Váradtól Váradig a szatíra útján 28.

2021. 06. 28. 23:27

Úgy tartja a mondás, hogy a világ két táborra oszlik, váradiakra és nem váradiakra, de a váradiak vannak többen. Kiskamaszként mentem el a szüleimmel, hosszú utat tettem meg, orvos vagyok, néhány éve írni kezdtem. Várad szellemisége, könnyedsége sok évtized után is él bennem. Talán akkori környezetem, talán a város sajátos humora, a bohém szecesszió fordított a szatíra felé. Svájcban élek, német nyelven írok, németül gondolkodom, de régi vágyam anyanyelvemen közölni, mert Váradot igazán megérteni csak magyarul lehet. Többé-kevésbé rendszeresen, folytatásokban jelentkezem életem néha igaz, néha majdnem igaz történeteivel. A humort hívom segítségül, hogy elkísérjen időben és térben Váradtól Váradig. Bíró Péter sorozatának huszonnyolcadik része.

Az esti Frankfurt, bogárhátú VW-kkel, 1975-ben

 

Frankfurt, az álomváros

Az urbánus környezethez szokott embert folyamatosan vonzzák a nagyváros fényei, ez alól a szüleim sem voltak kivételek. Minél hamarabb szerették volna otthagyni a kisebb, jelentéktelen Langent, és a valamivel nagyobb Offenbachot, hogy Frankfurt am Mainba költözzünk. (Általában Frankfurtot a folyó megnevezése nélkül említjük. A Kelet-Közép Európából érkezett bevándorlóknak eszébe sem jutott az Odera mentén fekvő azonos nevű város.)

Hat hónapi nyelvoktatás után, apám ideiglenes munkát kapott a helyi kórház gyógyszertárában, de a nyugati gyógyszerek tömegével már nem tudott megbirkózni. Romániában néhány száz készítményt kellett ismernie, az itteni, ijesztő mennyiségű gyógyszermennyiséget lehetetlennek tűnt áttekinteni. Másrészt Nyugaton a hagyományos, patikus mesterség sem létezett többé: senki sem rendelt helyileg összeállított kenőcsöket, porokat, krémeket, amelyek eredetileg a gyógyszerészeti szakma lényegei voltak. Minden ott sorakozott a polcokon, s a gyógyszerész diplomával, engedélyekkel, szaktudással árusként kisilabizálta az olvashatatlan orvosi recepteket és kizárólag eladóként kiszolgálta a vevőt. Bíró Laci átrágta magát a kezdeti nehézségeken, de egyre nagyobb szakmai megpróbáltatásokba ütközött.

Anyám helyzete kicsit könnyebb volt, mivel nem az ő keskeny vállaira nehezedett a család eltartása. Működtette szerény háztartásunkat, és természetesen gondoskodott rólam. Ügyesen beosztotta a kevés jövedelmünket és új takarékossági rekordokat állított fel. Megtisztította a kiürült joghurtos műanyagpoharakat és ezekből lett az első ivókészletünk. Odaadó anyai szeretetével elrontotta jövőbeli élettársi kapcsolataimat: megszoktam ugyanis a kényeztetést, amit későbbi életem hölgyeitől is elvártam, akkor úgy gondoltam, hogy jogosan. Idővel jöttem rá, és a mai napig tudatosítom magamban, hogy ez a párkapcsolatban nem így működik. Mindkét feleségem anya, csakhogy nem az én anyám. Ez nekem alapvetően fájdalmas tapasztalat volt. Úgy éreztem, egyedül maradtam a nagyvilágban. Talán azért is kezdtem írni, hogy valamelyest enyhítsem, eltereljem a figyelmemet az egyedüllét érzéséről.    

