Simon Judit: Oltás után, szabadon 4.

2021. 07. 04. 21:47

Hiányzik a naplóírás. Az elmúlt közel másfél évben megszoktam, hogy nem csak szűk baráti körömmel, hanem ismerőseimmel, ismeretlenekkel is megosszam a gondolataimat. Hiányoznak a visszajelzések, az okos és néha oktalan megjegyzések. A hiányt, mint tudjuk, pótolni kell. Megírom hát a visszatérésem napjait az életbe. Tartsanak velem, hátha a beszámolók, hozzászólások, történetek nyomán kiderül, miért más ez az élet, mint az azelőtti. 

Tárlatnyitó és Újvárad lapbemutató június 29-én a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében  

Fotó: Vicsi Judith

 

Munkakedv (július 4.)

Újra itt vagyok, de lám, a szabadság elveszi a maga részét a naplóírási időből. Jó sok dolgom volt az elmúlt héten, többek között Kemenes Henivel, meg Szűcs Lacival kirándultunk Kolozsvárra, ahol bemutattuk a MÚRE Brassai pályázatára tavaly érkezett és díjazott fotókat és nem utolsó sorban az Újvárad júliusi számát. Köszönjük főkonzulátus, jól éreztük magunkat.

Az elmúlt napokban végre nyár volt, meleg, rendesen, ahogy kell. A melegre sosem panaszkodom, úgy 36 Celsius fokra vagyok kalibrálva, addig nincs nagyobb bajom, minthogy csorog a víz az arcomról. Persze együttérzek mindazokkal, akik szenvednek a melegtől, és örülnek az esőnek, de nagyon nem tudok velük örülni, hogy lehűlt a levegő.  Drága Kinde Annamari barátném – emléke legye áldott – azt mondta, a véremben hordozom a sivatagot, azért imádom a kánikulát. Lehet benne valami, ki tudja, mire képesek a gének.

A génekről jut eszembe az oltás, az oltásról pedig a vírus. Előbbivel persze semmi összefüggés, hacsak nem álhírekről van szó, annál jobban kapcsolódik egymáshoz az utóbbi kettő. Merthogy vírus úrfi nem nyugszik, érkezik a fia, úgy hívják Delta, és hamarább mászik be az emberbe, mint korábbi rokonai. A hozzáértők, akik nem a közösségi hálón szerzik a napi tudásukat, azt mondják, hogy az oltások ezt az új változatot is kivédik, legalább annyira, hogy aki mégis beszerezte a Deltát, ne kerüljön kórházba. De az elkapás veszélyét is csökkenti a szuri.

Baj, hogy Romániában még nagyon alacsony a beoltottak száma, ráadásul nyár van, mindenki jön-megy, utazik, érkeznek a vendégek, és szabadságra a vendégmunkások. Szóval, minden esélye megvan az őszi nem tudom hányadik hullámnak.

Arról már rég lemondtam, hogy bárkit is meggyőzzek, olttassa be magát, most már teheti azzal, és ahol akarja, csak annyit szoktam mondani, hogy én még mindig élek és semmi komoly bajom lett a szuriktól. Sőt, a barátaimnak, közeli és távoli ismerőseimnek sem lett komolyabb bajuk, maximum két napig érezték rosszul magukat.

Mindenki úgy tesz, ahogy jónak véli, csakhogy ezt a fránya járványt másképpen nem lehet megfékezni. Komolyan nem értem, hogy lehet jobban félni az oltástól, mint a betegségtől.

Az a hír járja, hogy újabb emlékeztető, azaz harmadik oltásra is szükség lesz valamikor tél elején. Szóljanak, én megyek, mert bármennyire szeretek itthon lenni, nem táncolnék örömömbe, ha nem járhatnék sehová, és idén sem szervezhetnénk könyvmaratont.  

Én ugyanis nagyon haragszom erre a vírusra, ami egyre több mindenben akadályoz. Például idén még nem merek külföldre utazni, pedig nagyon vágyom az andalúziai tengerpartra és a tel-avivi nyüzsgésre.

Akadályoz továbbá az ötleteim kivitelezésében. Minap újra láttam a közösségi hálón azt a kisfilmet, amiben egy bekötött szemű lány állt valamelyik nagyváros utcáján, parkjában, mikor hol, mellette a felirat: adok, veszek ölelést. Ott állt kitárt karokkal és várt. Különböző bőrszínű és ruházatú emberek, gyerekektől idősekig mentek és megölelték. Volt, aki elbeszélgetett vele, és voltak, akik csak megölelték és mentek tovább.

Riporter koromban voltam én koldus és utcalány, most vénségemre szívesen kipróbálnám, hogy működne egy ilyen ölelés-játék az én városomban, a mi társadalmunkban. A vírus miatt viszont nem tehetem, nem lenne releváns, hiszen nem mindenki merne megölelni egy idegent. Sőt, én sem szívesen ölelkeznék idegenekkel. Ismerjük be: félünk, nehogy elkapjuk ezt a semmirekellő betegséget.

A közösségi médiáról most nem fejtem ki a véleményemet, már csak azért sem, mert én is használom. Egyre több, számomra ismeretlen személy kéri a barátságomat. Megtisztelő, köszönöm az érdeklődést, de csak azokat az embereket jelölöm vissza, akik a saját oldalukon közölnek magukról néhány alapinformációt: munkahely, nyugdíjasok esetén volt munkahely és a település, ahol éppen laknak. Akinél tiszta üres az „about” rész, nem jelölöm vissza, mert nem biztos, hogy a fotó vagy ismerősök listája valódi. Sajnálom, ez van.

Tegnap leültem dolgozni és eszembe jutott a cetli, amit egyik régi szerkesztőségemben ragasztottak ki jól látható helyre: „Ha megjön a munkakedved, várd meg türelmesen, ameddig elmúlik.” Tegnap sikerült. Ma nem akart elmúlni. Naplót írtam.

Puszi mindenkinek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!