Simon Judit: Oltomiglan napló 15.

2021. 01. 19. 22:16

Megjött az új esztendő, vele együtt a mindenévi remény: jobb lesz, mint az előző. 2021-nek nem nagy kihívás jobbnak lenni, úgyhogy, hátha tényleg. Látszik a fény az alagút végén, és én nagyon remélem, nem vonat világít, hanem az oltás megfékezi ezt a mindent leállító, felborító járványt. Addig is, engedve kedves barátaim unszolásának, naplót írok. Nem tudom, hány napig vagy hétig, esetleg hónapig tart, csak akkor zárom le, ha megkaptam a második szurit.

 

Ma szinte egész délután telefonon csevegtem. ÖTYE-társaim és egyben barátnőim hívtak, azt mondták, hiányzom nekik. Én elhiszem, nemcsak azért, mert jól esik hinni, hanem mert, ha nem így lenne, nem keresnének. Mondanom sem kell, mennyire jól esett megbeszélni a mindenfélét, amit amúgy hideg sör mellett szoktunk. Megegyeztünk abban, hogy az amúgyig még várni kell, de legalább látszik az alagút vége.

Réka mesélte, mennyire fárasztó a gyereknek, meg neki is az online oktatás. Egyetértettünk abban, hogy az óvodásokat és az elemistákat nem kellene kitiltani az tantermekből, hiszen nekik nemcsak az furcsa és nehéz, hogy nincs jelen a kedves óvó- vagy tanítónéni, de az is, hogy nem mehetnek el otthonról tanulni, nem találkozhatnak a társaikkal. Ráadásul a férje home office-ban dolgozik, arra is gyakran figyelni kell, hogy a kisfiú ne zavarja az apukáját. Ami megint elég nagy feladat, mert a fiúk imádják egymást és a kicsinek furcsa, hogy az édesapja otthon van, mégsem mehet be abba a szobába, ahol ül. És ha mégis belóg, akkor sem szólhat hozzá. Réka abban a szerencsés helyzetben van, hogy kötetlen a munkaideje, de hogy tudják megoldani azok a szülők, akik bejárnak dolgozni, vagy éppen otthon nem mozdulhatnak el a számítógép mellől? Erre a kérdésre egyikünk sem tudott válaszolni.

Sütivel arról beszélgettünk, hogy könnyen átesett a Covidon, jól van, dolgozik, és fogorvoshoz jár, mert muszáj. Valami jó kell az életben – jegyzem meg, persze, nagyot nevetünk. Én nem vagyok olyan bátor, hogy elmenjek a szemorvoshoz, pedig már elég rosszul látok az olvasószemüvegemmel. Elmesélte, kicsit átrendezte a lakását, vett pár új bútort, menjek, nézzem meg. Mennék én boldogan, de még egy kicsi türelem, ha eddig megúsztam a vírusfertőzést, most már végképp nem szeretnék belefutni. A két oltás után majd vígan viháncolok mindenhol és összegyűjtöm a barátaimat.

Tagnap annyira magam alatt voltam Nosz Botond elvesztése miatt, hogy nem is meséltem, Zsuzsa barátnémmel beszélgettem. Kapott oltási időpontot, már alig várja. Ő is ritkán megy el otthonról, a lánya és unokái meglátogatják, de nem szabad megölelni őket. Örül az oltásnak, mert a második után végre összepuszilhatja a fiúkat.

Jót nevetünk, hogy olyan helyzetben vagyunk, mint a nő a viccben, van mit felvennie, csak nincs hová. Meséli, utoljára akkor öltözött alkalmiba, amikor elment a szilveszteri kabaréra, de a hangulat meg sem közelítette a korábbiakat. A járványvédelmi előírások miatt kevesen voltak a színházteremben, a szünetben is távol álltak egymástól az emberek. Kimondottan hűvös volt a hangulat, az ismerősök közül is kevesen mentek el. Nem lehetett ölelős, puszis boldog újévet kívánni. Mondott még mást is, de azt nem írom meg.

Délelőtt híreket olvastam, illetve néztem. Azzal van tele a sajtó, hogy a Nemzeti Liberális Párton belül forr a levegő, az alakulat erős emberei menegetnek egymásnak. Persze a nyilvános térben, hol máshol. A főszereplő a kormánypárt alelnöke, mindannyiunk kedvence: Rareș Bogdan. A volt tévés és a párt főtitkára, nevezetesen a derék Robert Sighiartau úgy döntöttek, megreformálják az alakulatot, amit azzal kezdenének, hogy a nyár vagy az ősz elején megtartandó kongresszuson menesztenék Ludovic Orban-t a PNL elnöki székéből. (Megy is a poénkodás a neten, hogy Szíjgyártó leváltaná Orbant...) A két politikus azért elégedetlen a volt kormányfővel, mert fontos minisztériumokat engedett át a koalíciós partnereknek, cserébe azért, hogy ő megkapja a Képviselőház elnöki székét. Az újságírók viszont úgy tudják, a két hazafi valójában azért haragszik, mert mindketten tárca nélkül maradtak. Mármint miniszteri. Nyílt titok, hogy Bogdan a belügybe vágyott, Sighiartau a fejlesztési minisztérium élére pályázott, ehhez képest ott maradtak üres kézzel. A belügy megmaradt a PNL-nél, de Lucian Bode lett a miniszter, a másikat pedig megkapta az RMDSZ, személy szerint Cseke Attila.

Pech, mondhatnánk, de sem az alelnök, sem a főtitkár nem így gondolja. Úgy érzik, kitoltak velük, és tényleg. Ráadásul, akikre számítottak abban, hogy támogatják a rebelliójukat, azok nem igazán állnak melléjük, legalábbis egyelőre. Emil Boc, Kolozsvár polgármestere, akit, mint saját pártelnökjelöltjüket neveztek meg, kijelentette: semmiféle párttisztséget nem szeretne betölteni. A megyei vezetők többségének eszük ágában sincs renitenskedni, amikor éppen arra gyúrnak, hogy minél több emberüket juttassák a kormányhivatalokba és az állami intézmények élére.

A sajtó Bogdant és Sighiartaut is Klaus Iohannishoz közel állóknak könyvelte el, továbbá ők maguk is azt hitték, hogy élvezik az államfő bizalmát. Úgy tűnik, tévedtek, mert a legmagasabb állami közméltóság Orbannal tárgyal, és azt mondogatja, most a kormány megerősítésére kell összpontosítani, nem a kormánypárt szétverésére. Iohannis azt sem nézi jószemmel, hogy a két vitéz a nyilvánosság előtt rontja a PNL és a kormány hitelét.

Szóval, áll a bál, kérek egy kávét és élvezem az előadást.

Hogy kerek legyen a nap, saját főztömet fogom vacsorázni: rizseshús kukoricával. Recept a szerzőnél.

Virtuális ölelés.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!