Simon Judit: Oltomiglan napló 1.

2021. 01. 02. 21:26

Megjött az új esztendő, vele együtt a mindenévi remény: jobb lesz, mint az előző. 2021-nek nem nagy kihívás jobbnak lenni, úgyhogy, hátha tényleg. Látszik a fény az alagút végén, és én nagyon remélem, nem vonat világít, hanem az oltás megfékezi ezt a mindent leállító, felborító járványt. Addig is, engedve a kedves emberek unszolásának, naplót írók. Nem tudom, hány napig vagy hétig, esetleg hónapig tart, csak akkor zárom le, ha megkaptam a második szurit. (A sorozatcímért Szűcs Lacinak tartozom hálával és sörrel.)

Életemben először egyedül szilvesztereztem. Érdekes tapasztalatnak bizonyult, mert kiderült, nem csak én várom magamban az új évet, hanem mások is, akiknek nincsenek közeli családtagjaik, vagy szeretteik nem gyűlhettek köréjük.

A szilveszteri babonák egyike, hogy éjfélkor célszerű pénzzel a kézben átugrani a következő évbe. Gondoltam, ráérek erre a mutatványra, nosza, a markomba vettem egy ötvenest és szépen átléptem 2021-be. Ugrásra ugyanis még jó ideig nem vetemedek, akkor sem, ha már képes leszek rá. Történt ugyanis, hogy karácsony előtt, egészen pontosan december 23-án ismét megfeledkeztem a koromról és a súlyomról, ami tavaly szépen gyarapodott, és felugrottam, hátha belátok a konyhaszekrény felső részébe, amit nem érek el. Az ugrással nem volt baj, csak a landolással. Ráhuppantam a jobb lábamra, ami pukkant egy nagyot, megsértődött, és azt sem engedte, hogy ráálljak, nemhogy járjak. Itt valami szakadt – gondoltam, elugráltam a sarokig, ahol egy bot áll, aminek segítségével elbicegtem az álomporos kanapéig. Másnap reggel hívtam Leventét, mindenkori mentőangyalomat azzal, hogy már megint hülyeséget csináltam. Levente, mint minden rendes angyal, kenőccsel és bogyókkal érkezett, s megnyugtatott: nem szakadt, csak húzódott az izom a vádlimban, hamarosan jobb lesz, úgy két hét múlva kutya bajom. Igaza lett, de az ugrálásról leszoktam.

Miután átbicegtem az új évtizedbe, hátranéztem, hogy elbúcsúzzak 2020-tól. Kimentem a teraszra, néztem a tüzijátékfoszlányokat, mélyen beszívtam a tavaszias váradi levegőt, és örültem, hogy túl vagyok ezen a furcsa elmúlt éven.

A közösségi hálón sokan tanulságokat vonnak le, sőt javasolják, ezt-azt meg kellene tartani az elmúlt évből. Hát kérem, én semmit nem tanultam belőle, hacsak azt nem, hogy lehet naphosszat enni, hetekig a lakásba ülni, aztán meglepődni, hogy egyre kevesebb ruhadarabba férek bele. Én egyre rosszabbul viselem, hogy nem járhatok bárhová, nem találkozhatom a barátaimmal, nem ölelhetek meg senkit, és nem utazhatok. Rettenetesen zavar, hogy akár 89 előtt, bezárva kell éljek az országba, nem pattanhatok, na jó, mászhatok repülőre, vonatra, hogy menjek, amerre a szemem lát és a pénztárcám engedi.

Az elmúlt év utolsó hónapjaiban úgy kerültem padlóra, hogy a szőnyeggel takaróztam. Ott kerülgetett a depresszió, de a barátaimnak, a csokinak, a ciginek és a munkának köszönhetően nem sikerült neki belémköltözni.

Nagyszerű kedélyállapotomra rásegített megyénk új ura, aki arra jutott, megfékezi a kultúra tobzódását. Az úriember polgármesterként megalapította és működtette a városi múzeumot, joggal hihettük, hogy a megyei tanács élén is szívügye lesz a művelődés, de hatalmasat tévedtünk. Aki hivatalt kap, rögtön úgy érzi, mindenhez ért. Pedig nem. Nagyon nem tudja, hogyan működik egy színház és még kevesebb fogalma van arról, miként készül egy irodalmi-művészeti lap. Őkelme egy tollvonással eltörölte a Várad Kulturális Folyóirat és a 155 éves Familia folyóirat intézményi önállóságát, állás nélkül hagyott szerkesztőket, a lapokat besorolta a megyei könyvtárba, aminek megszüntette két helyi fiókját. A két színháztól kirúgatott mintegy 75 alkalmazottat, de repültek máshonnan is, múzeum, filharmónia stb. munkavállalók. Beiktatása óta termelt úgy négyszász munkanélkülit. Meg szociális problémát. Ellenben lesznek útépítések, fejlesztések. Meg van mentve a haza. Már csak attól kell tartani, hogy a lapoktól, színházaktól, szociális intézményekből elbocsájtottak kicsit túlképzettek az útépítéshez.

Ez a haladó, a megye és városok lakosságának felemelkedését szolgáló intézkedéssorozat rám húzott még egy szőnyeget.

Telefonáltak, jöttek viszont a barátaim, és felkapartak a padlóról. Az új esztendőt már a szőnyegen vártam és nem alatta. Most már a kanapén dekkolok, rágcsálom a csokit és várom a jobb időket. Egészen pontosan az oltást.

Ami addig történik, azt megírom a naplóban. Továbbá azt is, hogy mások hogyan várakoznak.

Virtuális ölelés.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!