Simon Judit: Oltomiglan napló 12.

2021. 01. 14. 21:58

Megjött az új esztendő, vele együtt a mindenévi remény: jobb lesz, mint az előző. 2021-nek nem nagy kihívás jobbnak lenni, úgyhogy, hátha tényleg. Látszik a fény az alagút végén, és én nagyon remélem, nem vonat világít, hanem az oltás megfékezi ezt a mindent leállító, felborító járványt. Addig is, engedve sokak unszolásának, naplót írok. Nem tudom, hány napig vagy hétig, esetleg hónapig tart, csak akkor zárom le, ha megkaptam a második szurit.

 

Mint várható volt, a közösségi hálót elárasztotta a hó. Havas táj itt, havas kert ott, havas utca amott. Itt is havazott, fehér minden, a teraszomon bokáig ér, de nem fotóztam le, aminek több oka is van. Részint, ha észrevették, a közösségi hálón, népszerűbb nevén facebook, nem szoktam megosztani semmit magamról, se fotót, se történetet, nem posztolok véleményt, ritkán szállok be beszélgetésbe, heves vitákban szinte soha. Szinte. Másrészt én nem szeretem a telet, de nagyon nem. Utálom, hogy hideg van és a fél szekrényt kell magamra vegyem, ha kimegyek az utcára. Továbbá a sáros latyaknál már csak a havat szeretem kevésbé, mert ha már becsavartam magam a rongyokba, és kilépek az utcára, csúszom, mint torokban a pálinka. Nekem a legkiválóbb hótaposóban is sikerül a fenekemen, rosszabb esetben békapozícióban landolni. Úgy kell figyeljek, merre lépek, hogy kimelegszem a sok ruha alatt. Remek kifogás a járvány, hogy üljek itthon és az ablakból nézzem a szürke eget és az engem elszomorító fehérséget. Még a nap sem süt, hogy legalább kicsit csillogjon az a szomorú hó.

Online cseréltem bankkártyát, nem másért, csak lejárt. Hajnalban rámszólt a kedves futár hölgy, hogy a nap folyamán kihozza. Megköszöntem és nyugodtan visszaaludtam. Megint szól a telefon valamivel később, arra ébredek. Megjött a kártyám, nem jöhet fel, menjek le érte. Mondom, megyek megyek, de kérek egy kis időt, vagy lenne olyan szíves betenni a postaládába? Azt nem lehet – jön a válasz, mert kell a személyi igazolvány szám és az aláírás. Jó, értem, akkor legyen szíves visszajönni később, vagy holnap, ha a mai napba már nem fér bele. Nagy sóhaj a telefonba, majd a továbbra is kedves női hang közli, akkor diktáljam az igazolványom számát, bedobja a postaládába a borítékot. Így is történt. Mondtam, dobta, lementem, kivettem. Köszönöm a futár hölgy szíves hozzámállását.

Felhívott Plankó Erika, tudják, ő az egyik budapesti büntetőbíró barátném, akiről már meséltem a Karanténnaplóban. Naponta bejár a bíróságra és egyáltalán nem megnyugtató számára, hogy szinte lehetetlen betartani a fertőtlenítési szabályokat. Ő sok órán át maszkban tárgyal, majd megy haza autóbusszal, ahol csúcsidőben lehetetlen a távolságtartás. Mintha az egyik bukaresti kritikus barátnémat ismételte volna. Annyi a különbség, hogy a román fővárosban a buszon még maszk sincs mindenkin, mert minek.

Erika azt is mesélte, hogy Amszterdamban sem túl jó a helyzet. A fia és leendő menye otthonról dolgoznak, (divatosan mondva home office), ami rendben volna, de nincsenek plusz juttatások, és a beígért fizetésemelés is elmaradt.

Bezzeg Romániában bruttó 70 lejjel emelik a minimálbért. Kérem, ne kezdjék számolni az inflációt, mert idegesek lesznek. Lényeg, hogy január 1-től bruttó 2300 lej lehetne, de nem lesz, mert valaki tévedett. Történt, hogy aki megírta a kormányhatározatot, nem azt vetette papírra, hogy január 1-től, hanem azt, hogy amikortól életbe lép a rendelet. A határozat tegnap jelent meg a Hivatalos Közlönyben, úgyhogy január 13-tól érvényes. Tehát a jövő hónaptól, jegyezte meg egyik ismerősöm. Mert a kormányülésen eldöntötték, hogy az év első napjától, aztán megbíztak valakit, hogy megfogalmazza a rendeletet, és ezek szerint senki el nem olvasta el még legalább egyszer. A lapoknál legalább vannak tisztafejek. Supp, aláírták, mehetett nyomtatásra a Közlönybe. A kormányfő nézett, mint a moziban, aztán kivágta a rezet: nem számít, nyugodtan lehet visszamenőleg, január 1-től alkalmazni. A közintézmények lehet, hogy megteszik, de a magánszféra biztos nem. Őket ugyanis sokkal gyakrabban ellenőrzik, és a szó elszáll, még ha a kormányfőé is, a papír pedig, azaz a rendelet, marad.

Vajon mi történt volna, ha a határozatot megfogalmazó hivatalnok egy nullával több ír az összeg mellé?

Ez a mai nap története.

Virtuális ölelés.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!