni, hogy támogatta az YPG-t a DAESH-elleni harcban,

és főleg a januári afrini betörés, vagy most a török-szír határ közelében fekvő Manbij esetében is törököknek teret adva táncol vissza, miközben a népvédelmisek Washingtonból vállveregetést kapnak. Ankara fejében a szíriai kurdok és az amerikaiak továbbra is összefüggenek, s a szemükben e véd- és dacszövetség törökellenes. De ne legyen pánik: Ankara nem szereti annyira Moszkvát, amennyire szeretni szeretné, csak amennyire a Kreml megengedi neki, arról pedig, hogy az amerikai „hegemóniát” végképp lecserélné az orosz verzióra, nincs információm. Akkora a török kapcsolathálózat Európa, Amerika és a régiós szomszédok felé, hogy nem kell az árvulásától félni, vagy hogy az Erdogan-rezsim legitimáló partnereket csak Venezuelában, Szerbiában talál. Mondják: Damaszkusznak jobb, ha Erdogan nem marad, úgy legalább esély lenne, hogy valami változik a két centrum viszonyában, amely legalább annyira rossz, mint két évvel ezelőtt. Apropó „rosszaság”: sokan abban bíznak, hogy Ankara és Damaszkusz tárgyal, ha Moszkva játssza a mediátor szerepet. Közben Ankara közeledik Teheránhoz is, márpedig mindkettő hű híve Aszad maradásának, legitimálásának. Ankara viszonyulása is változott, s az előbbi kettő valószínű még jobban fogja kapacitálni, hogy eszébe se jusson megkérdőjelezni egy új-régi Aszad rezsimet. Így, Erdogan panacea Aszad fájdalmaira. Diskurzus kérdése, persze: ha Damaszkusznak továbbra is Erdogan a közellenség, ez így van Ankarával is, ami Aszadot illeti. Azért érdemes visszalapozni recens történelmükre: Erdogan miniszterelnök 2004-es szabadkereskedelmi egyezménye Aszaddal, a 2009-es katonai együtt-gyakorlatozás premierje, továbbá sokáig Ankara volt a „pártatlan közvetítő” a Golán-fennsíkot sirató Szíria és Izrael között. 2009-ben Aszad így beszélt: Törökország szerepe fontos, mert mi megbízunk benne. Aztán snitt, 2015-től minden „megváltozott”, a reálpolitikai helyzetnek megfelelően Ankara Damaszkusz ellen fordult (ismét), a térségi instabilitásban és polgárháborús, a DAESH-ellenes, kurdellenes hangulatban a felek mindegyike ideologizálta a szerepét: ő a jó, a másik gonosz, ő a jogos, a másik jogtalan, övé az isten, de nem: a másiké.

Archív mosoly: Erdogan és Aszad, amikor még jóbarátok voltak

 

Az asztanai béketárgyalás a szír válság megoldásáról fontos, és nem csak azért, mert létrehoz fegyvernyugvási zónákat, amelyekből kevesek békéjét tudja (akarja) védeni, lásd: a harcok a Golán és Jordánia közeli dél-, dél-nyugati régiókban. Fontos, mert bár laza kapoccsal fogja össze a vidék komolyabb erőit: szír, iráni, török trojkába, lehetőséget ad Amerikának, Európának, de Izraelnek, az Emirátusoknak és a szaúdiaknak is, hogy a konfliktussal kapcsolatos problémák legalább egy részét csomagként kezeljék. Íme: ha izraeli gépek támadják az iráni gárda bázisait, a Hezbollah-utánpótlási vonalakat, szíriai egységeken is rajtacsapnak, ilyenkor az Irán-allergiás Amerika preventíve előkészíti riposztjait, az igazi válasz azonban nem Teheránból, vagy Ankarából, nem is libanoni Hezbollah részéről érkezik, de Damaszkuszból. Erre az amerikai reagálás, hogy az izraeli önvédelem érdekei szentek, a damaszkuszi rezsim képtelen fékezni vazallusait (Forradalmi Gárda, Hezbollah stb.). Az izraeli akciókat Moszkva rendszerint elnézi, hisz a Tel-Aviv–Moszkva kapcsolatok még jók, azaz jóváírja Washinton pártolását a regionális huzavonában, és mivel nem manifeszt módon Irán-ellenes, meghagyja ezt a zsánerszerepet Amerikának. Ankara magát adja: csak Észak-Szíria érdekli, jelesül, hogy a „terrorista, PKK-ista” YPG uralmat megtörje. Valójában az pufferzóna Damaszkusz és közte, terület, mely lehetetlenné teszi az egységes Rojava létrejöttét, de lehetővé teszi, hogy menekültmilliókból ide dobjon vissza minél többeket.

Manbijnál az USA belement, hogy török többletnyomással fog a helyi kormányzás megoldódni, ám ez nem garancia, hogy Erdogannak ettől elég, amit januártól itt elért, és nem álma a Kelet-Eufrátesz régió. Bár Ankara elvi garantorja a Derra-térségi fegyvercsendnek, Derra nem is érdekli Ankarát, e résznek a „karbantartása” is orosz feladat, s majd ha a szíriai helikopterekről szórt orosz hordóbombák, vagy a moszkvai tűzszünet-szimulációk elegendőek, úgy Ankara is bizton szalagot vág a vadiúj békén. Addig csak hasznos, hogy a goláni provokációk idegesítik Izraelt, az idegesség katonai erőfitogtatást jelent, lehet tanulni a katonai reakcióidőket, a felvonultatott technikát, a frusztrációtűrő képességet, ha Tel-Avivot egyszerre zavarja Aszad, a Hezbollah/Irán, és a Hamasz.

Törökország tudna valós, építő módon viszonyulni a szíriai kérdéshez.

Feltétel: az asztanai folyamatban most reményteljesebb a próbálkozás, hogy Damaszkusz egy alkotmányozó konvenció elképzelései szerint alakítja alkotmányát: érdekelje ez kissé Ankarát. Más: a török felet az ellenséges Damaszkusz, a fölérendelt barát Moszkva, az oroszokkal óvatos, Aszadot képviselő Irán vonja be a folyamatba. A harmadik a legnehezebb, s itt sokat köszönhet önmagának Ankara: Asztana érintkezik az EU szakszerveivel, elvileg az Unió is véleményez egy török alkotmányozó mediálást, márpedig a Brüsszellel és pár tagállammal szembeni ankarai viszonyulást megmérgezték az emberi jogi, a szólásszabadsági, a terrortörvényi, a menekültügyi gondok, a puccs utáni koncepciós hangulat, így vélhetően a központban nem imponálna egy török szándék... tán csak a V4, a végvári négyek között lenne sikere.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!