Nyugdíj előtt

2021. 01. 16. 21:17

Bíró Péter nyugdíjazása előtt egy évvel, humorral vegyes szomorúsággal töpreng azon, hogyan telik el a hátralévő munkaidő és mit kezd magával azután, hogy ha ráront a szabadság.

 

Január 1. reggel. Az utolsó közalkalmazásban, teljes munkaidővel, mélygarázs belépővel töltendő évem. Mostantól megállíthatatlanul peregnek a napok az idő homokóráján. Még mindig nem tudom, örüljek a végső rohamnak, vagy szomorú legyek.

Természetesen örömmel tölt el az év végétől várható korlátlan szabadidő, amikor nem lesz már több kötött időszakom, amikor már nem kell már keservesen könyörögni néhány szabadnapért, hogy elmehessek egy kongresszusra, vagy meghosszabbítsam kicsit a nyaralást a várva várt ünnepnapokon túl.

Ennek az évnek az elteltével bármikor jöhetek és mehetek – feltéve, ha az ember csak úgy szabadon utazgathat, ami mostanság már nem olyan magától értendő. A közelgő nyugdíjaztatásom viszont kissé elszomorít. Meglehetősen fájdalmasan érint, hogy látványosan csökkenni fog a jövedelmem, de némiképpen vigasztal a tudat, hogy mindenféle elméletileg lehetséges munkával kiegészíthetem a nyugdíjamat. Az is tény, hogy a reménybeli pótjövedelem ellenére aligha tudom fenntartani majd az eddig megszokott életszínvonalat.

Természetesen az igények is csökkeni fognak, de ez nem vigasztal, sőt, újabb aggodalmakra ad okot. Velem ellentétben, a nyugdíjba vonult ipari és pénzügyi cápák elegendő jövedelemkiegészítésre számíthatnak mindenféle jól fizetett igazgatósági tagságokból, vagy előadóként, tanácsadóként kereshetnek pénzt. Az én szakmai ismereteimmel és tapasztalataimmal, nekem nincsenek ilyesfajta kilátásaim: a legjobb esetben is egy emberrablás áldozatainak mozgásképtelenné tételében tudnék közreműködni szabadúszóként, de a feleségem sürgősen lebeszélt az ilyen munkáról. Szerinte rontaná a hírnevemet. Egyéb életképes alternatívát nemigen találok. Behatárolt kompetenciámmal, talán szóba jöhetnék ideiglenes segítőként egy kutyakozmetikusnál.

Tartok tőle, hogy egy mégoly csábító állásajánlat sem lesz képes eloszlatni a keserű szájízt, amit az a tudat okoz, hogy társadalmi szinten csökken a hasznosságom és használhatóságom. Egyelőre nem gondolok erre, hanem a jelenre összpontosítom a figyelmemet, és kiélveznem a munkás élet áldásait. A pillanat fontosságának teljes tudatában tartom minden reggel a szenzor elé a mélygarázs használatára jogosító kártyámat, és élvezem az érzékelő vendégszerető fogadtatását. Alig egy év múlva, az utolsó munkanapomon, pontban éjfélkor, a kártyát elektronikusan blokkolni fogják, és az addig készségesen felnyíló sorompó azután számomra mindörökre vízszintesen marad. Mintha a 34 évig tartó szabad bejárásom soha nem létezett volna.

Addig azonban még némileg szomorkásan kézbe veszem az irodám kulcsát, lassan fordítom el a zárban, élvezettel hallgatom a kedves nyikorgást. Lám, még ott áll, drága ismerősöm, az íróasztalom. Rendetlen, mint mindig, kissé poros, de mindenképpen az enyém. A véletlenszerűen szétszórt papírlapok, tollak, jegyzetek és egyéb irodai eszközök, a jól átgondolt rendellenességem bizonyítékai, kaotikus szétszórtságuk világnézetem tükre. Az asztalom foltos felülete a hely, ahol éveken át rendeztem időnként zavaros gondolataim, ahol számtalan papírcetlit írtam tele „tennivalóim” listájával, ideges ujjaimmal több tucat gémkapcsot hajlítottam el és állítottam vissza eredeti formájukba. Miután lejár a türelmi időm, el kell hagynom alkalmazhatóságom helyszínét, csakúgy, mint a kopott, hivatali ruháimat. Örökre.

Sóvárogva gondolok az ittmaradó kollégáimra. Titeket is hiányolni foglak: a hetyke S., a csinos M., és a látszólag zárkózott G., akikre az egyik vagy a másik szememet vetettem. Egy, az időben állandó egyensúly része voltam, melybe 33 évvel ezelőtt beléptem az élelmezési lánc legalján, és kezdtem kapaszkodni felefelé. Akkor én voltam a legfiatalabb. Az idő nemcsak a sebeket gyógyítja be, hanem előrébb tolt engem is, fokozatosan eltüntette előlem az idősebbek többségét. Már rég nincsenek nálam korosabb emberek az osztályomon, én vagyok a legöregebb kövület, és szomorúan látom magam mögött a fiatalabb követőim egyre nagyobb, névtelen seregét. Alaposan megnőtt azoknak a száma, akiket már nem ismerek név szerint. A szakmai utódok egy része türelmetlenül várja a távozásomat, hogy kihasználhassa az ennek köszönhető előléptetés lehetőségét. Persze jól tudom, hogy ez a dolgok természetéből fakad és felesleges ennyire ragaszkodni a munkahelyemhez, ami egyébként sem tulajdonom. Azt sem képzelhetem, hogy pótolhatatlan vagyok. Egyszerűen tévedés azt hinni, hogy összeomlik az üzlet, ha elmegyek. Rövid időn belül folytatódik minden gördülékenyen, mintha soha nem jártam volna ott.

Nem muszáj nekem mindenben ennyire pesszimistának lenni.

Újra meg kell tanulnom, hogy ne ébredjek fel automatikusan három perccel az ébresztés előtt, mint minden eddigi reggelen. Noha a szokásos módon nézem majd, a lézerfénnyel a mennyezetre vetített időt, mégsem fogok tetterősen felugrani az ágyból, hogy megkezdjem a napi munkámat, hanem majd mozdulatlanul hagyom és élvezem, ahogy eltelik egy kerek óra. Azután egy lajhár lomhaságával felállok, szépen, lassan elkészítem a reggelit, úgy tartva meg ezt a ceremóniát, akár egy liturgikus cselekedetet, ezzel is megünnepelve társadalmilag tolerált használhatatlanságomat. Ezután, a megengedett határokon belül egy kicsit hasznossá teszem magam a ház körül: a csészét fejjel lefelé beteszem a mosogatógépbe, miközben az újonnan megtalált eperlekvár mulandóságán álmélkodom. Talán azért is, mert néha ebben is találok vigasztalást.

Később megnézem majd a híreket, hogy lássam, mi romlott el a világban, amíg én zavartalan álmomban nem figyeltem oda, és hagytam a szereplőket akaratuk szerint szerepelni. Mindezek után áttekintem a reggeli eseményeket, és valószínűleg felfigyelek arra a rendkívüli és csodálatos tényre, hogy még mindig csak kora reggel van! Hosszú órák várnak rám, akár egy fárasztó, végtelennek tűnő, csak felfelé tartó útszakasz, egy egész munkanap, mely vasárnapnak tűnik, de mégsem az.

És ezt az időt valami értelmes dologgal kellene, hogy kitöltsem. De mivel?

 

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus professzora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!