Váradtól Váradig a szatíra útján 29.

2021. 07. 20. 21:48

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának huszonkilencedik része.

A Calea Victoriei (Győzelem sugárút) Bukaretben a hetvenes években

Egyetemista voltam Romániában I.

Nehéz felidézni a negyven évvel ezelőtt történteket, hiszen a megfakult emlékek közül a szépeket könnyebb előhívni, mint a kevésbé jókat. Lehet, nem is volt akkoriban annyi boldogság, mint amennyire fiatal voltam. A múlt század 70-es éveiben Kolozsvárra rányomta a bélyegét a diktatúra, de én, az NSZK-ból érkezett külföldi diák, sokkal kevésbé észleltem a nehézségeket, mint a város lakosai, arról nem is szólva, ami következett a 80-as években.

Amint előző írásomban jeleztem, azért mentem a kolozsvári egyetemre tanulni, mert a németországi központi tanügyi hivatal túl lazának ítélte a hesseni iskolát, ahová jártam, ezért éppen annyit vont le az érettségi jegyemből, hogy ne tudjak simán beiratkozni a frankfurti orvosi szakra. Apámnak jutott eszébe, hogy bizonyára Romániában a keményvaluta megteszi a hatását és zökkenőmentesen beiratkozhatok a kolozsvári orvosi egyetemre.

Úgyhogy néhány fölöslegesnek bizonyult ajánlólevéllel és nyugat-német márkával felvértezve, 1976 szeptemberében elindultam Bukarestbe, hogy helyet kérjek a Szamos-parti felsőoktatási intézménybe.

 

A főváros viszontagságai

Beszállásoltam magam egy Calea Victoriei környéki háromcsillagos szállodába és nekiindultam a szocialista bürokrácia útvesztőjének. A román fővárosban a balkáni tempóra figyeltem fel elsőre: mindenki kedves, jóindulatú, de szinte ismeretlen volt számukra a hatékonyság és az idő fogalma.

Egyik irodából küldözgettek a másikba. Álmos képű hivatalnokok valami űrlapokra firkáltak, időnként erőteljes mozdulattal rájuk nyomtak egy bélyegzőt, majd a markomba nyomták a papírokat, hogy menjek tovább. A másik irodában elvették a papírokat és újakat gyártottak, a következőben megismétlődött a procedúra, amely mindig a határozott bélyegzéssel zárult.

Napokig kellett várni egy válaszra, senki nem tudta, vagy nem akarta megmondani, mikor számíthatok a döntésre és utazhatok Kolozsvárra. Hamar letettem róla, hogy a hatóságtól telefonon érdeklődjek. Kedvesen szóltak bele a kagylóba és szintén kedvesen közölték, hogy „răbdare, se rezolvă”, ami annyit tesz, hogy „türelem, megoldódik”, és megjelöltek egy későbbi időpontot, hogy akkor érdeklődjek. A válaszokból azt véltem kihallani: fiatalember, hová siet? Az ügye elintézése időbe telik, addig élvezze a főváros adta lehetőségeket. Egyen mititeit, túrós puliszkát, igyon néhány korsó sört és bulizzon a szép román lányokkal.

Attól nem tartottam, hogy elutasítják a kérelmemet, tudtam, hogy a valutára kiéhezett román állam nem mond le egy diákról, aki ilyen pénznemben fizet. Sokkal inkább attól féltem, hogy nem erdélyi egyetemre, hanem valami „tévedés” folytán Jászvásárra, Craiovára, esetleg Bukarestbe küldenek tanulni. Én Kolozsvárra, legrosszabb esetben Temesvárra akartam menni. A Szamos-parti város közel volt Nagyváradhoz, ahol rokonaim és barátaim éltek.

A hivatal sok szabadidőt engedélyezett, jó alkalom, hogy körülnézzek Bukarestben, ahol hat évvel korábban, amikor kivándoroltunk, jártam a szüleimmel. A legjobban a terjedelmes parkok tetszettek, közülük is a mintegy 17 hektáros Cismigiu, amit Carl Friedrich Wilhelm Meyer bécsi kertépítész tervezett a 19. században. Akkor még nem épült fel Ceausescu megalomán álma, a Nép Háza nevezetű szörnyedvény, ami ma Románia törvényhozásának ad helyet. A többi látványosság nem vonzott, türelmetlen voltam, ideges, hogy eljussak végre Kolozsvárra. Utólag bánom, hogy nem csavarogtam többet a fővárosban.

