Zavaró utcanév Nagyváradon

2021. 01. 15. 22:12

Furcsa érzéssel olvastam a Bihari Napló hétfői lapszámában a Zsidó deportáltak utcája elnevezés kapcsán, a szerkesztőség munkatársa által megfogalmazott véleményt és ugyanígy éreztem, amikor a szerdai lapszámban megjelentetett olvasói véleményt elolvastam. A hír szent, a vélemény szabad, mondogattuk, de ez a téma, a zsidók deportálása, itt Nagyváradon több körültekintést, odafigyelést igényel, mert tragikus történelmi ténnyel szembesít. Tavaszi Hajnal nyugdíjas könyvtáros írása.

Néhány éve a sok ezer váradi zsidóval együtt a váradi gettóból elhurcolt, Auschwitzban 13 évesen elpusztított Heyman Éva szobra áll az egykori Vámház, későbbi Sucevei utca közelében a Rhédey-parkban. A magyar Anne Frankként is emlegetett kislány kilencven éve, 1931. február 13-án született

 

Vajon a cikkírók gondoltak arra, hogy a mai, nagyváradi kis létszámú zsidó közösség tagjai, a néhány túlélő, a leszármazottak mit gondolnak, mit éreznek szembesülve véleményükkel?

Az utcanév megváltoztatásának gondolata nem újkeletű, a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége kérésére történt, a helyi tanács megszavazta, a közvélemény elfogadta. Akkor kegyesek voltunk, mára megváltozott a közvélemény? Ne revitalizálják a holokausztot, ne beszéljünk a 77 éve megsemmisítő lágerekbe hurcolt nagyváradiakról, nem kell ez az utcanév, zavaró, hogy 1944 tavaszán épp itt, ezen az úton haladt a „bélyeges sereg”, volt váradi lakosok százai felsorakoztatva, ahogyan azt a végső megoldás kiagyalói eldöntötték. Mint azt nagyszüleinktől hallottuk, ők nem tehettek szinte semmit, félve a hatalom retorziójától, ennek ellenére néhányan segítő kezet nyújtottak a kétségbeesetteknek.

Az említett közleményekhez hasonlóan a Bihoreanul hetilap hétfői cikkírója is a felejtést tartja ideális gyógymódnak az egykori traumára. Nem beszélni a megtörtént társadalmi tragédiáról, így könnyen napirendre lehet térni az egykori tragikus esemény fölött. De vajon gondoltak-e arra a cikkírók, hogy a „trauma egy olyan puskalövéshez hasonlít, amelynek nyoma soha nem fog eltűnni az ember lelkét jelképező viasztábláról, de amellyel meg lehet tanulni együtt élni?” (Heller Ágnes)

Néhány éve épp itt, Nagyváradon mozgalomszerűen terelődött a figyelem a zsidó kultúrára, ezt bizonyították a múzeummá vált zsinagógák, a nagyváradi zsidóság múzeumának létrehozása vagy az egykori zsidó befektetők által épített kulturális örökség megőrzésére tett konkrét lépések. Jó irányban haladunk, gondolhattuk, ha érdekel, ha tudni akarjuk ki volt a bérház vagy lakrész egykori tulajdonosa vagy bérlője, talán hozzásegít, hogy megtanuljuk értékelni kezdeményezéseiket, munkájukat. Sokan közülük 77 éve, a mostani Zsidó deportáltak útján (egykori Vámház, Sucevei utca) indultak a Rhédey-park árnyas fái alatt várakozó marhavagonok felé. Ismerjük az annyiszor ismételt posztulátumot, hogy Nagyvárad a tolerancia városa, befogadó város. Ennek a városnak is vannak más városokhoz hasonlóan vidám és szomorú történetei. Hosszú időszakot ölelt fel a nagyváradi zsidóság befogadása, a későbbi kirekesztésük gyorsított ütemben zajlott.

Hogy történhetett meg, hogy egy nép sorsa, amely meggyökerezett egy városban (egy országban, egy kontinensen), egyszerre tragikus végbe torkollott? – tesszük fel másokkal együtt a kérdést. Hogyan kezeljük az egykori traumát?

Nagyváradot épp a szecessziós épített örökség kapcsán is szeretjük Bécshez hasonlítani. Talán Bécs kapcsán érdemes megemlíteni, hogyan állítottak emléket a bécsi deportált zsidóknak:

„Bécs divatos hatodik kerületében a holokauszt története ott van az utcaköveken. Azok előtt a házak előtt, amelyekben egykor zsidók laktak és dolgoztak, a járdák felületébe, amelyet annak idején a zsidóknak csupasz kézzel kellett sikálniuk [eltüntetve róluk az Ausztria nevet], kis emléktáblák vannak beépítve, rajtuk a lakók neve, deportálásuk dátuma és elhalálozásuk helye.” (Snyder, Timothy: Fekete föld. A Holokauszt: Múlt és fenyegető jövő, Budapest, XXI. Század Kiadó, 2016 ) A köveken olvasható nevek „élő szemrehányásként” is értelmezhetőek, mindenképpen mementó a jelenkori városlakóknak.

A Zsidó deportáltak utcanévnek hasonló súlya van: „élő szemrehányás”, amelyet nem kell, nem lehet elfelejteni, de meg kell tanulni ezzel élni a jelenben. Talán a Soá nyomasztó súlya okozza a cikkírók felháborodását, ezért utasítják el az egykori Vámház, Sucevei utca új nevét. A problémát (ha valóban az) nem a bűnbakkeresés, hanem a dialógus, a kibeszélés oldhatja fel.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!