Varázserővel vonzott Frankfurt nyüzsgő belvárosa, és ameddig nem élhettünk ott, másodrendű embereknek éreztük magunkat. Korábban odavetődött sorstársaink, köztük nagyváradi barátaink, Rosenbergék, Wernerék, Kleinék és mások is már ebben az álomvárosban laktak. Sorra felkerestük őket, megcsodáltuk sikeres beilleszkedésük bizonyítékait: puha kárpitozott bútorok között éltek, anyám abban reménykedett, hogy egyszer mi is eljutunk idáig. Aztán visszamentünk az Annastrasse-i barátságtalan szállásunkra.

Langenben, a kimondottan toleráns Albert Einstein iskolába jártam. Ott sajátítottam el a német nyelv első töredékeit és Ingeborg nevű osztálytársnőm szelíden hullámzó kebleiben gyönyörködtem. A szállásunkon, a konyhaablakon keresztül néztem a mezőt és a borongós erdőszélét, majd átmentem az épület másik végében levő társalgóba, ahol a folyamatosan bekapcsolt tévé volt. Ott néztem német nyelvű szinkronnal a Bonanza című western szappanoperát, néha a Lassie vagy Fury délutáni sorozatokat. Váltottam néhány szót egy, a tévéért rajongó lengyel származású nővérpárral, akik rákérdeztek soványságomra. Közülük az egyik, aki jobban beszélt németül, megkérdezett, hogy „spagettigyárból" jöttem? Alkalmi, gúnyos megjegyzés volt ez, amelyet akkor még nem értettem, évekkel később jöttem rá, mit jelent, de akkor már kezdtem férfivá cseperedni, nem voltam már Cérnapeti.

A konyhaablakból bámultam a fel- és leszálló gépeket a frankfurti repülőtéren. Közelebbről szerettem volna látni a gépmadarakat, ezért egyik vasárnap felpattantam a biciklimre és elindultam a nemzetközi reptér felé. Mungo Jerry In the Summertime című slágerével a fülemben és Uschi Glas imádnivaló babaarcával a lelki szemeim előtt, áthajtottam a langeni erdőn majd a Sprendlingen és Neu-Isenburg környéki ösvényeken. A repülőtérig nem jutottam el, de a Darmstadt és Frankfurt közötti hatsávos autósztráda kereszteződésénél már ki tudtam olvasni a leszálló gépeken lévő feliratokat, és boldogan hajtottam tovább az autópálya külső sávján. A mellettem elszáguldó autók veszettül dudáltak, amit biciklis bravúrom elismerésének véltem, nem figyelmeztetésnek, hogy hülyeséget művelek. Akkoriban még nem tudtam, hogy tilos az autópályán kerékpározni, amit nem csak büntet a törvény, hanem életveszélyes is.

Miután a repülőtérhez a lehető legközelebb értem, és megcsodáltam a leszálló gépek ezüstösen fénylő hasát, indultam volna vissza Langenbe, csakhogy már nem tudtam pontosan, merre menjek. Irtóztam ellenkező irányba kerekezni az autópályán, ezért befordultam a legközelebbi erdei ösvényre. Néhány kilométert tehettem meg az ismeretlen utakon, amikor leszakadt egy nyári zivatar. Bőrig ázva, dideregve álltam a műút szélén, mint egy rakás szerencsétlenség. Egy idősebb, vizes biciklista megállt a közelemben, hallgattunk egy sort a terebélyes fa, csepegő lombja alatt. Ő továbbhajtott, én tanácstalanul ott maradtam.

Kisvártatva egy piros cserebogárral utazó barátságos házaspár megsajnált és felvett az autóba, hogy megszáradjak. Könyörögtem, vigyenek haza, még az imádott biciklimet is hajlandó lettem volna otthagyni, csak kerüljek fedél alá. Nem vittek. A vihar viszont ugyanolyan hirtelen elállt, ahogy jött, és a fiatalok útbaigazításával szerencsésen, a biciklimmel együtt hazajutottam.    

A honosítás megkönnyítése érdekében 1970 őszén Offenbach-Bürgelbe költöztünk. A Maina egyik kanyarulatában elterülő városrész szürkesége még az akkor romos Offenbach lehangoló látványát is felülmúlta.