A szállodában összecsíptek a bogarak, lementem a főnöknőhöz panaszkodni, aki cseppet sem lepődött meg. Elmagyarázta, hogy a bőrparaziták elviselése az országban az állat- és növényvilágnak az emberekkel való természetes együttélésének része. Amúgy meg nincs mit tenni, ez van. Bizonyítékként felkapta a szoknyáját és megmutatta bolhacsípésekkel teli combját. Elismerem, a piros pöttyök elég érdekesen festettek a félig áttetsző fekete harisnya alatt. Én marha, nem értettem meg az egyértelmű ajánlatot, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a pöttyöket, inkább elköltöztem egy külvárosi diákszállóba. A szoba ott bűzlött a fertőtlenítőtől, de legalább eltakarodtak a bogarak. A szállást egy minisztériumi hivatalnok szerezte, miután elpanaszoltam neki, hogy anyagi helyzetem miatt nem lakhatom tovább a feketeharisnyás, pöttyös combú hölgy vezette intézményben.

Két hét elteltével megkaptam a várva-várt papírokat, hogy beiratkozhatok a kolozsvári orvosira.

 

Egy szobában az „ellenséggel”

Kolozsváron, a beiratkozás után a diákotthonba irányítottak. A magammal hozott valutával megtehettem volna, hogy a belvárosban béreljek kényelmes, bútorozott szobát, de annak idején a külföldieket, pláne a diákokat szoros megfigyelés alatt tartották, kötelező volt diákotthonban lakni.

Mosolyogva léptem be az Observatornak nevezett épületcsoport négyágyas szobájába, ahol három mogorva figura fogadott. Leendő lakótársaim, akikről első pillantásról látszott, hogy levatinok, megmutatták a helyemet, és még le sem tettem a csomagjaimat, amikor köszöntés helyett nekem szegezték a kérdést: „zsidó vagy?” A váratlan, egyenes kérdéstől úgy meglepődtem, hogy reflexből válaszoltam: „igen”. Mialatt kimondtam, már láttam magam előtt az azonnali kivégezésemet.

Mégsem mondhatom, hogy ellenségesek lettek volna velem. Eleinte mogorvák voltak és barátságtalanok, de idővel kialakult közöttünk egyfajta pajtási viszony. Kettőjük palesztin, a harmadik jordániai volt, harmadik évüket töltötték az országban, elég jól beszéltek románul. Persze sok szó esett a Közel-Keletről, én tényleg őszintén fejeztem ki együttérzésemet a palesztin menekültekkel. Ugyanakkor azokra a zsidókra gondoltam, akik az arab országokból voltak kénytelenek menekülni, de ezt személyes biztonságom és a béke kedvéért nem mondtam ki hangosan.

A jordániai szobatársamat elkápráztattam földrajzi ismereteimmel. Régi trükköm, amivel elámítottam a külföldieket, hogy nemcsak az országuk fővárosának tudtam a nevét, hanem a második legnagyobb városáét is, amitől roppant műveltnek tűntem. Ez esetben Ibrid városának szépségeit ecseteltem.

Egyre javultak a kapcsolataink, de alig három hét után újabb arab diák érkezett, akit ebbe a szobába osztottak és megkapta az én ágyamat. Valamelyest rosszul esett, hogy búcsúznom kellett a „rokonoktól”, akikkel egyre jobb viszonyba kerültem és meg is szoktam őket, de a bentlakás adminisztrátorának a szava parancs volt, apelláta híján alkalmazkodtam, és áthurcolkodtam a kijelölt szobába, ahol három román fiú volt a társam egészen a kolozsvári tartózkodásom végéig.

Szamos-parti és egyetemi kalandjaimról legközelebb bővebben mesélek.

 

Németből románra fordította Hava Oren. Magyar változat: Simon Judit

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!