Interjú egy koronavírussal

2020. 04. 28. 15:45

Az alábbi tanmese szerzője a nagyváradi származású Bíró Péter, aki a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német, román online kiadványokban, magyar nyelven ez az első publikációja.

 

Koronás Virginiával az Operaház mélygarázsában találkoztam, közvetlenül egy ajtókilincsen. Éppen egy mit sem sejtő látogatót akart megfertőzni. Mivel óvatos vagyok, kesztyűt viseltem, amikor lenyomtam a kilincset. Észrevettem, hogy a kisasszony a jobb hüvelykujjamra szállt. Meglepetten nézte a gumikesztyűt, majd felháborodva megkérdezte: „nem akarja végre megérinteni az orrát? Talán túl gyáva hozzá? Vagy nem viszket?”

– Kérem, ne jöjjön nekem ilyesmivel! – válaszoltam kissé szórakozottan – Tudom, mit akar. Ne legyen csalódott, őrizze meg a nyugalmát, akkor is, ha nem engedem, hogy megfertőzzön!

 – Akkor legalább kenjen vissza a kilincsre – mondta szenvtelenül – tudhatná, hogy képtelen vagyok önállóan mozogni! Szükségem van legalább egy erőteljes tüsszentésre!

– Egy feltétellel – válaszoltam: Ha megengedi, hogy egy csésze kávé mellett interjút készítsek Önnel, utána visszaviszem az Operához, ráadásul egyenesen a főbejárathoz.

– Rendben! – vágta rá – de csak tíz percre, különben elpusztulok ezen a gumikesztyűn.

 

Az Opera kávézójában, a feltűnést kerülve, egy félreeső asztalhoz ültem, a jobb hüvelykujjamon a kicsikével, ésszerű távolságot tartva közte és az arcom között. Bal kezemmel kevergettem a kávémat. Valahányszor a pincér felém közelített, szünetet kellett tartanom, hogy ne nézzen bolondnak. Aztán igyekeztem gyorsan kielégíteni kíváncsiságomat és a következő beszélgetést folytattam a kis betolakodóval:

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Bíró Péter vagyok, szabadúszó tudományos újságíró és lelkes iszapgyűjtő. Én vagyok a felelős a havi Frank vallomásai cikksorozatért, A Vad Természet és az Élet Művészete nevű, színes képekkel illusztrált, zöld-liberális és egyéb előkelő olvasók, például középiskolai tanárok számára készülő folyóiratban. Itt jelenik meg a most készülő interjúnk is – természetesen csak az Ön kedves engedélyével!

KV: Ezzel egyetértek. De kérem, ne hívjon a nevemen, használja a kezdőbetűimet. Nem akarom, hogy a társaim árulóként tekintsenek rám.

Én: Így lesz, kedves K.V., megígérem. Első kérdésem, hogyan került a mélygarázsban az ajtókilincsre?

KV: Erről van egy rövid és egy hosszú verzióm is. A rövid az, hogy a közelmúltban egy operakedvelő ráköhögött a kilincsre. A kissé már begyulladt tüdőből voltam éppen távozóban, készen arra, hogy útnak induljak. Hátrahagytam a családomat és hamarosan egy mikrocseppben repültem rövid utamon. Egyenesen oda, a kilincsre.

Én: És a hosszú verzió? Nekem bőven van időm.

KV: Rendben, de akkor vissza kell mennem egy kicsit az időben. Bizonyított járványügyi karrierünk innen nagyon messze kezdődött. Pontosabban Xin Zhou-ban, Wuhan külvárosában, Kína központjában. Tisztelt őseim – több száz korábbi generációról beszélek – denevérek klánjaival laktak együtt a közeli Huang Shan-barlangban, ahol rendkívüli jómódban és vendégszerető gazdaállataikkal tökéletes harmóniában éltek. Réges régóta így volt ez már, nem is tudom, mennyi időn át. Néha több denevér volt, néha kevesebb, mindenesetre mindannyian jól megértettük egymást és békében éltünk együtt. Az aranyos kis bőregerek a barlang mennyezetéről lógtak lefelé és a legrosszabb esetekben is csak néhány éjszakán át volt kisebb lázuk. Mi, a vírusok pedig pompásan gyarapodtunk az egész kolóniában.

Én: És akkor? Valami váratlan, igazán drasztikus esemény történt, igaz?

KV: Pontosan. Minden rendben volt, egészen tavaly szeptemberig, amikor a kiváló Jo Izu Wau Wau étterem főszakácsa egy gondosan pácolt uszkárt elrontott a túl sok borssal. Az idő szorításában – az ínyencek már türelmetlenül várták a főételt – rendelnie kellett valami kisállathúst a közeli speciális hentestől. „Bármi lehet, csak gyorsan jöjjön!”  – kiáltotta az inasnak. A rögtönzött friss csomagban egy pekingi és két tacskó mellett egy lenyúzott denevér is volt. És éppen ebben töltötték gyanútlan őseim a jól megérdemelt őszi pihenőjüket: jelesül a tiszteletre méltó nagy-nagy-nagy... valójában 35-szörös ük-ük-ük dédapám, Koronás Károly és Kornélia nagyanyám, született Pingfalvy-Denevéres.

