Segítségnyújtás bajban, baj előtt

2020. 06. 10. 20:10

Esti olvasmány kezdőknek és haladóknak sorozatunkban Antal Erika a segítségnyújtásról osztja meg olvasóinkkal gyermek- és felnőttkori tapasztalatait.

 

Gyerekkoromban, – olyan öt-hatodikos lehettem, – a falu központjában találkoztam egy idős nénivel, aki ült egy padon és sírdogált. Megkérdeztem, miért sír. Azt válaszolta, azért, mert nincs hol laknia és nincs mit ennie. Nagyon megsajnáltam, gondoltam, meghívom, jöjjön haza hozzánk, valahol egy fekhelyet is csinálnánk neki, és ott milyen jól lehetne. Hívtam, de azt mondta, idegen helyre csak úgy, egy gyerek hívására nem mehet. Mondom, akkor maradjon itt, hazaszaladok és megbeszélem a szüleimmel a dolgot. Persze, a szüleim hallani sem akartak erről, mondták, különben is van háza és vannak gyermekei, csak biztos összeveszett velük és azért ül ott a padon – mondták. Nagyon szomorú voltam, gondoltam, legalább valami ennivalót viszek neki. Készítettem egy szendvicset, két szelet vajas kenyeret összeborítva, nem tudom már, volt-e valami közte, nem fontos, odavittem neki. Nem láttam rajta sem a meglepetés, sem az öröm kifejezését, elfogadta a kenyeret, de csak úgy, mintha nem lett volna más választása.

Valamennyi idő elteltével, – egy fél év, egy, másfél év? – arról tanultunk az iskolában egy olvasmány alapján, hogy segítsünk az időseken, az elesetteken, a szegényeken.... Hallottam, van a falu egyik utcájában egy szegény öregasszony, aki egyedül él, nincs segítsége. Megszerveztem néhány osztálytársammal, hogy menjünk el hozzá és ajánljuk fel a segítségünket. Hárman-négyen összefogtunk nagy lelkesen, és elindultunk. A kapuban megálltunk, tényleg szegényes kis házban lakott a néni, kis udvar a ház előtt, zsebkendőnyi veteményeskert, ahogy azt a mesékből ismerjük, körülbelül úgy képzeltem. Kiabáltunk, hogy néni, csókolom, bemennénk, merthogy féltünk, ha esetleg van kutyája, megharap. Semmi és senki. Végül bemerészkedtünk az udvarra, majd a házikó ajtaján kopogtunk. Egyszer csak hirtelen kitárult az ajtó és a néni nagyon mérgesen ránk ripakodott, hogy mit akarunk, azonnal takarodjunk az udvaráról. Mi kedvesen próbáltuk magyarázni, hogy segíteni akarunk, meggyomláljuk a kertjét, vagy vizet hozunk a kútról, sepregetünk a ház előtt. Még dühösebb lett, azt kiabálta, ha azonnal nem takarodunk el, előveszi a fejszét, és... Nem mondta, mit csinál, de arra mi már kint is voltunk a kapun kívül, és kullogva indultunk hazafelé. Nem járt sikerrel a segíteni akarás, nem akarták a segítségünket elfogadni.

Mindez annak kapcsán jutott az eszembe, hogy egy barátom arról számolt be a közösségi oldalon, hogy a kijárási tilalom ideje alatt önkéntességet vállalva idős személyeknek intézte a bevásárlást, és amikor lejárt a korlátozás, hálából egy tortát sütöttek neki, az egyik idős házaspár így köszönte meg az önzetlen segítségnyújtást. Én nem vállaltam önkéntességet, jóformán ki sem mozdultam a lakásból, de többször is telefonáltam, olyan ismerőseimet hívtam fel, akikről tudtam, hogy nem mehetnek ki, egyedül élnek. Mindenkinek jólesett az érdeklődés, fiatal és idős egyaránt örült a telefonhívásnak. Sőt, engem is sikerült meglepniük, mézet, zöldséget, kenyeret kaptam ajándékba, másoktól virágot és süteményt, szóval működött az empátia, a „jótett helyébe jót várj”.

Azt láttam, tapasztaltam, hogy amikor beütött a váratlan és ismeretlen baj, az emberek segítőkészsége is megnövekedett. Ki-ki úgy segített másokon, ahogy tudott. Sok fiatal vállalt önkéntességet, az emberek is mintha türelmesebben viszonyultak volna egymáshoz. Láttam, ahogy sorban álltak, nyugodtan várakoztak, hogy bejuthassanak egy-egy üzletbe. Jó, persze, tudok róla, hogy sokszor dulakodtak is, egy-egy utolsó tekercs akármin összevesztek, de mindez nem az én látókörömben, környezetemben történt. Még a gyerekek is türelemmel viselték a bezártságot, azok a kis örökmozgó apróságok, akik korábban óvodába, iskolába jártak, délutánonként pedig sporttal, tánccal, biciklizéssel és a játszótéren mászkálással, napestig szaladgálással vezették le az energiájukat. Most viszont megértették, hogy nem szabad kimenni és elfogadták, bent kell maradni, rajzolni, mesét hallgatni, legózni, babázni, kisautóval játszani.

Nem hiszek abban, hogy megjavultak az emberek, hogy végleg megváltoztak volna, abban sem, hogy ezentúl alapvetően jobb lesz a világ. De az jó érzéssel tölt el, hogy ha baj van, számíthatunk egymásra, mindig van kihez fordulni.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!