Simon Judit: Vesztegzár-napló 42.

2020. 04. 27. 21:44

nkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárta után úgy döntöttem, további háromszor két hétig nem lépek ki lakásom ajtaján. Barátaim biztatására folytattam feljegyzéseimet. A román államfő bejelentése nyomán immár megkezdődött a visszaszámlálás a rendkívüli állapot május 15-i feloldásáig. A naplóírás és a napok számlálása folytatódik.

 

Negyvenkettedik nap (április 27., hétfő)

Egyre több barátnőm, kedves nőismerősöm ajánlja, vegyek egy kis kapacitású mosogatógépet. Kell az, akkor is, ha egyedül élek – állítják. Én úgy gondolom, bármennyire utálok mosogatni, azt a néhány percet, fél órát kibírom, minek ahhoz gép, főleg, hogy most már kesztyűm is van. Tudják, az a neonzöld. Ma reggel viszont arra jutottam, igazuk lehet. Történt ugyanis, hogy amíg melegedett a víz a nesszhez, nekifogtam elmosni az tegnap estéről marad két tányért. Megtörölni már nem kellett. Egyik a másik után csúszott ki a kesztyűs kezemből, egyik háromba, a másik kettőbe tört. Szép, szimmetrikus darabokat alkottak. Több dolgom nem lévén a konyhában, kiültem kávézni.

A délelőtt további részében dolgoztam. Kéziratokat olvastam, szerzővel egyeztettem, Lacival beszéltünk a Várad következő számáról. Imádom a munkámat, örömmel végzem.

A reggeli malőr után nem mertem nekimenni a komolyabb főzésnek, megtette a maradék karfiolleves, és került hozzá tepertős túrós laska. Azért megfőzni egy adag laskát és pirítani kis szalonnát nekem se túl nagy kihívás.

A nap második felét is kellemesen akartam tölteni, ezért felhívtam a szívemnek egyik kedves emberét. Hajdu Géza színművészt azóta ismerem, hogy frissen végzett színészként Váradra szerződött. A feleségével, Körner Nusival, aki szintén egy életet töltött a színháznál, együtt gyerekeskedtünk Thalia templomában.

Több mint negyven esztendeje házasok, de talán soha nem voltak ennyi ideig együtt otthon, mint most az önkéntes elvonulásban. A legnagyobb szívfájdalmuk, hogy nem jöhet hozzájuk a gyermekük, aki egy nagy gyógyszercég biológus vegyésze. Beszélnek viszont telefonon, skype-on, és reménykednek, hogy hamarosan személyesen találkoznak.

Mindkettőjük humora ellenállhatatlan, nem csoda, hogy sokat nevetünk beszélgetés közben. Géza egyszer egy héten elsétál a közeli élelmiszeráruházig, hogy megvegye a heti sajtót. A bevásárlást színész kollégája Hunyadi Isti végzi. A hogy vagytok kérdésre, Géza azt feleli, „még nem téptük meg egymást”, Nusi replikája is érkezik: „és a vágás a nyakadon micsoda?”  Persze, hogy nevetünk. Néha kimennek sétálni a közeli, vasúton átívelő gyalogos hídra, de Nusi azt nem szereti. Megértem – mondom. „Próbálok színt vinni az asszony életébe” – így Géza. „Inkább kocsmába vinnél” – kiabálja Nusi, hogy én is halljam, aztán bevonul a másik szobába, beszélni a fiával. Gézának nem a kocsma hiányzik, hanem a kollégák, a stúdiószínház udvara, ahol jókat lehetett beszélgetni, nevetni, sztorizni. Nusinak is ez hiányzik persze, de hozzám hasonlóan szereti az éttermek kerthelyiségeit. A színművész a játékra, színpadra is vágyik. A nagy színpadra, a sikerekre. Nagyon szereti a fiatalokat, a fiatalok is őt – teszem hozzá. Azt sajnálja, hogy az ifjú kollégái nem ismerhetik azokat a forró sikereket, melyeket ő pályája során megélt. Egyetértünk abban, hogy más már a színházi nyelv, más a színház szerepe és a közönség is változik.

Azt mondja, nem szeret színházi előadásokat képernyőn nézni, inkább olvas. Reggel a lapokat, este könyvet forgat. Nevetve jegyzi meg: „én még újságolvasó vagyok”. Papíron szereti a betűt.

Nusi napközben főz, imád a konyhában sürgölődni, este sorozatokat néz. Nehéz műtétének dacára jól van, sokat mókázik. Géza nagyon vigyáz rá. „Tudod, mi a jó házasság titka? – kérdezi. És válaszol is: „Hát, hogy nem ugyanazt isszuk. Nusi bort én pálinkát. Nem isszuk el egymás elől”. Ezen is nagyon nevetünk, egyikük sem nagyivó. „Rendes alkoholisták vagyunk, nem iszunk többet, mind eddig” – mondja a csattanót, nekem meg már a könnyem csorog a nevetéstől. Egyikünk sem szereti a humortalan, savanyú embereket. Egyébként a népszerűségükről árulkodik, hogy a Nusival nyugdíjba vonulása alkalmából az ősszel a Várad folyóiratban készült, „Szeretem a súgóságot” című portréinterjúra, mely a múlt hét közepén került fel a lap internetes oldalára, elképesztően sokan kattintottak rá, kedvelték, osztották, szerették.

Géza elmesélte, mekkora élmény volt számára a telefonos versmondás. A színház vezetősége húsvét előtt, felkérte a színészeket, hogy telefonon mondjanak a verset a közönségnek. Géza közel ötven telefonszámot kapott és Áprily verset mondott. „Hatalmas élmény volt nekem is. Volt, aki sírt, más odahívta a házastársát is, hogy hallgassa, megint más megtapsolta. Örömöt szerzet nekem is, azoknak is, akik meghallgatták.”  Akkor tudta meg, hogy debreceni bérletesei is vannak a váradi színháznak, és meglepődött, mennyire örültek, amikor meghallották a nevét.

Én tudom, hogy Géza mindig szerény volt, mintha nem lenne tudatában a tehetségének, annak, hogy nagyszerű színész és rendkívül népszerű. Olyan művész, aki mindig képes megújulni.

Beszélgettünk még arról, hogy legyen már vége ennek az elszigeteltségnek, járhassanak össze az emberek, de főleg nyissák meg a határt, láthassák a gyermeküket. Abban csak reménykedünk, hogy legközelebb már mi is személyesen beszélgetünk.

Most kezdődött a párizsi operaház Carmen előadása. Elküldöm a naplót, bekészítem a nasit és operát nézek. Nem vagyok nagy rajongója a műfajnak, de mivel nem valószínű, hogy egyhamar eljutok a francia főváros operaházába, ezt nem hagyom ki.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!