Simon Judit: Oltomiglan napló 7.

2021. 01. 08. 22:01

Megjött az új esztendő, vele együtt a mindenévi remény: jobb lesz, mint az előző. 2021-nek nem nagy kihívás jobbnak lenni, úgyhogy, hátha tényleg. Látszik a fény az alagút végén, és én nagyon remélem, nem vonat világít, hanem az oltás megfékezi ezt a mindent leállító, felborító járványt. Addig is, engedve kedves emberek unszolásának, naplót írok. Nem tudom, hány napig vagy hétig, esetleg hónapig tart, csak akkor zárom le, ha megkaptam a második szurit.

 

Drámai riportfilmet láttam az Altzheimer kórról, a betegségről, amiről nem tudni, mi váltja ki, hogyan fejlődik, csak annyi bizonyos, hogy gyógyíthatatlan. Egyelőre. A filmben elhangzott, hogy a bolygónk lakossága körében egyre elterjedtebb, sokkal több és sokkal fiatalabb embereket támad meg és győz le hosszabb-rövidebb időn belül. A családtagoknak sem könnyű végignézni szerettük teljes szellemi, majd fizikai leépülését, tehetetlenségét.

Nagyon figyeltem, mert néha nem tudom eldönteni, hogy a „német úr” udvarol nekem, vagy csak simán hülye vagyok. A film végére boldogan állapítottam meg, hogy a megnyilvánulásaim alapján egyelőre csak hülye vagyok, nagyobb bajom nincs. Ja, fáj a hátam, meg a derekam, de az nem szellemi betegség.

Bizonyára inkább a derékfájásom, mintsem a szellemi képességeim miatt nem értem, hogy a magyar emberek körében miért korbácsolja fel ennyire az indulatokat az Egyesült Államokbeli választás. Ott ugassak az utcasarkon, ha megértem valaha is, hogy miben befolyásolja egy közép-kelet-európai kis- vagy akár nagyváros lakosainak életét, hogy Trump vagy Biden ül az ovális irodában. Persze engem is érdekel, hogy a világ talán legbefolyásosabb embere, legnagyobb és legerősebb hadseregének a főparancsnoka hisztériás rohamában ne támadja meg Európát, de ezen túl aligha voltak, vannak álmatlan éjszakáim az amerikai elnökválasztás miatt.

Értetlenül olvastam a kommenteket, a vehemenciát, ahogy egymásnak mentek és mennek a leköszönő és a megválasztott elnök magyar hívei. Érteném az indulatot, ha valaki a tengeren túli vállalkozását féltené, vagy a newyorki tőzsdén játszik nagyban, sőt még akkor is, ha szavazati joga lenne az Egyesült Államokban és annak szurkolna, akire a voksát adta. Na de azok, akik a hatalmas, erős országot csak hírekből, képekről és filmekből ismerik, mi a csudáért érzik a maguk legszemélyesebb ügyének a választást? Miért nem mindegy nekik, ki költözik a Fehér Házba? Aki érti, kérem, magyarázza el nekem is.

Persze, én is megdöbbentem azon, ami a Capitoliumban történt, de nem kell hozzá túl magas IQ, hogy tudjuk, pár ezer túlfűtött rajongó nem fordíthatja meg a választások eredményét, nem döntheti meg a rendszert, nem befolyásolhatja sem a szenátust, sem a kongresszust. Nem lázasodtam be az izgalomtól, vártam, mikor térnek magukhoz az ilyesmihez nem szokott honanyák és honatyák, mikor érkezik a nemzeti gárda, hogy szétspriccelje a betolakodókat. Sokkal jobban aggaszt, hogy egyes honfi- és nemzettársaimnak kedvére való volt a Capitolium „ostroma”, a randalírozás. Ezt sem értem, és erre is kérek szépen magyarázatot, ha van.

 

Ma jó napom volt. Délelőtt papírokat intéztem, nagyon utálom, de néha muszáj. Az egyesület ügyeiért jártam, egészen gyorsan ment, kedves emberekkel találkoztam, úgyhogy minden rendben volt.

Szűcs Lacival ebédeltem, az mindig öröm, és jó beszélgetés. Ma a Várad folyóirat nélküli jövőt szőttük, szövögettük. Alakulni látszik valamelyest a holnap, csak legyen már végre mindenki beoltva, lehessen rendezvényeket szervezni. Mindkettőnknek, de gondolom nem csak nekünk, hiányoznak a Törzsasztal estek, a könyvbemutatók, a könyvfesztiválok. Jó, nekem a színházi fesztiválok is.

Eldöntöttük, hogy amint lehet, magunk köré gyűjtjük ismét az embereket, akiket szeretünk, és akik szeretnek minket.

Mondanom sem kell, mennyire örülünk, milyen jól esik és mennyi erőt ad az újrakezdéshez, hogy olyan sokan mellettünk állnak, kérdeznek hogylétünkről, biztatnak, hogy bátran menjünk tovább.

Amikor hazaértem és bekapcsoltam a laptopot, láss csodát: barátságomat kérte egy délceg ezredes. Nem, nem amerikai, ők szoktak bejelentkezni a csak lélekben fiatal hölgyekhez. Ő azt írta, hogy angol. Elröhögtem magam, mert ha már angol, akkor lehetne lord is, de csak sima katonatiszt. Lássam, kivel állok szemben, rákattintottam a nevére. A férfi, aki a fotón mosolyog, nagyon hasonlít a már idősödő Paul Newmanra, információ persze semmi, pontosabban a munkahely feltüntetve: a brit királyi hadsereg. Az angolja viszont nem teljesen brit, a modora sem. Az elutasítási gombbal megint elszalasztottam a nagy lehetőséget. Nem baj, lesz máááásik.

Holnap vagy holnapután kiveszek egy szabadnapot, nem írok naplót. Bíró Péter Váradtól Váradig sorozata fogja helyettesíteni. Ne örüljenek, csak egy nap, aztán újra itt vagyok.

Virtuális ölelés.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!