Koreák az olimpia után: fortius+citius=altius?

2018. 03. 08. 09:17

Már több mint egy hete kialudt a láng a pjongcsangi téli olimpia helyszínén, ám továbbra is legalább pislákolnak a remények, az elvárások arról, hogy a két Korea közti gesztusoknak, diplomáciai mozgásoknak milyen hatásuk lesz a félsziget jövőjére. Ady András helyzetképe.

 

Közös zászló alatt bevonuló sportolók és sportvezetők a pjongcsangi játékok megnyitóján

 

Nem idegen az elemzői köröktől, hogy a februári dél-koreai olimpiát egy másikkal hasonlítsák össze. Érthető késztetés, ha egy korábbi esemény tapasztalatait hívják segítségül a jelen megértetéséhez. Az 1988-as szöuli nyári játékokról elmondták, mekkora jót tett az ország presztízsének, gazdaságának, és mennyire meghatározta azt a fejlődési vonalat, amely ma Dél-Koreát a régió és a világ egyik irigyelt gazdasági csodájává tette. Az 1988-as olimpiához adott volt a keleti és nyugati blokk szembenállása, egy katonai aláfestésű, a két Korea harcát alig felejtő incipiens demokrácia, mindezek felhajtóereje.

A pjongcsangi olimpia szintén „begyűjti” a grandiózus rendezvények évtizedes előmunkájának, fejlesztéseinek politikai, imidzs-szempontból ízlelhető gyümölcseit. Hogy a diplomáciaiakat, a felső szomszéddal való nyugodtabb együttélésieket begyűjti-e (valaha), az más kérdés, s aki erre biztos választ tud, az csaló, vagy legalább félisten.

Az 1988-as és a mostani játékok közötti gazdasági összevetések is állják a helyüket: míg az előző olimpia idején Dél-Koreát a világ 18. gazdaságának tartották, a legutóbbi felmérés szerint már a 11. helyen van. Ahogy nyolcvannyolcban, úgy most is megjelent az elvárás: a szervező ország több joggal reménykedik abban, hogy a félsziget pacifizálásában meghatározó lesz. Tán azzal, ami egykor is „csodafegyvere” volt – technológia, nyitottság, életszínvonal –, meggyőzve északi testvér-ellenfelét? Kissé ingatag filozófia, de ha békébe torkollna: hát legyen! Délt illetően tényleg nem lehet senkinek se szemrehányása, törekszik, amennyire Észak engedi: Mun Dzse In elnök 2017 júniusától intenzíven figyel Észak dialógusfelvevő indítványaira, s íme, ilyes hajlandóságot fejezett ki Kim Dzsong Un épp az olimpia előtt. Hogy lesz-e ennek érdemi folytatása, vagy arra fog hasonlítani, amilyen választ Mike Pence amerikai alelnök kapott: dehogy gondolták komolyan? Ki tudja? Egy biztos: meglátjuk. Szintén biztos: Mun Dzse In bebiztosította országát egy északi provokáció ellen legalább a játékok ideje alatt, hogy aztán mi minden történhet még a következő napokban, hetekben, az nem tippelhető meg. Míg Mun a feszültségeket igyekezett csökkenteni, addig amerikai „kollégája”, az ENSZ USA-követe, Nikki Haley is „segített” ahol tudott, például azzal a hisztériás krízis-szcenárióval, miszerint Észak megszakítja a játékok menetét, veszélyezteti a fél világ sportolóit. Nagy eredmény volt, hogy jelen lehettek az északi sportolók, szakemberek, a látványos szurkolói egység, míg az északi és déli női hokicsapat egyként küzdhetett. Volt komoly ellenérv is: egy felmérésben a megkérdezettek mintegy 80%-a díjazta az északiak részvételét, de 70%-uk hevesen ellenezte a közös csapat gondolatát.

