Simon Judit: Oltás után, szabadon 5.

2021. 07. 14. 10:36

Hiányzik a naplóírás. Az elmúlt közel másfél évben megszoktam, hogy nem csak szűk baráti körömmel, hanem ismerőseimmel, ismeretlenekkel is megosszam a gondolataimat. Hiányoznak a visszajelzések, az okos és néha oktalan megjegyzések. A hiányt, mint tudjuk, pótolni kell. Megírom hát a visszatérésem napjait az életbe. Tartsanak velem, hátha a beszámolók, hozzászólások, történetek nyomán kiderül, miért más ez az élet, mint az azelőtti. 

A kánikula nélkülem tombol (július 14.)

 

Az ugye nem újság, hogy nyáron meleg van, sőt nagyon meleg, főleg júliusban. Rég nem lepődőm meg a kánikula kiváltotta panaszáradaton, és nagyon röhögök, amikor azt hallom, hogy bezzeg régen, nyáron nem volt ilyen meleg. De volt, és szívem minden melegével közlöm, hogy akkor régen, fiatalok voltunk, meg se hessentettük a közel negyven fokot, még örültünk is, hogy naphosszat vidámkodhattunk a strandon. Akkoriban eszembe sem jutott Andalúzia hűs tengere, de még a honi habok sem. Előbbire nem engedett menni a gondos állam, utóbbira nem volt pénzem. Maradt a strand, a haverok és még Fanta sem volt, csak buli.

Imádom a nyarat, a hosszú napokat, a napsütést, még a kánikulát is élvezem. Persze már nem sétálok a tűző napon, behúzódom az árnyékba, még az sem zavar, hogy ömlik az arcomról a víz, pótlom a flaskából. Tavaly nyáron vírus úrfi benn tartott a lakásban, idén már bátrabban kóborolok az utcákon, ugrom át más városba. Külföldről még csak álmodom, talán jövőre a járvány és a pénztárcám is megengedi.

Elutaztam Kolozsvárra megnézni a Romeó és Júliát ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. Számomra akrobata mutatvány volt bejutni a színpadon berendezett nézőtérre, de megérte: érdekes, izgalmas előadást láttam, teljesen eltér az ismert tragédia klasszikus színreviteleitől. A szerelemről szól persze, csak éppen új, izgalmas színházi nyelven.

Vonattal utaztam – autóm nincs, a buszt nem bírják a lábaim –, marad a jó öreg vasút. Jó is, öreg is szó szerint, pedig fiatalnak szeretne tűnni. Gondolom, már mindenki tudja, hogy úgynevezett nyitott vagonok közlekednek, nincsenek fülkék, legalábbis a másodosztályon, néha működik a légkondi és minden ülésre jut egy konnektor, amiben vagy van áram, vagy nincs. Amikor nincs zsúfoltság, akkor egész kényelmes, mert két széken lehet ülni, azaz az egyik üres marad, senki nem melegíti az egyik oldaladat, ami nyáron különösen áldás. Amikor tele van, már lőttek a kényelemnek, pláne, ha a nagy csomag nem fér el a tartóban, és a szék alá sem lehet besuvasztani: a bőrönd vagy elfoglalja a szűk ülések közötti folyosót vagy az utas lábának a helyét, aki ha fiatal, simán ráteszi a lábait, ha öreg, akkor kínlódik.

Kolozsvárról visszafelé volt szerencsém megtapasztalni a zsúfolt vagon áldásait. A kis csomagom szerencsére felfért a tartóra, a lábamnak volt helye, de mellettem egy még nálam is nagyobb térfogatú asszonyság ült, elismerem, igen kényelmetlenül. Engem az ablakhoz szorított, de így sem fért el székében, úgy egyharmada, a folyosó felé részen lelógott. Az ő baja, gondoltam, van nekem enélkül is elég, például a zaj. Nem szokott zavarni az emberi beszéd, sőt még a gyerekzsivaj sem, de amikor ezt megspékelik géphanggal, annak már nem örülök. Ami viszont biztos, ha drámaíró lennék, komédiát írnék az úton tapasztaltakból.

A légkondi csak jóval indulás után kapcsolt be, azt hittem a vasúttársaság a hibás a meleg levegőtlenségért, de kiderült, hogy nem. Az egyik ajtó mellett helyet foglaló utasok megtalálták az egyetlen apró, nyitható ablakot, s ha már nyitható, hát kinyitották, valamint az automata ajtót kitámasztották egy bőrönddel. Jött a vasutas, nagy hangosan rájuk parancsolt, azonnal csináljanak rendet, hogy működhessen a légkondi. Lett rend és hűvösebb a vagonban. A vasutas, azaz a jegykezelő egyenes tartásáról, határozott, de udvariatlan viselkedéséből, valamint csillogó intelligenciájából ítélve katona lehetett, vélhetően altiszt. Szó nélkül, határozott mozdulattal nyújtotta a kezét a jegyért, és nagyon felpaprikázódott, ha nem ment minden simán. Az első bökkenőt a nagyszüleivel utazó úgy kilenc-tíz éves forma kisfiú jelentette, aki nem hozta magával az ellenőrzőjét. Kezdődött a párbeszéd a fegyelmezetlen nagyszülőkkel:

Jegykezelő: Akkor adják ide az iskola által kiállított bizonyítványt, hogy iskolába jár a gyerek.