 

Iskola a nagyvárosban

Néhány hónap elteltével ismét költöztünk, ám ezúttal Frankfurtba, a Gräfstrasse 43. szám alatti ház hátsó részében levő emeleti, kétszobás lakásba. Életemben először volt külön hálószobánk.

Az egyetemmel szemben laktunk, az utcán naphosszat kopott külsejű diákok hemzsegtek, többségük a Horkheimer és Adorno által alapított híres „Frankfurti Iskola” Társadalom- és Bölcsészettudományi karát látogatták. Az alattunk lévő lakásba egy fiatal egyetemista pár költözött. A hosszú hajú, ápolatlan külsejű forradalmár, Wolfgang Kraushaar nevű srác később politológusként és terrorizmus szakértőként vált országszerte ismerté.    

A szomszéd házban működött a tudományos és szépművészeti Harri Deutsch kiadó, ahol szabadidőmben kevés zsebpénzért segédkeztem. Ott gyúlt ki bennem a nagyalakú, gazdagon színezett atlaszok és tudományt népszerűsító kiadványok iránti, mai napig tartó szeretet. 

Fél év után, végre sikerült a Bockenheim Süd általános iskolából átiratkozni a westendi Bettina gimnáziumba. Ott találkoztam és kötöttem életre szóló barátságot korábbi ismerősömmel, Georg (Juraj) Horny-val, akivel aztán kölcsönösen segítettük egymást. Én a tanulásban segítettem neki, ő pedig megvédett az agresszív, mindenkit zaklató osztálytársainktól. Passzívan és némán csodáltam, és észrevétlenül igyekeztem közeledni bájos osztálytárnőimhez. A Steinbach ikrek, de főleg Manuela Andter tűnt a tesztoszteron hatására igazi Marilyn Monroe-reinkarnációjának. Erotikus kisugárzása miatt, állandó célpontja lett a fent említett zaklatók erkölcstelen támadásainak. Én csak csendben csodáltam, és inkább Karoline Bassyounivel, a német pszichoanalitikusnő és egy már nem létező egyiptomi apa lányával barátkoztam. Karoline-val, aki származása és egzotikus külseje miatt szintén kissé kilógott a sorból, sok közös témánk volt. Nagylelkűen kölcsönadta a Karl May jubileumi kiadás összes kötetét. Egy adott pillanattól azt akarta, hogy csak Jazmin-nak szólítsam.

Volt még egy különösen kedves osztálytársnőm, Cornelia Graf. A kissé androgün megjelenésű, félénk, vörös hajú, kissé szomorú lány, imádnivaló apró forradással az arcán, csak rövid ideig járt az osztályunkba. Suttogták róla, hogy állítólag kábítószerezik. Én ezt nem vettem észre, de majdnem elolvadtam, amikor rám emelte melankolikus, őzikeszerű tekintetét. Hirtelen eltűnt közülünk, de nyomot hagyott: ezeket a nőtípusokat kedvelem, de azt mondják, nem szabad túl válogatósnak lenni.  

A nyári szünidőket általában Váradon töltöttem, és ameddig lehetett, Bauer Lacinál laktam. Soha nem mutatta ki, hogy tudott apaságáról, de a meleg szeretet, amellyel körülvett, erre engedett következtetni. Robogányba is ellátogattam, de az időm nagy részét az unokatestvéremmel, Ardelean Gabival, zseniális volt osztálytársammal, Kiss Zsolttal és a Pavel utcai barátaimmal töltöttem.