Biztos pozitívum volt, hogy Dél szívesen látott több mint hatszáz északi vendéget, szimbolikus olajágat jelentett ez, apró csapdahelyzettel.  Ugyanis nem lehet ebből levezetni, hogy Észak kötelező módon tárgyalóképesebb, vagy beszámíthatóbb lett a játékok után. Felesleges lelkesedés lenne. Emlékezzünk, hogy Észak mivel ünnepelt a maga szerény módján egy nappal az olimpiai láng fellobbanása előtt: február 9-én rendezett egy grandiózus hadfelszerelés felvonultatást, amelynek főszereplői az állítólag Amerikát is elérő Hwasong 15, és a tengeralattjáróról indítható „kisöccse”, a Pukkuksong 2-es voltak. Vonultak a hadsereg 70-ik szülinapjára hivatkozva..., de hát azt április 25-én kellene ünnepelni. A lényeg, hogy minden sport- és politikaszeretőnek azonnal összeugrott a gyomra. Lehet, hogy Északnak hálásnak kellene lennie, hogy Dél kedvessége miatt legalább az olimpia idején hallgatott az ENSZ BT azzal, hogy újabb gazdasági és politikai szankciókat erőltessen. Tény, Észak ebből a szempontból is kihasználta az olimpiát.

Lehet bizakodni abban, (kell is), hogy az északi hivatalosságok és vezetők relatív nagy száma emelte esélyét annak, hogy a Koreák párbeszéde lendületet vesz. Bizakodni lehet, hisz a Sohae-vonalat is beizzították január elején, éppen az olimpiára való előkészületek jegyében. A katonai forródrót, amely a Kaesongban való mozgások egyeztetését is szolgálta, egyfajta deeszkalációs ultima ratio, mostani üzemelése előtt 23 hónapig hallgatott. Ha már imidzs-építésről beszéltem, Kim Dzsong Un nem tett semmit (rosszat), s ettől tűnik most szimpatikus figurának, de az igazán nyertes Mun Dzse In. Ő volt ott a tribünön, ahol Pak Kun Hye kellett volna legyen, az ő neve (és ideiglenes elődje, Hvang Gjoané) fémjelzi azt a vér nélküli, Kun Hye korrupciós botránya miatt bekövetkezett hatalomváltást, amely lehetett volna véres is, de lett inkább... nemzetgyűlési-demokratikus.

A pjongcsangi olimpia abszolút politikai győztese Mun Dzse In, az viszont kérdés, hogy diplomáciai győztese is? Politikai habitusa szerint egy, az Északkal tárgyalni akaró és képes elnökről van szó, aki a szomszéd iránti türelmével és megértésével egyenesen Trump agyára megy, de egyelőre ő az egyik fontos visszafogója a washingtoni „véres orr” fellépés promotorjának. És egyelőre Mun az, akitől a Dél-Koreában vagy a Pentagonban elszállásolt generálisok is félnek: csak nehogy nekifogjon, és Amerika kihagyásával tárgyalásokba kezdjen, ráadásul sikert is érjen el, más úton indulva, mint ami az jóváhagyott! Amire Észak, Kína, Oroszország is már az unalomig számít, amire építenek azok is, nem csak az US-szövetségesei. Pedig jó eséllyel lehet számítani arra, hogy Észak, akár némi kivárás, vagy Potemkin dialógus-diplomácia után ott folytatja, ahol abbahagyta a rakétarázást, eszkalál egy még nagyobb nukleáris gombbal Trumppal szemben, aki megfontoltságában alig várja, hogy Kim eszkaláljon. Mi a „véres orr” megoldás, ami mellesleg nem trumpi újítás, mint ahogy beállítja? Provokáció esetén gyors csapásmérés valamely fontos északi célpontra, majd visszavonulás amerikai életeket mentve, remélve, hogy Phenjan megtanulta a leckét és behódol. Mennyiben illeszkedne ez az elképzelés a koreai háború utáni amerikai–északi dance macabre-ba? Ki, mikor, mit adott fel?

 

1968: északi kommandó jut el a déli elnök rezidenciájáig, majdnem megölik, pár nap múlva Észak lőni kezdi az USS Pueblót, meg is szerzik a hajót, a legénységet túszul ejtik. Lyndon Johnson hajókat, repülőket csoportosít a félszigethez, de enged, különben az északiak nem engedik el a Pueblo legénységét. Nem csoda, ha Johnson határozottsága, majd visszalépése, sőt bocsánatkérése gyávaságként jön le az amerikaiaknak. Nacionalizmus, frusztráció.