Én: Hihetetlen! Mondja kérem, ez mind igaz?

KV: Igaz bizony! Vírus-becsületemre esküszöm! Őseimnek sikerült időben megmenteni magukat azzal, hogy merészen beleugrottak egy apró vércseppbe, még mielőtt a veszélyesen sziszegő pálmaolajjal teli wokban landoltak volna. Menedéket találtak a meglehetősen ügyetlen vietnami segédszakács, Buti Koh szemének sarkában, ahol – a túlélésük érdekében – gyorsan kellett alkalmazkodniuk a szokatlan körülményekhez.

Én: Ne mondja! Es azután, mi történt?

KV: Képzelje, Buti Koh könnycseppjében a kevésbé ideális körülmények miatt a Coronavírus 19. prekurzorjává mutálódtak. Hát volt nekik más kiútjuk? Persze, hogy nem. Sokkal inkább a denevérekkel maradtak volna, de ahogy azt maga Darwin úr helyesen megjegyezte az evolúcióról: alkalmazkodj vagy pusztulj! A Koronások következő tíz generációja már az első órában folyamatosan változott. Ez tette lehetővé számukra, hogy fokozatosan alkalmazkodjanak az emberi immunrendszerhez.

Én: És az az ügyetlen Buti Koh ugye súlyosan megbetegedett?

KV: Egy fenét! A fiatal hölgynek szinte semmi panasza nem volt, talán egy kis köhögés. Ő azonban a Koronások leszármazottjait minden kollégájának és az evőeszközökön keresztül néhány vendégnek is tovább adta. Nem sokkal ezek után, már az egész várost valódi járvány sújtotta. A többit a sajtóból ismeri, gondolom.

Én: És Ön hogy került az Operaház alatti parkoló ajtajára?

VK: Ezt nagyon egyszerű elmondanom. Az őseim kényelmesen és előkelőn utaztak Sanghajból Milánóba, természetesen a business-classon. Egy bambusz zoknikkal kereskedő olasz üzletember hozta őket az ingujján, amellyel rendszeresen törölgette az orrát. Amikor megérkeztek Európába, a családom kirándulásokat szervezett szinte az összes turisztikai látványossághoz, aztán exponenciálisan terebélyesedni kezdett az egész kontinensen. Mintegy negyedórával ezelőtt, tehát közvetlenül a születésem után, kiköhögött a gazdám az Operaház garázsának kilincsére. Nem is bántam, hogy megszabadultam tőle, mert már jelentkeztek nála a tüdőgyulladás első tünetei. Idősebb úriemberként mindannyiunkat halálra ítélhetett volna. Sajnos húszmillió testvéremet hátra kellett hagynom. Nagyon aggódom értük. A család az első, ugyebár?

Én: Igen, természetesen, de miért kell megölni a vendégszerető gazdákat? Ez önöknek is kedvezőtlen nemde?

KV: Igen, ez így van. Bizonyos mértékig a szerencsétlen halálesetek a mi körünkben „üzemi balesetnek” számítanak. Ezek akkor fordulnak elő, amikor túlságosan agresszív a magatartásunk, akaratlanul megöljük gazdáinkat – és ezzel magunkat is. De az evolúció így működik: a mértéktelenül agresszíveket idővel szelektálják, a kevésbé halálos utódok pedig megmaradnak. Ők azok, akik valamilyen módon idomulnak a gazdáikhoz. Ezt úgy hívják, hogy endemikussá, azaz helyhez kötötté válnak. Ez az, amit én a leszármazottaimnak kívánok: hogy endemikusak lehessenek, mégpedig a zeneiparban.

Én: Nagyon lenyűgözött a bölcsessége. Mik a további tervei?

KV: Mint az olasz operák kedvelője – tudja, Verdi, Donizetti és hasonlók –  szeretnék ebben a környezetben maradni. Esetleg megfertőzném valamelyik zenekari tagot, például a rézfúvóst. Vagy a súgót. Bennük sok szép órát élhetnék át kissé lázas, de megható zenei élvezetben. Szeretnék családot is alapítani a következő néhány percben. Van-e szebb annál, mint az „Una furtiva lagrima” dallamára a saját több tízezer gyermekemet figyelni, miközben ők boldogan szaporodnak egy tág tüdősejt citoplazmájában?

Én: Beismerem, ez magától értetődő.

KV: Akkor kérem, vigyen vissza az operába.

Én: Szívesen. A főbejárat korlátjára helyezem önt. És köszönöm az érdekes beszélgetést.

VK: Nekem is örömöt okozott! Viszlát! Búcsúzásképp, kérem engedjen meg egy progresszív felkiáltást: Éljen az evolúció!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!