Nagypapa, még nevetve: Hát az sincs nekünk.

Jegykezelő: Ez nem vicces, honnan tudjam, hogy iskolás?

Nagypapa: Nézzen rá, mi lehetne más ez a kisfiú?

Jegykezelő: Én ránézésre nem tudom megállapítani, hogy melyik gyerek iskolás, és ha tudnám is, tiltja a szabályzat.

Egyre többen nevetnek a vagonban, főleg fiatalok, akik bizonyára előre tudják, mennyi gondja lesz velük a vasutasnak.

Jegykezelő: Hagyják abba a nevetést, a gyereket le kellene szállítsam az egyik kísérővel együtt.

A kisfiú megelégeli a felnőttek vitáját, előkapja a telefonját, kattint kettőt, mutatja az iskolát, az osztályát és a fényképek közül kinagyítja a magáét, majd a mérges bácsi orra elé tolja.

A jegykezelő, nézi, nézegeti, majd rárivall a nagyszülőkre: Most az egyszer megbocsátok, de többet ne forduljon elő.

Tovább lép, a nyugdíjas jeggyel utazóktól elkéri a szelvényt és a személyit, mindenki szófogadón odaad mindent, úgy tűnik megoldódtak a vasutas gondjai, pedig nem. Egy idősebb hölgy, aki a barátnőjével utazik, nem találja a helyét, kiderül, egy fiatal lány ül a székén. Az öreg hölgyek jó hangosan háborognak, a lány kéri az elnézést, nem vette észre, hogy más vagonba szól a jegye, gyorsan elmegy. A jegykezelő még ordít utána valamit, az idős hölgy elfoglalja a helyét, folytatódhat a jegyek ellenőrzése.

Következik a nagy csapat diák, akik sorban kapják elő a telefonokat és mutatják rajta a jegyet. Na, ez nem ennyire egyszerű, hol a diákigazolványuk. Láss csodát, az is telefonban. Mutatják is nyomban, a jegykezelő elégedetlen: miért nem tudják papíron hozni, ez tiszta kínlódás, – panaszolja – és még azt sem tudom, igaziak-e, hiszen nincs rajtuk pecsét.

Egyik diák: Drága uram, ott a QR kód, direkt letöltöttem hozzá.

Megsajnálom szegény jegykezelőt, akinek pillanatra eláll a szava és néz a semmibe, majd bólint és megy tovább. Az egyik fiatal vasúti bérletet mutat a telefonjában, és kinagyítja a QR kódot. Jegykezelő leveszi a sapkáját, ebből kiveszi a papírt, amin valami táblázat van. A papír kicsit gyűrött, kicsit nedves, nehéz rajta megtalálni a valamit. Végre sikerül, az arca felderül, örül.

Hozzám ér, nyújtja a kezét, kezet fogok vele, a fiatalok röhögnek, a vasutas néz, mint Rozi a moziba, aztán fennhangon kérdi, mit akarok. Mondom semmit, maga nyújtott kezet. Már vörös fejjel mondja, nincs ideje viccelődni, mutassam a jegyem. Mutatom, nem venném a lelkemre, ha rosszul lenne.

Még van pár sor ülés mögöttem, de a Jegykezelő előadásnak vége.

Pár perccel a kivonulása után kezdődik a második felvonás.

Mögöttem falusi házaspár ül, kipakolják az elemózsiát: jó fokhagymás kolbász, szalonna, és zöldhagyma, ami ilyen körülmények között pont olyan büdös, amennyire elképzelik.

Kicsit odébb anyuka három gyerekkel: egy kicsi, egy kisebb és egy pici. Előttük másik anyuka, hatéves forma kissráccal. A gyerekeknek mindenki ad valamit, kekszet, csokit, ropit, a falusiak is megosztják velük a falatokat. A négy gyerek megeszik mindent és felélénkülnek. Ha az egyik aludna, a többi gondoskodik róla, hogy üvöltsön és ez így megy sorba. Az egygyerekes anyuka a telefonján teljes hangerővel nézi, hallgatja valamelyik gagyi román tévésorozat aktuális epizódját. Ez már sok nekem is, másnak is. Odalép egy középkorú férfi és javasolja, használja a fülhallgatókat. Mire az asszony a legtermészetesebb hangon válaszol: ,„Hiába, azoktól a gyerekektől nem hallom, mit mondanak a filmen.” Hangosan röhögünk a fiatalokkal, az idősebbek nem értik, mi ebben olyan vicces.

Mindeközben a négy idős hölgy a vagon közepén békésen, de üvöltve beszéli meg, hogy bezzeg régen…

Váradon leszállok, kicsit megtépázva, de annál nagyobb örömmel üdvözlöm a peronon rám váró Szűcs Lacit. Megyünk ki egy hegyközi faluba, István és Ági birtokára, ahol Laci és Erika már vár minket.

Hát így telnek napjaim a kánikulában.

Puszi mindenkinek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!