Ellendrukkerek

2018. 07. 16. 21:57

Négy héten át rokonszenvvel figyeltem a horvát focisták tündöklését Oroszországban. Aztán arra eszméltem, hogy csak semmi sportszerűség: nemzeti ügy a franciák ellen szorítani. Le a függőleges kék, fehér, pirossal, éljen a vízszintes kék, fehér, piros! Szűcs László jegyzete.

 

Rettenetesen sajnálom, hogy Románia labdarúgó válogatottja nem került ki az oroszországi vébére, s hogy ebből kifolyólag nem verekedhette be magát a franciák ellenfeleként a vasárnapi döntőbe. Egy oka van annak, hogy itt a lehetetlennel játszadozom gondolatban: kíváncsi lettem volna, vajon a román nemzeti tizenegy is oly össznépi magyar szurkolást kapott volna, mint a horvátok? Hallhattuk volna-e, hogy valahol ők is a mi kutyánk kölykei, az esélytelenebbek, a régióstársak, az ezer éve szomszédok? Meg, hogy a kisebb ország, ugye, (ha annyira nem is kicsi R., mint száz éve volt), mintha a méret ez esetben bármit is számítana. Különben Kína és India, meg Kanada kellene verje a világot, ha a lélekszám vagy a négyzetkilométerek milliói hoznák magukkal automatice a jó focit. Illetve arra is kíváncsi lettem volna, vajon ugyanolyan ellenségesen, ironizálva – ne legyünk szemérmesek: nyílt rasszizmussal – ítéli meg a magyar futball-közvélemény, beleértve a külhonit is a francia játékosokat színük, származásuk, afrikai gyökereik alapján?

E franciafaló közhangulatban rémes hungarikumként nyakig benne van az utóbbi évek menekültellenes, meg minden idegen ellenes politikai irányvonala. Moszkvában a döntő előtti napon adott exkluzív interjújában maga a nemzet legelső fodbalistája jelentette be, hogy tíz magyarból kilenc a horvátoknak szurkol, s ha valaki nem értette volna pontosan, miért is, annak bizonytalanságát kevésbé szofisztikált szavaival eloszlatta Hollik István kádéempés megmondóember bejegyzése: „egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke keresztény országgal.”

Amúgy nem emlékszem arra, mikor adott Orbán Viktor utoljára ilyen terjedelmes, részletekre kitérő interjút, egyetlen témakörre koncentrálva, mint most a Nemzeti Sport főszerkesztőjének, mikor bontott ki újságírónak látszó beszélgetőpartner előtt ilyen gazdagon egyetlen részletkérdést, mikor mutatott ekkora érdeklődést, mint ahogy a magyar és nemzetközi foci helyzetét, a világbajnokságot elemezve még a fegyelmezetlensége miatt az első csoportmeccs után hazaküldött horvát játékos megítélésének képét is árnyalni volt képes.

A döntő, pontosabban annak résztvevői kiváltotta hisztériára jellemző, hogy számosan fejezték ki harcias véleményüket a Facebook-on, akik soha semmilyen érdeklődést nem mutattak e sajátos nyilvánosságban sem a labdarúgás vagy más labdajáték, sem a horvát kultúra iránt. Lövésük sincs a Dinamo Zagreb körüli közelmúltbeli botrányokról, horribile dictu sem Modric, sem Rakitic sporttárs nevét sem hallották eddig. Talán arra sem emlékeznek, hogy húsz évvel ezelőtt a francia válogatott hasonló „színösszeállításban” lett világbajnok, csak akkor még nem volt állam- és nemzetpolgári kötelezettség a migránsozás. Abban az időben még nem is úgy gondoltunk a dologra, hogy a meccsen nem a csapatok, hanem egyik kultúra győzi le a másikat. E logika mentén azt sem tartom rokonszenvesnek, hogy a nagy döntők végén politikusok kerülnek a reflektorfénybe, osztják a gratulációt, az érmet, aratják a dicsőséget.

Mintha elfelejtődött volna vasárnapra, hogy ez a (sport)esemény világbajnokság, még akkor is az, ha az elődöntőre a dél-amerikai, ázsiai, afrikai csapatok kiesésével Európa-bajnoksággá szűkült a Mundial. Érdekes, ez a kifejezés mennyire kikopott a magyar sportnyelvből, pedig 78-ban, 82-ben, 86-ban még szinte kizárólag így emlegették, emlegettük, azokban az utolsó években, amikor a világ mindenkori legjobb focistái, a magyarok még együtt játszottak a többiekkel. Ezek az idők elmúltak, tartósan pályán kívüliek maradtunk, közönséges ellendrukkerek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!