Simon Judit: Vesztegzár-napló 17.

2020. 04. 02. 20:37

Önkéntes vesztegzáramat jó ötletnek tartotta a hatóság, katonai rendelettel parancsolt mindenkit otthonába. Élelmiszert vásárolni, sürgősségi orvosi ellátásra, időseket vagy gyerekeket gondozni, valamint munkahelyre lehet csak kimenni. A rendeleteket nem szeretem, de tudatos állampolgárként betartom. Kéthetes vállalásom lejárt, eljött az ideje az újnak. Úgy döntöttem, az elkövetkező háromszor két hétig nem lépek ki a bejárati ajtón. Barátaim biztatására folytatom feljegyzéseimet. Nem lesznek vírusjelentések, sem statisztikák. Lesznek az egyedüllétben megfogalmazódott csacskaságok, velem vagy mással megesett történetek. A napok számlálása folytatódik.

 

Tizenhetedik nap (április 2., csütörtök)

 

Hajnali hatkor sikerült elaludnom. Fogalmam nincs, hogy mi lehetett az álmatlanságom oka, de „forgolódtam dühösen az ágyon / nem jött az álom” (Kosztolányi). A szokásos órában feküdtem le, a szokásos rituálé után, de mégsem. Olvasni sem sikerült, elkezdett könnyezni a szemem. Mérgemben felkeltem, majdnem úgy sétáltam a lakásban, mint a költő, de égi bálba nem volt kedvem menni.

A Tesim küldött nekem listát az általa kiemelkedőnek tartott színházi előadásokról. Régi produkciók, neves színészek sorakoznak rajta. Tudom, mennyire igényes Adrienne, úgyhogy bizalommal kattintottam a Játék a kastélyban linkjére. Molnár Ferenc vígjátékát számtalanszor bemutatták a Vígszínházban, melynek házi szerzője is volt, azt hittem mindegyiket láttam, de nem. A Márkus László és Zenthe Ferenc párossal most néztem meg először. Varázslatos játékuk megérte az álmatlanságot.

Némi reggeli alvás után szó szerint kitámolyogtam a konyhába, a kávék valamelyest javítottak fizikai és szellemi állapotomon, de nem sokat.

Bebugyoláltam magam egy plédbe és kiültem a napra. Nem igazán volt kedvem senkivel sem beszélgetni, úgyhogy ma nem telefonálgattam. Ültem és néztem magam elé. Nagyon bamba lehettem, mert a szemközti tömbház erkélyéről átszólt egy asszony, akivel eddig nem is köszöntünk egymásnak, és megkérdezte: „Jól van?”  „Jól, köszönöm” – válaszoltam, és bemenekültem a lakásba.

Elővettem a bajuszirtó szerkezetet, amit a múlt héten szállítottak, megstúdíroztam, végül sikerült beleimádkozni az elemet. Jelentem tisztelettel: bajusz volt, nincs. Szuper kis ketyere.

Még mindig van levesem, készítettem tehéntúrós laskát. Ügyes voltam, a konyha is tiszta maradt.

Már azt hittem, ma kimarad a nevetés az életemből, de szerencsére a közösségi hálóban mindig lehet bízni. Eddig úgy gondoltam, hogy ha itthon dekkolok, kibekkelem a vírusveszélyt. Tévedtem. A sajtó, pontosabban egy jeles fizikus szerint hatalmas veszélyek fenyegetnek itthon. A tudományos magyarázatból alig értettem valamit, de az én hibám, hogy sosem érdekelt sem a fizika, sem a kémia. Szóval a tudós hölgy fejtegetése – tényleg tudós, semmi irónia – az értelmezésemben így szól: hogy ha azt akarjuk, hogy a lakásban biztonságban legyünk, akkor ne legyen túl meleg, sem túl hideg; ne főzzünk, ne mosogassunk, ne mossunk, ne fürödjünk, mert ez mind növeli a nagyon ártalmas páratartalmat. Mossunk viszont kezet. Ne nyissunk ablakot, mert beszáll a por, vele úsznak be a lakásba a vírusok. Portalanítsunk, mert a por olyan, hogy a csukott ablakon is bekúszik. Ugyanakkor a szagok, az illatok is ártalmasok. Később azt írja, szellőztessünk gyakran. Áhá, értem: csukott ablakkal.

A legártalmasabb a mikroklímámra, azaz a lakásomra én magam vagyok: növelem a levegő hőmérsékletét, izzadással a páratartalmat, a szuszogással fogyasztom az oxigént, ezzel párhuzamosan növelem a széndioxid koncentrációt.

Vajon, ha mosdatlanul, de tiszta kézzel, éhesen, koszos ruhában elbújok a portalanított lakás egyik rejtett zugába, megőrizhetem az egészséges mikroklímát?

Jött a postás, felhozta a nyugdíjszelvényt. A pénz kártyára megy, a kedves ember semmi pénzért nem teszi a postaládába a papírost. Konkrétan semmi pénzért, ugyanis, ha feljön, kap jattot. Rosszul szoktattam, mondják a barátnőim.

Örömmel konstatálom, hogy az emberek nem vesztették el teljesen a humorukat. Kering a neten egy petíció, amelyben azt kérik, hogy szombatonként a himnusz helyett a Stayin’ Alive (Életben maradni) című dalt harsogják a rendőrautókból.

Aláírtam. Az ötödiken, ami hetedik, a rendőri himnuszközvetítést úgysem hallom.

A mai nap is hamar eltelt. Nem volt rossz, de lehetett volna jobb is.

Jó éjt mindenkinek!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!