Önmegváltás, de nem ingyen

2020. 07. 23. 22:19

Nem nagyon szoktam olvasni az írásaimhoz írt kommenteket. Ezek ritkán szólnak elvi kérdésekről, szinte soha nem olyan jellegűek, amelyek alapján érdemi vita is kialakulhat a felvetett témáról. Legtöbbször bántani, becsmérelni szoktak ezekben. Ilyenkor ironikusan „örülök”, hogy az illető kiadta a dühét, ami dupla haszonnal jár: én kedvesen rá sem hederítek (immár négy évnyi online újságírás után), ő pedig megkönnyebbült, különben ki tudja, milyen baja esett volna. Bartha Réka jegyzete.

 

Na, de a legutóbbi írásomhoz érkezett egy olyan komment, éppen az ERport Facebook-oldalára, ami egy egész gondolatsort indított el bennem. Ez pedig arról szólt, hogy a jelenlegi megszorítások és keretek között fitten maradni pszichésen csupán „egy vicc”, ez lehetetlen. Első nekibuzdulásomban szerettem volna meggyőzni az illető kommentelőt, hogy ez egyáltalán nem így van, csupán a kulcs kell hozzá, azonban az ilyen első nekirugaszkodásaimat most már nagyjából ki szoktam hagyni, mert érveim olyan erővel szoktak a beszédpartneremre zúdulni, hogy túlpörgetett segíteni akarásom pont az ellenkezőjére fordul: túl soknak tűnik a beszédpartnernek. Ráadásul meg sem kérdeztem tőle (általában nem szoktam), hogy szeretné-e, hogy kimentsem őt a pesszimizmusból, vagy benne szeretne még maradni… Úgyhogy kivártam szépen, amíg ismét „zen” lettem, és alaposan végiggondoltam a dolgokat. Azt fogom ide leírni, immár átszűrten és megfontoltan, plusz sallangok nélkül (vélhetően), amit az illető kommentelővel szerettem volna megosztani a pszichés fitten maradásról.

Onnan kezdeném, hogy tökéletesen megértem, ha valaki ebben az időszakban a béka ülepénél csak hajszálnyit van fennebb, mert erre minden oka, érve, lehetősége megvan. Ebből az origóból indulok ki itt, és hozzáteszem: magam is egy hónapnál többet töltöttem teljes elzártságban és elszigeteltségben, gyakran saját gondolataim csapdájában. És nem is maga az egyedüllét volt kínos és kínzó (életem során rengeteget voltam egyedül), hanem a gyermekemtől való távolság. Ennek az okait itt most nem részletezem, csupán annyit mondok el, hogy picinyem 60 feletti nagyszüleinél tartózkodott, én meg dolgoztam ez idő alatt.

Ebben az egy hónapban olyan rálátásom lett a világra és önmagamra is, amelynek párját most azért kívánnám mindenkinek, mert roppant hasznosnak bizonyult. Utólag. Nem akkor, amikor éppen történt. Akkor nem volt túl jó. Abban az időszakban ugyanis a világ legszerencsétlenebb, legmegtépázottabb és legtöbbet bántott emberének éreztem magam. A védekező mechanizmusaim teljesen padlón voltak (ennek részleteiről néhányan, nagyon kevesen tudtak igazából).  A teljes mérvű és minden szintű kiszolgáltatottságot tapasztaltam meg, és ezáltal tálcán kínáltam fel azt, hogy sokan, nagyon sokan úgy viselkedjenek velem, mintha a hátsójukból rángattak volna ki éppen.

