Simon Judit: Vesztegzár-napló 16.

2020. 04. 01. 20:53

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet, lehetőleg vidáman. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Tizenhatodik nap (április 1., szerda)

Olyan hamar telik az idő, hogy meg sem lehet fogni. Amikor még kijártam a lakásból, folyton péntek volt. Mióta itthon gubbasztok, folyton szerda.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki ordít. Női hang, nem értettem, mit mond, de nagyon mondta. A telefonom fél tízet mutatott, gondoltam, megnézem, mi történt. Az is megfordult a fejemben, hogy segítségre van szüksége valakinek. A teraszról megláttam a női személyt maszkban, gumikesztyűben, testhezálló nadrágban és nem kevésbé szűk dzsekiben, tűsarkú csizmában, hetyke kis kalapban üvölteni. A közeli háztömb negyedik emeletén lila melegítőben hosszú hajú szőkeség hallgatta figyelmesen. De vélhetően nem értette, mert percenként kérdezte: mit mondasz? A kalapos pedig még jobban kiengedte a hangját. A maszktól továbbra sem lehetett érteni a mondókáját, de nem adta fel sem egyik, sem másik. Visszamentem a szobába röhögni. Kis idő után csend lett, aztán megint hangos beszéd szűrődött be a nyitott teraszajtón. Kinéztem: a két nő a lakás teraszán folytatta.

Átgondoltam a napomat, és rájöttem, semmi dolgom nincs. Kitakarítva, megfőzve, akkor legyen ma szöszmösz nap. Lett.

Lassan kényszeres kézmosó leszek, vészesen fogy a folyékony szappan. E művelet közepette eszembe jutott, amit a bírónő Erika (több Erika nevű barátnőm van, azért írom a foglalkozást) mondott valamelyik esti beszélgetésünk során, hogy az erős fertőtlenítő szappan hatására kezdenek eltűnni a kezéről a barna foltok. Persze, az én kezem is tele van ilyenekkel, a korral járó májfoltok – mondta egyszer kedvesen egy orvos. Nézegetem a kezemet, hát nem tűnnek. Ja, a kézkenőcs is fogy rendesen, de abból egész készletem van.  

Felléptem a netre, rá a közösségi hálóra. A vesztegzár alatt többet lógok a neten, mint általában, a facebookra is több ideig ragadok fel. Özönlenek a hírek és az álhírek. Számtalan többé-kevésbé szellemes mém terjed, okos bejegyzéseket, szellemes kommenteket, bárgyú megjegyzések követnek.

Természetesen a fő témák: a vírus és az elszigetelődés. Közeli, távoli és netes ismerőseim közül senki sem beteg. Többségük otthon dekkol, részint muszáj, részint mert van eszük.

Az otthonülés miatt árad a panasz is. A bezártságot senki sem szereti, a kijárás szabályozását még úgy sem. A szabadságuk korlátozásaként élik meg. Nem tartozom a mindig és mindent kommentelők táborába, noha valamivel többet szólok hozzá a bejegyzésekhez, mint a vesztegzár előtt. Ma képtelen voltam megállni, hogy ne válaszoljak egy kommentsorozatra.

A bejegyzés kedves volt és szellemes. Igaz, mást nem is várnék a jeles, nemzetközi hírű, okos, szellemes díszlet- és jelmeztervezőtől. Arról szólt, hogy ha nem figyelünk, megszokjuk az otthonlétet. Jött a komment, hogy bezzeg a diktatúra ellen küzdő hős közel tíz évig volt börtönben, mégis kibírta. Ez a helyzet annál rosszabb, mert ismeretlen ellenséggel állunk szemben. Erre nem álltam meg, hogy ne válaszoljak. Ezt írtam: „Nem börtönben, vagy gettóban, nem koncentrációs táborban ülünk, hanem a saját otthonunkban. Nem éhezünk, nem fázunk, senki nem bánt, nem fenyeget halállal, nem hullanak bombák, nem vagyunk elvágva a világtól. Az ellenség valóban ismeretlen: egy vírus, ami betegséget okozhat. Tudósok a világ minden táján azon dolgoznak, hogy megtalálják az ellenszerét. Sikerülni fog. Addig viszont nincs más mit tenni, mint otthon ülni. A saját lakásunkban, házunkban, a saját tárgyaink, könyveink között. Számtalan lehetőségünk van kapcsolatot tartani a nekünk fontos emberekkel”. Bocsánat, hogy magamat idézem, de valóban így gondolom. Lehet, nekem valamivel könnyebb, amúgy is egyedül élek, s szeretem az otthonomat. Lehet, nem könnyebb, nem tudom. Azt viszont igen, hogy nincs háború, éhínség, fenyegetettség.

Ugye, milyen okos vagyok, ha nem csinálok semmit?

Szerencsére telefonált a futár, hozta a hajfestéket. Lementem az öt emeletet, ami hét, érkezett a furgon. Benne fiatalember, egészen jóképű, maszk és kesztyű nélkül, de fülig érő mosollyal. Kesztyűben vettem át a pakkot. A lakásban, miután kilihegtem magam, megmostam, megtöröltem mindent, kibontottam a csomagot, benne a bűvös doboz. Ügyesen kinyitottam. Van benne egy tubus, valamilyen folyadékot tartalmazó kis tartály, két aranyszínű zacskóféle, olyan, amilyenben a mustárt adják a gyorséttermekben, egy nejlonkesztyű, na meg lepedőnyi reklámmal díszített használati utasítás. Holnap elolvasom.

Ma még gondolkodom kicsit, bár azt mondják, árt az arcbőrnek.

Jó éjt mindenkinek!  



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!