Simon Judit: Oltomiglan napló 11.

2021. 01. 13. 21:51

Megjött az új esztendő, vele együtt a mindenévi remény: jobb lesz, mint az előző. 2021-nek nem nagy kihívás jobbnak lenni, úgyhogy, hátha tényleg. Látszik a fény az alagút végén, és én nagyon remélem, nem vonat világít, hanem az oltás megfékezi ezt a mindent leállító, felborító járványt. Addig is, engedve sokak unszolásának, naplót írok. Nem tudom, hány napig vagy hétig, esetleg hónapig tart, csak akkor zárom le, ha megkaptam a második szurit.

 

Kövezzenek meg, de engem egyáltalán nem érdekel, mikor oltatja be magát az államfő vagy a miniszterelnök. Ha engem kérdeznek, persze senki sem teszi, nem ők a legveszélyezettebbek és nem is jelentik a legnagyobb veszélyforrást. Ritkán futunk össze a közméltóságokkal az üzletben, a vonaton, felvonóban, nem vezetnek taxit, s nem árulnak a kenyérboltban.  

Amúgy Romániában két nap múlva kezdődik a regisztráció a második szakaszra, de finoman fogalmazva is, teljes a káosz. Újabban nem csak a központi internetes oldalon lehet bejelentkezni oltásra, hanem egy telefonszámon, a megyei közegészségügynél, valamint a háziorvosoknál. Mi történik, ha valaki, biztos, ami biztos alapon, kétszer iratkozik fel, mondjuk egyszer a közegészségügynél és egyszer a háziorvosánál? Amit nagyon utálok, hogy olyan nagy szigorúság van, mint a hadseregben, látszik, hogy az oltási kampány parancsnoka egy katonatiszt. A lakosságot – tehát engem is – arról tájékoztattak, hogy a bejelentkezés után megtudjuk, hová kell menni oltásra és hány órára. Majd jól ránk szólnak, hogy pontosan kell érkezni, nem lehet kavarodást okozni, sem hepciáskodni, mert borul a sorrend, sőt, lehet az egész rendszer összedől a sok aggodalmaskodó nénitől és/vagy bácsitól.

Én nagyon szeretném, ha megválaszthatnám, melyik kijelölt helyiszínen akarom, hogy beoltsanak, és azt is, hogy melyik vakcinával. Mert, ha az oltás opcionális, miért nem lehet az oltóanyag is az? Ekkora fejetlenséggel jó lesz, ha karácsonyig mindenkit sikerül beoltani.

Aki mérgelődött már azon, hogy közhivatalba csak lázmérés után lehet bemenni, képzelje el, milyen dühösek lehetnek annak a Temes megyei község polgármesteri hivatalának az alkalmazottai, akiket digitális alkoholszonda vár a bejáratnál. Belence (Belint) község polgármestere azért akarja szűrni az érkező munkatásait, mert észrevette, hogy a hivatalban dolgozók egynémelyike finoman fogalmazva ittas. Arra is rájött, hogy hivatalnokai több időt töltenek a község kocsmájában, mint az irodában. Megvásárolta hát a félelmetes eszközt és aki részegen akar bemenni a munkahelyére, az megnézheti magát.

 

Kibukott Rareș Bogdan volt tévés személyiség, jelenlegi nemzeti-liberális – de inkább maradjunk a nemzetinél – megmondóember. Na, kire bukott ki? Bingó! Kelemen Hunor kormányfőhelyettesre. Az RMDSZ elnöke ugyanis az autonómiáról beszélt egy PSD-közeli hírcsatornán. Azt találta mondani, hogy „a helyi, a regionális mellett az autonómia egyetlen formája sem károsítja a román állam egységét.” Erre a nemzetféltő szenátor a közösségi hálón per kedves Hunor megszólítással magyarázta el negédesen, de nem finomkodva, hogy az autonómia szétzúzná az országot. Megírta, hogy milyen szépen élnek ma együtt Romániában „a románok és magyarok, románok és szászok, románok és az összes kisebbség” Erről nekem megint azt jutott eszembe, hogy kicsi vonat kanyarog. A szenátor úgy gondolja, sőt tudja, hogy Erdélyben, ahol az emberek együtt dolgoznak, együtt járnak szórakozni, nem számít az etnikum, hanem csak a szeretet számít. Bogdan úr – mi ugyanis nem tegeződünk – van egy ötletem: szeresse jobban a magyarokat. Csak egy kicsivel, és már az is sok lesz.

Mai ráadás-történetemet egyik napló-olvasó váradi ismerősöm mesélte. „Belváros közeli házban lakunk, kis udvarral, néhány málnabokor, fű, nyáron virágok. Most viszont két nagy kupacban a száraz, lekaszált gizgazok, lemetszett ágak, minden, ami az utóbbi hetekben nem fért be a kukába. Bekopog tegnap délelőtt két fiatalember a köztisztasági vállalat overalljában, hogy ők bezsákolnák s később elvinnék a cuccot. Megörültünk az ajánlatnak, egy ötvenesben plusz egy kis szíverősítőben állapodunk meg fizetségül. Ugye, hideg van. Hamar végeztek, a fekete nejlonzsákokat ki is húzták a ház elé. Picit gyanús volt, hogy azt mondták, ők most mennek, majd délután jön az autó és elviszi. Hittük is nem is, de az udvarról eltűnt a két kupac növényi hulladék. Hogy, hogy nem, alig telik el öt perc, s három mérges és hangos ember kopogtat, ők is a szemetes cég színes overalljában, fenyegetőzve, kiabálva: mégis, hogy képzeljük, hogy ennyi szemetet csak úgy kihordunk az utcára? A rossz szemetes szigorúan közölte, 500 lej büntetést kell fizessünk a kihágás miatt, a jó szemetes viszont bizalmasan odasúgta, hogy ha adunk most papír nélkül egy százast, akkor elfelejtik a dolgot, feldobják a zacskókat a kocsira, s már mennek is. Vita következik, hatósággal való fenyegetéssel és hízelgéssel vegyesen, a harmadik, a sofőr sötét tekintettel cigarettázik. Aztán amikor mi magunk jelentjük ki, hogy oké, akkor hívjuk ki a rendőrséget, s nyúlunk is a telefon után a rendszámukat bámulva, a három férfi szitkozódva felhajítja a zsákokat a furgonra, majd sietve elhajtanak. Pár órával később az udvaron mindent befed az év első komoly havazása. Tiszta és fehér az udvar, mint a közélet.”

Hát, ilyenek (is) történnek nálunk mostanság.

Virtuális ölelés.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!