Nos, ekkor kezdtem egy kissé figyelmesebb lenni és valamelyest felülről látni az „oda-visszát”, és azt a következtetést vontam le ebből, hogy nekünk (nem csak nekem, többeknek) nincsenek is védekező mechanizmusaink. Mert az nem az, amikor egy buta kommentre idegesen beírunk valamit, amivel szájon vágjuk az illetőt. Sőt, az jelzi igazából azt, hogy a védőpajzsot leeresztettük és megmutatjuk, hogy hol és melyik ponton vagyunk kikezdhetők, sérülékenyek. Ezt azért tudom ilyen szakszerűen leírni, mert magam is műveltem a műfajt, fokozatosan szoktam le róla, amikor láttam, hogy másoknak sokkal jobban sikerülnek a válaszok (persze, mert őket igazából nem is érdekli, hogy milyen modorban és milyen stílben „kaszálnak” vissza).  Ez a védekezéshiány, megfigyeléseim alapján, a jóságról kialakított képünkkel áll összefüggésben: szerintünk jó az, aki bárgyú módon mindig az igazság és a helyes dolgok oldalán áll, a végletekig küzd ezekért, egyszersmind hagyja, hogy emiatt bántsák őt. Azonban valójában és istenigazából ez csupán sima mazochizmus, amelyben mi magunk az utolsók vagyunk önmagunk számára is a prioritáslistán. Előbb jön az, hogy a szent igazság nevében elesünk vagy megsérülünk a harctéren. Mert ezt láttuk, ezt tanultuk…

Ha valaki azt hiszi, hogy erre én könnyűszerrel, pikk-pakk, csak úgy rájöttem, elég nagyot téved. Az egy hónapos urbánus remeteséggel tarkított anyai böjtöm alatt éppen kerestem a nyitját a körülöttem tapasztalható általános romhalmaznak.  Mígnem egyik este véletlenszerűen ráakadtam egy videóra, amelyen egy irdatlan unszimpatikus fickó az önszeretetről hadovált angolul. Szeretem az angol nyelvet, főleg az amerikai változatát, borzalmas baromságokat is végig tudok hallgatni, ha angolul mondják nekem (legalább tudom, hogy azok). Ezt a kopasz, harmincas pasast pedig negyedórája hallgattam, és nem érettem, hogy miért. Hát mazochista vagyok, vagy mi…?! Mondjuk, eddigi életemben tudtam tanulni az unszimpatikus  emberektől is, lehet, hogy ez éppen egy ilyen szitu…  Amikor már rajta volt a kezem az egéren, hogy lazán „kiikszeljem” a dolgot, egyszer csak arról kezdett beszélni a kopasz guru, hogy van egy ilyen önszeretős gyakorlat, hogy bemegyünk a fürdőbe, annyira közel tesszük az arcunkat a tükörhöz, amennyire csak tudjuk, szinte érintse az orrunk a tükröt, és elmondjuk hússzor egymásután, miközben szembenézünk magunkkal, hogy: „Szeretlek és elfogadlak úgy, ahogy vagy!”  Gondoltam: „na, te rajtam bizony nem fogsz ki, bemegyek gyorsan és kipróbálom”.  Az első négy még valahogy ment, de az ötödiknél egészen konkrétan fizikai fájdalmat éreztem, elcsuklott a hangom, láttam az összes létező ráncot és „felesleges” gödröt, göröngyöt az arcomon. Röviden: azt hittem, hogy menten elájulok. Nem tudtam végigcsinálni. 

Azóta finoman gyakorolgatok. Már eljutottam hétig, talán nyolcig is teljesen „tünetmenetesen”, azonban a lényeg, amit itt el szeretnék mondani: ez a vicces, röhejes akármi, ami első ránézésre olyan egyszerűnek tűnik, mint az ágyba vizelés, minden probléma gyökerére világít rá.  Mert amíg nincs meg az önszerelmi vallomásból a húsz (ezt szimbolikusan is mondom), addig a maradék tizenkettő hiányát viszont fogjuk látni magunk körül (konkrétan, nem szimbolikusan), és erre kvázi mérget lehet venni. Ebben az ájulásközeli állapotban ott volt tehát néhány eddigi évtizedem tapasztalata és hibája… Hát persze, hogy nem volt kellemes élmény!