Apám egyik nyári vakációmat teljesen tönkretette: az a zseniális ötlete támadt, hogy tanuljam meg a gépjárműszerelés mesterségét. Egyéb kiszámíthatatlan ötleteihez hasonlóan, ez is a jólismert takarékosságának, hogy ne mondjam fukarságának volt az eredménye. Kiszámította, mennyi autójavítási költséget takaríthatna meg, ha én ezzel a tudással is rendelkeznék. Beadott inasnak egy offenbachi Esso benzinkúthoz, ahol autókat is javítottak. A műhely bérlője, a jugoszláviai Sevditsch úr legalább annyira tudta, mint én, hogy ha érdekelne is a szakma, esélyem sincs két hét alatt megtanulni az autójavítás alapjait. Apám kívánsága viszont parancs volt, így a munkaidőmet a járművek tankolásával, néha a szélvédők tisztításával töltöttem, vagy tétlenül ácsorogtam. A gépjárműjavítás vagy karbantartás terén semmi hasznosat nem tanultam, mert nem érdekelt. Még ma is nagy erőfeszítésembe kerül a motorház felnyitása. Ettől a szorongástól megmentett az a nagyon várt iskolakezdés, amikor inasból újra serdülő iskolásfiú lettem.

A szocializmusban tapasztaltak okán, Juraj meg én rokonszenveztünk az osztályfőnökünkkel, a konzervatív földrajztanár Gerhard Schäferrel, aki kapcsolatban állt az amerikai hadsereggel – és aki egyértelműen pedofil hajlamokat sejtetett. Ez utóbbi elől mindig ügyesen kitértem: nem jártam iskolai kirándulásokra, és minden órákon kívüli tevékenységet elkerültem. Schäfer furcsa kapcsolatai révén szerzett nekem meghívót az amerikai hadsereg frankfurti főhadiszállására, ami akkor az IG-Farben toronyházában működött. Pont nekem, egy menekült gyereknek kellett volna játszani és egyben a német nyelvet gyakoroltatni egy négycsillagos tábornok fiával. Megengedték, hogy bemenjek a komplexum szívébe, egyenesen a kitüntetett háborús hős irodájába. A falakat zászlók és elnöki arcképek, valamint a tisztségben levő kitüntetései díszítették. Egy fából faragott, kifeszített szárnyú sas fényesre csiszolt géppisztolyt tartott a karmaival. Lehet nem feleltem meg a NATO- főparancsnok elvárásainak, de a gyermekgondozásból nem lett semmi. A tapasztalat viszont érdekes volt.

Látványosan javulni kezdtek a tanulmányi eredményeim, különösen büszke voltam a német nyelv és irodalomból kapott egyesekre. (Németországban az 1-es a legjobb osztályzat). Nagyon értékeltem a tanárnőm, Frau Rumpf jóindulatát és csinos vádliját, remélem nem csak szánalomból kaptam a magas osztályzatokat.

Szünetben, Jurajjal a közeli Laumer kávéházban olvasgattunk és falatoztunk, vagy elmentünk a közeli élelmiszerboltba majonézes, kolbászos salátát venni, amit kenyérrel kanalaztunk ki a műanyag edényből.

Nekünk, a Bettina Gimnázium diákjainak, könnygázból is bőven jutott. Iskolánk épülete a frankfurti Westend központjában volt, ahol azokban az években, különösen a meleg évszakban, a rendőrség közelharcot vívott az illegális lakásfoglalókkal. A heves utcai harcokban a diákok, élükön Joschka Fischerrel, a későbbi külügyminiszterrel, a lakásfoglalókkal szolidarizáltak. A szomszédos Kettenhofweg utcában, tiltakozások csomópontjában, szinte naponta voltak látványos összecsapások, a rendőrök gumibotokkal, vízágyúkkal, a tüntetők különféle lövedékekkel „harcoltak”. Mi tisztes távolságból figyeltük az eseményeket. Legkevésbé sem érdekelt az összetűzések háttere, együtt éreztünk viszont a megsebesült, könnyező emberekkel.

 

Készülünk az életre

Az érettségi előtti utolsó két évben feloszlatták az addigi osztályközösségeket és bevezették az átfogó tanfolyamrendszert. Mindenkinek el kellett döntenie, melyik irányba akar kiemelt szinten tanulni, és mik az ezekhez kötődő további tantárgyak. Ezek mellett meg kellett tartanunk a németet, a matematikát és egy idegen nyelvet.