1969: az EC 121 lelövése. Északi vadászgépek lelőnek egy rutinrepülésen, nemzetközi vizek fölött lévő amerikai felderítőt. Nixon megnézi, mit akart Johnson, s ellentmondásba keveredik mindazzal, amit a „gyenge” Johnsonról mondott kampányában, hisz ő sem igazán akar lépni. A habozást Kissinger (akkor nemzetbiztonsági tanácsadó) összefoglalja: a legkevésbé rizikós akciók nem felelnek meg a provokációnak, a megfelelő erősségű akciók pedig túl rizikósak. Amerika visszatáncol, újabb frusztráció.

1976: a két Korea közötti DMZ-övezetben az északiak agyonvernek amerikai katonákat, mert azok fákat nyestek a zónarész jobb beláthatóságáért. Ford válasza: DEFCON 3, nukleáris fegyverek betonbunkerekbe, anyahajó a koreai vizekre. Kissinger külügyminiszter is akciót sürget. Háromszáz amerikai megy ki fát vágni, helikopteres, B-52-es, vadászos biztosítással. Észak visszatáncol. Nincs amerikai frusztráció, de azóta is kérdés, mekkora amerikai erőbedobás kell egy északi „favágáshoz”? És ez még a „pre-nukleáris” korszak.

1994-től: a már erős konvencionális tüzérséggel, rettegett vegyi és biológiai kapacitással rendelkező Észak atomfegyveren dolgozik.

1994: US gyanú, hogy Jongbjonnál használt fűtőanyagot tárolnak, finomítanak fegyverkezési tisztaságúvá. Krízis, Clinton-tervek egy spec-egység ledobására, a reaktor tönkretételére, majd semmi. A következő adminisztrációk mind a diplomáciai dialógus, a gazdasági segély, biztonsági garanciák vagy a diplomáciai elszigetelés, a gazdasági megszorítások, a fegyveres beavatkozással fenyegetés skáláját alkalmazták. Ha Kim mostani fegyverkezési eredményeit, harci kedvét nézem, mindezeknek a folyamatok lassítására jók: ismét alkalom a frusztrációra.

2006-tól gyorsul fel a fegyverkezési folyamat, annyira, hogy Amerikában megfogalmazódik a pánikos jóslat: csak hónapokra vannak az északiak egy megbízható rakéta és egy megbízható töltet létrehozásától, ami eléri Amerikát. És itt van ma már Trump, a narcisztikus önkritikahiánnyal megáldott, hatalommal felvértezett helyrehozója az elnök elődök összes bűnének. Itt van Kim is, aki magát hergelte bele az előremenekülésbe, ha meg akarja tartani birodalma zártságát, famíliája hatalmi perpetuálódását, szinten tartani a japán megszállás után állandóan szított nacionalizmust, akkor nem léphet vissza, az a végét jelentené. Ha lép, Trump is mozdul, s bár jóval több a féltenivalója, ő is egy „félelem nélküli” ember. Nem tudom mi lehet mindennek a megoldása, csak azt, hogy nagyon tetszik a kissingeri gondolat: a kis reakciók nem elegek az akcióhoz, a nagy reakciók túl veszélyesek. És akkor még nem is beszéltünk a megelőző csapás elméletről, mikor egy elméleti akciót egy gyakorlati reakció előz meg.

 

Szándékosan nem tértem ki arra, hogy először tán egy évtizede, egy déli döntnök-csoport ellátogatott Északra. A tíz fős delegációban ott volt a szöuli főkém (Szu Hun), aki majd állítólag Washingtonba megy tárgyalni, azzal a nemzetbiztonsági főnökkel (McMaster), akiről a Fehér Házban azt rebesgetik, le lesz váltva. Kap majd egy negyedik csillagot és elkerül az európai vagy az északi parancsnokságra... parancsnoknak. Szándékosan nem tértem ki erre, mert túlságosan reménykedők a jelzések erről, s már nem csak arról írnak, hogy egyáltalán felveszi a két országrész a tárgyalások fonalát, hanem – ad absurdum – arról, hogy majd Dél így vezeti be az északi rezsim-őrök agyába, hogy fel kell hagyni a nukleáris fegyverkezéssel, mi több, le kell mondani minden eddigi eredményről. Ezt, így tálalva: nem naivitásnak, hanem bornírtságnak tartom.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!