Ezzel a fenti eszmefuttatással pedig oda szerettem volna végül kilyukadni, hogy amíg az önmagunkkal való szembesülésben és elfogadásban nem jutunk el egy elfogadható szintre, addig abban sem igazán hiszünk, hogy jót érdemlünk. Kijelentések szintjén igen, hogyne. Ezt könnyű világgá kürtölni (mindenki ezt teszi), de vajon igaz-e ez akkor is, amikor a fürdőbeli tükörben annak a valakinek mondjuk, aki onnan visszanéz ránk? Én erre a kérdésre nem tudok, és nem is szeretnék válaszolni, mert ez magánügy, a legmélyebb magánügy… Ráadásul nem is vagyok pszichológus, itt csupán arról számolok be újságíróként, amire empirikus kutatásaim alapján jutottam.

A pszichés fitten tartás pedig bizonyára itt kezdődik: elhiszem, hogy jót (a mostaninál jobbat) érdemlek, és ennek a jónak megteremtésében – az önmagammal való szembesülést követően – felelősséget vállalok. Lehet, hogy évtizedek alatt jön majd be ez, de egy napi szintű próbálkozást megér. Színtiszta haszon, mert addig sem azzal foglalkozunk, hogy a szüleink, a kormány, a szomszéd és a világbank mit cseszett el a MI életünkben. Tudom, rettenetesen kényelmetlenül hangzik. És ha el is indul az ember ezen az úton, nagy a kísértés, hogy útközben megtorpanjon, hagyná a fenébe az egészet, védené magát a kellemetlenségektől. Azonban az a baj, hogy ezzel még nagyobb slamasztikába lehet kerülni. A szembesüléssel járó kellemetlenségeket ugyanis nem lehet megspórolni…

Én egy ilyen bűbájos pokoljárás végén vásároltam magamnak rajzpapírt és vízfestéket, és naponta rajzolok valamit, amivel majdhogynem magamat is meglepem, mert csak nagyon ritkán tudom, hogy mi lesz, mi sikeredik belőle (egyénenként változó, hogy kinek milyen tevékenység jön be: lehet még hobbikertészkedni, napirendszerűen táncolni a tükör előtt, vagy kitanulni a matyó hímzést, esetleg „utazni” kerámiában stb). Ezzel egyúttal a véletlenszerűre is edzem magam, meg arra, hogy a bizonytalanság végén olykor-olykor bizony csodálatos dolgok is lehetnek. Őszintén, még az sem nagyon érdekel, hogy ki mit gondol a rajztehetségemről, vagy annak hiányáról. A rólam való vélekedést immár nem „szervezem ki”, ez is része a védőbástyának: van összesen vagy négy-öt ember, közeli és távolabbi, akit meghallgatok ebben a kérdésben. A többiek akármit is, meg annak az ellenkezőjét is gondolhatják, mondhatják. Tudom, tudom, neveltetésünk azt sugallja, hogy egy ilyen némbert „nagyképűnek” vagy minimum „fennhéjázónak” tituláljunk. Én azonban nem feledkezem meg egyetlen percig sem arról a folyamatomról, és a rengeteg munkáról (amiben csak szintek vannak, vége soha nincs), aminek köszönhetően erre a következtetésre eljutottam. Nagyon nyögvenyelős, helyenként kínlódós, máskor „aha”-effektusos és felettébb fontos meglepetéseket tartogathat az út, de érdemes beszerezni azt az alapkövet, ami a pszichés fitten maradáshoz szükséges.

Ha bárkit vigasztal, még azt is elmondom: istenigazából és a legjobb esetben sem érdekel négy-öt embernél többet az, hogy mi hogy is vagyunk (ha egy ismerős ezt telefonon megkérdezi, az még csak azt jelenti, sikeresen elindított egy párbeszédet). Akkor meg miért ne fordítsunk erőfeszítést a home made jólétünkre? Attól függetlenül is, hogy van-e vagy épp nincs erre külső lehetőségünk, apropónk, motivációnk…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!