Számunkra nem a tantárgyak, hanem a bizonyos tanárok iránti rokonszenv vagy ellenszenv határozták meg a döntésünket, vagy az egyszerű tény, hogy melyiket vette fel a barátunk, kedves iskolatársunk. Én az emelt szintű biológia mellett döntöttem, amit a hozzám hasonlóan meggyőződéses darwinista Beckerné tanított. Németből a kissé sápadt, vörös hajú, diszkréten szexi kisugárzású Metzgernét választottam. Matematikából akarva-akaratlanul Kuhn urat kellett elfogadnom. Vektorszámításból próbált elmagyarázni nekünk valamit, a borzasztóan homályos és titokzatos μ (ejtsd: „Mü”) hangzó jellel, amire Jasmin padtársnőm, egy tökéletesen rímelő „Hű?” sikollyal válaszolt.

Zorbach úr, a fiatal dinamikus playboy angoltanárunk halálosan beleszeretett Gutmann Rozi osztálytársnőnkbe. Gerhard Behrenbruch úrral, az új osztályfőnökömmel nem igazán tudtam megbarátkozni. Később megtudtam róla, hogy ő is a zsidó menekült gyermekekért felelős Központi Jóléti Hivatal szolgálatában tevékenykedett, akárcsak Eil asszony, a volt német tanárnőm. Sajnáltam, hogy képtelen voltam megkedvelni.

A felnőtté válás valóban rögös útján elért jó néhány sikeremet a nálam sokkal érettebb Juraj barátomnak köszönhettem. Az én zsebeim még üveggolyókkal voltak teli, ő már öltönyt és nyakkendőt viselt, és egy százmárkás bankjegy lapult a pénztárcájában. Nem váltotta fel, nem költött belőle, ellenben világpolgári arckifejezéssel lobogtatta a kékes színű bankjegyet, nekünk, akik az egyszámjegyű zsebpénzekhez voltunk szokva.

Jurajnak köszönhetem, hogy beiratkoztam a szakszervezeti sofőriskolába, ahol sokkal olcsóbban lehetett hajtási engedélyhez jutni, mint máshol. A másfél éves korkülönbség miatt, Juraj korábban levizsgázhatott, én a 17. születésnapom után egy nappal kaptam meg a hajtásit. Egy lobbanékony oktatóhoz kerültem, aki a legkisebb hibámra is apokaliptikus dührohammal reagált. Ezért összeszedtem magam, gyorsított ütemben befejeztem a tanfolyamot és hamar megszabadultam kellemetlenkedéseitől.

Jurajjal az 1975-ös nyári szünetben egy indiai kereskedőnél vállaltunk diákmunkát. Singh úr a hazájából származó olcsó pamutingeket árulta drágán a kiskereskedőknek. Az órabérünk 7,50 márka körül mozgott, de megérte, mert a munkaadónk kisteherautójával furikázhattunk. A vasútállomásra szállítottuk az árut, de a főnyereményünk a düsseldorfi oda-vissza út volt az akkori IGEDO ruhakiállításra. Egyik utunkon egy makulátlanul tiszta, fehér Mercedes oldalán hagytuk hátra a mi karosszériánk pocsék lenyomatát. A lehető leggyorsabban hajtottunk tovább, és Singh úrnak sem meséltük el a kalandot.

Meglehetősen jól, 1,5-ös átlaggal érettségiztem. A központi tanügyi hivatal viszont túl lazának ítélte a hesseni gimnáziumok tanulmányi előmenetelét és két tizedet, 0,2 pontot, levont az eredményből. Ezzel meghiúsította a sima beiratkozásomat a frankfurti orvosi egyetemre. Apám azonnal talált megoldást: 1976 őszén elutaztam Romániába, és Kolozsváron beiratkoztam az orvosira.

 

Németből románra fordította: Szász Andrea

Bíró Péter a zürichi egyetemi klinika aneszteziológus orvosprofesszora. Pár éve szatirikus rövidprózát közöl angol, német és román online kiadványokban, magyar nyelven az erport.ro portálon publikál.    



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!